Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-08 / 157. szám
1997. július 8., kedd HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 □ Záhony fejlesztésért kiált Az átrakókörzet ma is jelentős szerepet játszik a szabolcsi emberek életében Balogh Géza Záhony (KM) — Európa legnagyobb szárazföldi kikötője — évtizedekig mondtuk ezt mi, szabolcsiak büszkén Záhonyról, az utóbbi időben viszont csak nagyon keveset lehetett hallani az átrakókörzetről. Pedig az élt, dolgozott, igaz, jóval szerényebb lehetőségekkel. Az átrakókörzet azonban ma is jelentős szerepet játszik az ország, s főként Szabolcs életében, nemrég a megyei közgyűlés is napirendjére tűzte a záhonyi helyzetet. A dr. Kádár Attila üzletigazgató nevével jegyzett tényfeltáró dokumentum szerint a Közép- és Kelet-Európábán végbement politikai és gazdasági változások, a megváltozott kereskedelmi kapcsolatok, a vasúti áruszállítás iránti igény drasztikus visszaesése gyökeresen megváltoztatta a záhonyi körzet életét is. Visszaesett a forgalom Az átrakókörzethez tartozó települések esetében a gazdasági visszaesés negatív hatásai fokozottan érvényesülnek, mivel a térség fő megélhetési forrását hosszú éveken keresztül a vasúti közlekedés, a széles és normál nyomtávolságú vasútvonalak közötti átrakás jelentette. Az elmúlt fél évszázadban a 90-es évekig a forgalom dinamikusan fejlődött, 1987-ben már több mint hatmillió tonna áru lépett ki, és több mint tizenkétmillió tonna érkezett Záhonyon át. A magyar vasút forgalmában a kelet-nyugati irány mindig is jelentős volt, ezen belül a záhonyi térség igen fontos pozíciót töltött és tölt be. A magyar vasúti exportforgalom csaknem tizenöt százaléka és az import negyven százaléka még ma is Záhonyon keresztül bonyolódik. A rendszerváltást követő hét évben a piacváltás miatt a forgalomban jelentős visszaesés tapasztalható, a délszláv háború következtében pedig jelentős forgalomátrendeződés ment végbe. A kilépő forgalom a hetvenes, a belépő forgalom pedig a hatvanas évek szintjére esett vissza. A forgalom visszaesése a közhiedelemmel ellentétben nem a 89- es politikai változások után jelentkezett erőteljesen, hanem 1993-94-ben. Fő okként a Szovjetunió szétesése utáni jogbizonytalanságot és a kereskedelmi biztonság hiányát tarthatjuk. Piaci lehetőségek A másik jelentős tényező, ami közrejátszott a forgalom visszaesésében, az egykori szocialista országok piacának elvesztése volt. A forgalom összetétele egyébként nem sokat változott. A korábban ideológiai alapon is támogatott tömegtermelés determinálta a térség gazdaságait. Különösen a Szovjetunió utódállamaiban érezhető ez, ahol ma is a tömegtermelés, az alacsony feldolgozottsági fokú termékek gyártása a hangsúlyos, így a kereskedelemben ezek jelentik az ellentételezést. Az átrakókörzet gépeinek, berendezéseinek leterhelése éves szinten egyenetlen. Erős szezonalitás mutatkozik egyes árunemeknél, a kereskedelmi szükségletek ingadozásának és az egyes áruk fizikai jellemzőit befolyásoló időjárásnak megfelelően. Előfordul, hogy bizonyos árunemek, mint például a szén és ércek esetében együtt mutatkozik kapacitásfölösleg és kapacitáshiány. A piaci lehetőségeket a tanulmány készítői szerint több tényező is befolyásolja. így: a hazai gazdaság növekedési kilátásai, az utódállamok fizetőképes kereslete, a nyugati országok szállításai. Összességében az várható, hogy az import, illetve a kelet-nyugati irányú tranzit szerkezete alapjaiban hasonló marad a jelenlegihez, hiszen az utódállamok fejlettségi szintje nem teszi lehetővé, hogy a nyugati piacra fejlettebb árukat küldjenek. A jelenlegi helyzetben az átrakási kapacitás szintentartá- sához is nagy szükség van a vasúti pálya felújítására. Elsősorban a szélesnyomtávú vágányok állapota nem teszi lehetővé a mai áruforgalom biztonságos lebonyolítását sem. E hiányosságok megszüntetésére a záhonyi szakemberek tanulmánytervet készítettek, melyben részletesen feltárták a jelenlegi helyzet kialakulásának okait, javaslatot tettek a megszüntetés módjára, pénzügyi ütemezésére. Alapvetően három ütemmel számolnak. Az elsőben csak a széles nyomtávú vágányok legsúlyosabb problémáit tűzték napirendre, ez 1994-99 között 940 millió forintot irányoz elő. Eddig 560 millió forintot használtak fel. A második ütem, amely 1996-98 között tart, 800 millió forintot irányoz elő az első ütemből kimaradt széles nyomtávú vágányok korszerűsítésére. A harmadik ütem a 1998-tól 2000-ig terjedő időszakot öleli fel, célul tűzi ki mind a normál, mind a széles nyomtávolságon a pálya eredeti állapotba való visz- szaállítását, ez jelenlegi áron 16 milliárd forintba kerül. Cserére szorul Az üzletigazgatóság a Záhony és Térsége Fejlesztési Kft.-vel tárgyalásokat folytat egy Záhonyban létesítendő logisztikai központ kialakításáról. A MÁV Rt. a logisztikai központ kialakításához apportként kínálta fel egyes meglévő ingatlanait, melyek megállapodás szerinti értéke mintegy 14 milliárd forint. Felajánlotta hasznosításra húszhektáros ingatlanját is a MÁV. Összegzésképpen több általános megállapítás vonható le. A széles nyomtávolságú vágányhálózat terhelése kicsi. A mellék- és rakodóvágányok egy része kihasználatlan, a többi felújítást igényel. Záhony vasútállomásának biztosító berendezése korszerűtlen. Az átrakó berendezések egy része az áruféleségek összetételének változása, a kocsitípus váltása miatt felhasználhatat- lanná vált, másik része elavult, felújításra. Az előrejelzések alapján új átrakó berendezések megépítésére, a jelenlegiek fejlesztésére van szükség. Remélhetőleg e kívánalmak nem csupán tervek maradnak. Sok száz család sorsa is függ ettől. A záhonyi átrakókörzet az ország keleti kapuja Balázs Attila felvétele Páll Géza tárcája i fejezi be a mondatot, amit együtt kezdünk el, de a másik már csak hallgatással válaszolhat. Nem azért, mert nem ért egyet velem, vagy nem lenne mondanivalója. Bizonyosan lenne, hisz a néhány perces utcai összefutásaink alatt mindig be tudtuk fejezni az elkezdett mondatot. Igaz, megoldást nem mindig találtunk a bennünket foglalkoztató kérdésekre. De legalább kerestük, kutattuk a feleletet, vagy legjobb esetben kibeszéltük magunkból a bántó, a közérzetünket bénító jelenségeket. A ház, az utca, a város, az ország, a világ számos szomorító gondját-ba- ját, amelyeket természetesen személyes ügyünknek is tartottunk. Elvégre nem nézhetjük kívülről, felülről, bármilyen torz formában a saját életünket. De akkor a mondat befejezetlen maradt... Talán egy kicsit siettem valahová, már nem tudom. O még, emlékszem felidézte a fiatal korának egyik maradandó epizódját, a falu villamosításáról, a zsírkoskenye- res évekről, kedves falusi parasztemberekről, akik saját gyermekükként tisztelték a fényhozókat. O is egy volt a névtelen fényvívők közül, az akkori TITÁSZ-nál dolgozott, később inkább a mikroelektronika vonzotta. Állandóan ezeken törte a fejét, minden zsebpénzét szaklapokra, könyvekre költötte. A gondos, megértő feleség megtalálta a módját, hogy minden forint a helyére kerüljön és a zenében nagy tehetséget villogtató fiuk is bekerüljön a zenei oktatás fellegvárába... Az egyik váratlan összefutásunkon izgalommal beszélt egy igen jelentősnek vélt találmányáról, amelyet féltve őriz, bár az egyik tekintélyes elektronikai szakember nagyon kíváncsi lett volna a vázlatára. Kaján mosollyal jegyezte meg, dehogy mutatja meg neki, voltak már keserű tapasztalatai, amikor egy- egy szakmai terefere után, ahol kifejtette az elképzelését egy újszerű megoldásról, az élelmes másik abból tőkét kovácsolt. Mint saját találmányát szabadalmaztatta. Persze én egy kukkot sem értettem abból, mit is rejt e legújabb találmányféleség, de éreztem, nem a levegőbe beszél. Aztán megint hetekig, hónapokig nem találkoztunk, bár egy jó karnyújtásnyira laktunk egymástól. Érdekes módon, leginkább mindig a város különböző pontjain futottunk össze. Persze nincs ebben semmi különös. Mindketten örökmozgó emberek lévén, jártuk a magunk útját. 0, mivel már nyugdíjba vonult, az elektronikai hobbija mellett talált egy másik, igen hasznos, kellemes munkát is, amit sohasem nevezett munkának. Évekig kiránduló csoportokat kísért el az egyik utazási iroda megbízásából az ország és a szomszédos országok különböző tájaira. Valószínű nem volt a szó igazi értelmében képzett, hivatásos idegenvezető, bár nagy valószínűséggel átképzéssel minden fontos módszert, viselkedési, lélektani fogást és természetesen sok-sok tárgyi ismeretet is megszerzett. Kedvelték az ország-, világjárók, mert közvetlen, jó hangulatot teremtett a buszon. S volt egy titka, tudta mikor kell elhallgatnia, mikor kell rábízni a kirándulókra, hogy maguk élvezzék és értelmezzék a látottakat, szavak nélkül... Amikor utoljára láttam a buszra várt. Már rég meggyengült a látása, olykor inkább a sajátos hangról ismerte meg a közeledőt. Azt tudtuk róla sokan, hogy cukorbeteg, talán tizennégy éves kora óta. Ezért is ment a szokásosnál hamarabb nyugdíjba. Már a kis Trabantját is ritkán, vagy egyáltalán nem vezette, legfeljebb szerelte, ha úgy kívánta a helyzet. Szívesen beszélt nekem is a zeneművészetben szép sikert elért fiáról, a menyéről, a kisu- nokáról. amikor utoljára láttam, sajnos elmaradt a kézfogás, ő várta a buszt, én siettem, odaköszöntem, azt sem tudom, megismert-e, de fogadta. Azóta is életem egyik adósságának érzem, hogy nem léptem oda hozzá. Másnap az újság gyászrovatából megtudtam: csendben kialudt egy fény. Csendben élt, csendben ment el. Így aztán hiába kérdezem már, ki fejezi be a mondatot, Misi? Nincs rá válasz. A nagy amerikai író, Hemingway szavaival élve, való igaz: minden eltávozóval én lettem szegényebb. K ' m m Kialudt a fény & HMhMMHI . ,'Ü S Nézőpont Nyelvünkben élünk B izonyára sokan ismerik azt a régi viccet, amikor a hazánkba érkező külföldi turista négy-öt nyelven próbálja megtudni hazánkfiától, merre van Budapest. Hazánkfia nem érti és meg is jegyzi, hiába beszél valaki több nyelvet, mégsem ér vele semmit — legalábbis nálunk. A mosoly mellett egy kis keserűséget is csal az emberbe ez a történet, mert szomorú igazságot is tartalmaz. Ezért jó érzés azt tapasztalni, hogy megváltozott a szemlélet hazánkban a nyelvtanulás terén is. Érettségiző diákjainkat kérdezve örömmel tapasztaltam, közülük többen már két nyelvvizsgával felfegyverkezve ostromozzák az egyetemek, főiskolák kapuit. Rájöttünk, az idegen nyelvek tudására szükség van. Nyugat-Európá- ban járva többször megállapítottam, egy generációval lemaradtunk attól az Európától, amelyben élünk, amelynek színvonalához igazodni szeretnénk. Ezekben az országokban az emberek szinte mindegyike beszél anyanyelvén kívül legalább két világnyelven. Az ember néha szégyellj magát, ám könnyen elháríthatjuk a felelősséget, hiszen szívesen mondogatjuk, a mi időnkben még nem volt divat a nyelvtanulás, esélyünk sem volt rá, hogy külföldre látogassunk. Szerencsére mindez ma már a múlté, kinyíltak a kapuk, s utazhatunk. Reménykedhetünk abban is, hogy gyermekeink már úgy nőnek fel, hogy természetes igényükké válik az idegen nyelvek ismerete. A közelmúltban a mátészalkai Széchenyi István Általános Iskola osztrák testvériskolájának tanulócsoportja vendégeskedett Mátészalkán és környékén. Öröm volt látni, ahogy a magyar gyermekek miután feloldódtak, próbálgatták használni azt a nyelvet, amit az iskolában alapfokon tanulnak. Ez kevés volt még ugyan a tökéles kommunikációhoz, ám mindegyikük zsebében ott lapult a szótár, ami segített és amiből nagyon sokat tanultak, mert szükségét érezték, hogy megértsék egymást. Nyelvében él a nemzet — hangzik a klasszikus mondás. Mára azonban kiegészíthetjük ezt azzal, hogy mások nyelvének ismerete visz előre a fejlődés útján. Szondi Erika Ferter János rajza Kommentár Végzett magiszterek A felsőoktatási intézményekbe pályázók zöme még hosszú napokig kell, hogy várjon a boldogító igenre, avagy az elszomorító nemre, ami — értesítés formájában — a felvételije sikerét, illetve kudarcát számára kétségtelenné teszi. A statisztikából tudjuk: tovább növekedett az egyetemek, főiskolák hallgatói kapacitása, de ez közel sincs összhangban a bejutni szándékozók létszámával. A kiszorulóknak talán adódhatnak más altemaít- vák; mondjuk a Miskolci Bölcsész Egyesület még nem teltházas fakultásai, szakjai. Igaz, az ott kapható tudományért keményen le kell szurkolni félévenként a tandíjat (többször kétezret!), ezért is titulálták sokan az intézményt „fizetős egyetemnek”. Ez utóbbi elnevezést érdemes picit elemezgetni. Mivelhogy pénzért lehet tudást szerezni, ezért fizetős. De a szó klasszikus értelmében e tanoda mégsem egyetem, jóllehet szinte minden universitasi kritériumnak megfelel. Nemrég, amikor a miskolci végzős bölcsészeknek diplomát osztottak a vasgyári református templomban, az emelkedett hangulatú (mégis családiasán bensőséges) eseményen volt időm meditálni néhány apróságon. A tanári kar prominenseinek nevét hallva megállapítottam: honi tudományosságunk jeleseiből áll a professzori testület. Az unikum-szintig választékos, a humaniórák terén szinte egyedülállóan sokszínű a szakkínálat: ókori-görög, művészet- és színháztörténet, héber, japán, grafológus, ének-zene-zeneirodalom, régész szakok — hogy csak néhányat említsek. A legjobbaknak, a hosszabb tanulmányi időt ráfordítóknak jár a nyugati országokban természetes módon használatos magiszteri cím. Díszdoktorokat avattak, doctorandusi pályázatot hirdettek. Okleveleket nyújtottak át. Hivatalos dokumentumot, ami formára, kvalifikációra nézvést ugyanolyan, mintha az ELTE-n, a KLTE-n, vagy a JATE-n töltötték volna ki. Rajta díszes pecsét: az egyesületé. A Magyar Köztársaságé viszont még mindig hiányzik. Miért? Meddig? Cui prodest? Kállai János Kezdődnek a fúrások