Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-28 / 174. szám
1997. július 28., hétfő HÁTTÉR Cservényük Katalin Egy Szatmárnémeti melletti kis faluból érkezett fiatalembert szólítottam meg először, aki aznap még egy fillért sem árult: — A csütörtök és a szombat itt amúgy is elég „gyenge” nap, ilyenkor Kisvárdán van nagypiac, oda mennek át a legtöbben — ad magyarázatot a gyér forgalomra. Portékáját (fehérneműt, pólókat, blúzokat, térítőkét) a földre pakolta ki. Valószínűleg érintetlenül csomagolja majd össze mindet. Hacsak... Szűkösen Egy hölgy érkezik, a gyermekalsók között válogat, de sokallja érte a 70 forintot. — Tudja, mennyi ezen a hasznom? — fordul felém a fiatalember. — 22 forint! Egy kávé sem telik ki belőle. Kiderül: gyakorta megfordul Záhonyban, rendszeresen árul a piacon. Nem kalandvágyból teszi: jó szakmája van, de a cégét évekkel ezelőtt megszüntették, s bár sikerült elhelyezkednie, új munkahelyén kéthavi munkája után egy fillért sem kapott, hát otthagyta. Miután felesége is munka- nélküli, a piacozás mellett döntöttek. Otthon boltban veszik a portékát, itt csekély haszonnal eladják. Általában egy hetet töltenek el itt, s mindig ugyanannál a néninéí szállnak meg. Úgy jönnek már hozzá, mint kedves rokonhoz. Nem egyszer töltik együtt az ünnepeket, legutóbb karácsonykor a nénit látták vendégül odaát, saját házukban. Ezúttal viszont a kisfiúkat is magukkal hozták, neki ez a nyaralás. Idáig — ők úgy mondják — stoppal utaztak. Valójában úgy működik a dolog, hogy vannak, akik odaát piaci árusok szállítására „szakosodtak”. Az eladott holmi árából élelmiszert vesznek, mert otthon nagyon drága. Persze, a comb itt se olcsó, de ők amúgy is farhátat vesznek... Kényszerárus A „hivatásos” kereskedők bérelt helyen árusítanak. Idézőjelbe pedig azért kell tennünk a hivatásost, mert valójában kényszervállalkozók valamennyien, mint a beszélgetésekből kiderült. Rokkantnyugdíjas, nyugdíjas, munkanélküli — belőlük lettek a piaci árusok. Havi járandóságukból éppen csak futja a lakásrezsire, a többit itt szeretnék megkeresni a piacon. — Ötkor kelek, s azzal a fűlikkal hozom ide az árut — mutat „szállítójárművére” a nyugdíjas néni. — Szerencsére a közelben lakom, így benzinköltségem sincs. Nagyobb baj, hogy vevő sincs, mert szegények az emberek. Kiderül: két helyről is hitelt vett fel ahhoz, hogy beindíthassa vállalkozását. Akkor még azt hitte, jó „lóra” tett. Most fizeti a magas törlesztőrészleteket, bevétele meg alig- alig csurran. Pedig nem is drága a portékája. O ruhaneműt és cipőt árul, míg asztalszomszédja illatszereket. — Nézze, milyen olcsók — mutat az egymás mellett sorakozó dezodoros flakonokra a rokkantnyugdíjas középkorú hölgy — A legolcsóbb 200, a legdrágább 400 forint. De itt még ennyiért sem kell. Az a baj, hogy jönnek a külföldiek, s letörik a mi árainkat is. De nekik könnyű: nem kell fizetniük adót, könyvelőt. Engedély nélkül árulnak, kifizetik a helypénzt és kész. Kevés hasznot tesznek az árura, de nekik még így is megéri. A régi helyén jobban ment a piac, de kiadták bérbe. Nemrég még ezt is be akarták zárni. — De nem hagytuk! — kapcsolódik a beszélgetésbe egy fiatalasszony, aki a körömlakkok között válogat. Rajta kívül alig páran lézengenek a sorok között — Igenis szükség van a piacra. Hát ki tud ma már üzletben vásárolni? Apró előny Valamivel távolabb hasonló gondokról beszél egy munka- nélküliből kényszervállalkozóvá lett asszony. Szomorúan mondja: megfordult már nem egyszer a fejében, hogy bezárja a boltot. De mihez kezdjen azután? Ehhez legalább már valamennyire ért, tudja, melyik nagykerből, melyik készítőtől érdemes beszerezni az árut. A vállfákon sorakozó pólókat nézegetve elbizonytalanodik az ember: néhány kísértetiesen hasonlít a márkás sportszergyártó cégek pólóihoz (még a biléták sem hiányoznak), csak az áruk jóval kedvezőbb. Az eladó kiábrándít: egyik sem „igazi”, csak jól sikerült utánzatok. De itt erre van igény — már amikor pénz is van. Egy előnye a kis záhonyi piacnak azért van: itt nincs cigi- és vodkaárus. Túl nagy volna a kockázat. Két okból: a piac ellenőre szigorú rendet tart, s a rendőrök is gyakorta ellenőriznek itt. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy sarokkal odébb ne próbálnának seftelni a feketézők, de az már nem ide tartozik. Záhony (KM) — (Jó) néhány évvel ezelőtt még virágzott Záhony határában a „lengyel” piac. Sokkal olcsóbb volt, mint a nyíregyházi, hiszen útban hazafelé megálltak még itt néhányan, hogy hamar túladjanak távolabbi városokban el nem kelt portékájukon. Aki viszont ma keresi fel a záhonyi piacot, igencsak meglepődik. Főként akkor, ha füle és szeme a nyíregyházi vásártéren zsibongó forgataghoz szokott. Záhonyban átellenben a városházával, egy portányi területet jelöltek ki az árusításra, de még az is nagynak tűnik. Panaszkodnak is kereskedők, vásárlók egyaránt. Az eladók azért, mert nincs vásárló, a vevők azért, mert nincs miből válogatni. Tessék, tessék, itt az olcsó cucc! Balázs Attila felvétele Piacnéző Záhonyban Az eladó azért panaszkodik, mert nincs vásárló, a vevő a választékhiány miatt G ondolatokat ébresztő, emlékeket keltő beszélgetést folyatatott a minap Nagyecseden egy nagyvárosi és egy helyi férfi. A helyi, középkorú embert Gusztinak hívják. Naná, majd Daninak. Beszélik ugyanis, hogy negyven-ötven évvel ezelőtt a szülők és a keresztszülők amikor keresztvíz alá vitték a csecsszopó fiú gyermeket, csak két név jutott az eszükbe: Gusztáv, Dániel. Szóval a Guszti azzal a hírrel szolgált a nagyvárosinak, hogy a szatmári falvakban sokan felújítják a kemencéjüket. egyesek megkeresik valamelyik öreg kőművest, hogy építsen már nekik egy új kemencét, olcsón, bontott anyagból. Mi a fene! Ez valami ú jfajta hóbort, vagy nosztalgiázás? — kérdezte az idegen. A csizmanadrágot, szandált és fekete kalapot viselő helybéli összevonta a szemöldökét és kissé sértődötten válaszolt. Hogy szó sincs ilyesmiről. Kemence Ennek anyagi oka van. Már száz forintba kerül egy kiló kenyér,s ha tovább mennek az energiaárak, lesz az még több is. A liszt sem olcsó, de azért a házi kenyeret még mindig kevesebb pénzből ki lehet sütni. Az élesztő csak pár forintba kerül. A fűteni való is megakad. Az asszonyok meg ráérnek, ha éppen nem kell a kertbe, vagy a mezőre menniük. „Itt van ez a Szücsné, ez már tanítja a harmincéves lányát a kenyérsütésre” — mondta Guszti, ahogy derűsebb lett és megjött a mesélő kedve. Még egy népdalt is felidézett, így: — Emlékszel? Szamárban a régi öregek főleg nyaranta gyakran énekelték, hogy „Ne menj kislány a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra. Ha elvágod kiskezedet, ki süt nekem lágy kenyeret?” S akkor ott Guszti a járda szélén, egy fa árnyékában elkezdte mesélni a kenyérsütés lényegét. Hogy annak idején a népek nyolcvan százaléka házi kenyeret evett, csak húsz százalék fogyasztott pékit. A péki kenyeret hegedűnek becézték, de ennek az elnevezésnek nem dicsérő, inkább lekicsinylő jelentősége volt. Sokan a biciklijük csomagtartójára tették a péki kenyeret, úgy vitték haza, nem volt akkor fogyasztóvédelem, meg egészségügyi előírás, meg ilyesmi. Pékség is kevés. Most meg a rendszerváltás után — mondta emelt hangon Guszti — a kényszervállalkozók gomba módra szaporították a pékségeket. Eleinte még örültek is egyesek, hogy a konkurencia letöri az árakat. Nem törte le. Szóval a régi szép időkben a ház asszonya a nagy tekenőben lisztet, kovászt, élesztőt kevert. A blúzának újjá könyékig fel volt tűrve, úgy dagasztott. Fürge ujjaival sót hintett. Lim-lom mindig volt az udvar végében. Főleg olyan kukoricaszár. amelynek a leveleit már leették az állatok. Csutkaizéknek nevezték ezt a fűtésre nagyszerűen alkalmas anyagot. A fiatal fiú bedurrantott a kemencébe, később a piszkafát a téglázaton vízszintesen forgatta, s ha szikrázott a kemence alja, akkor a ház asszonya lapátra tehette és bevethette a kenyereket. Végül, az előtérbe a cipó, meg a vakarcs került. Néha —főleg nyáron, amikor buján tenyészett a kapor—lángost is vetettek az előtérbe. A három - négy házi kenyér két álló hétig is eltartott. Nem morzsá- lódott, nem száradt ki. Egy körbe szelt karéj kenyér nem fért el a kisebbek tenyerében. A kenyérsütésnek szertartása volt, valahogy mindig ünnepet jelentett. Végül ezt mondta Guszti: „A friss kenyér illatát még most is érzem az orromban és a szívemben." Versenyelőnyt M eglepetéssel láttam a hírt a lapokban, miszerint némely egészen nagy multinacionális vállalat szinte személyre, pontosabban cégre szabottan kap befektetéséhez kedvezményt az országban. Már Nyíregyházával kapcsolatban is felröppent egy-egy nagy név, ám majdnem egy időben a gyanúsan gyors cáfolat is. Nem kevésbé szembeötlő, hogy a területfejlesztési pályázatban is előnyben részesülnek a száz főnél többet alkalmazó pályázók. A kisebbek, és az egészen kicsik pedig hoppon maradnak. Ugyanannyi teherrel kell megküzdeniük, mint a módosabb vidékek vállalkozói. Szép, szép, hogy Székesfehérváron minden héten avatnak valamit, nálunk azonban más pennával kellene írni. A tőkeinség nem jelent ötletszegénységet. Biztosra vehetjük, hogy Szabolcs-Szatmár-Beregben is megteremne a vállalkozó, ám látni kell, hogy pénz híján nagyon nehezen indulnak el. Ha valóban ide csöppenne valami multi, és abban munkahelye volna mondjuk ötszáz embernek, mérget lehet rá venni, száz-kétszáz potenciális vállalkozóval lenne kevesebb. Mert egy ilyen igényes cégnél a pontos, iskolázott, igyekvő emberek ragadnának meg. Ilyenre van szüksége a jó tőkésnek. És ilyenből válna a jó tőkés, de nem válik, mert lesz egzisztenciája, minek kockáztasson? Rendszerelméleti alapvetés, hogy annál életképesebb valamilyen rendszer, minél több életképes alrendszer alkotja. Ezért kellene törődni az egészen kicsi vállalkozásokkal is. Mégpedig mindenféle bábáskodás nélkül. A támogatásigénylés, a hitelelbírálás melegágya az állami szándék céltévesztésének. Az adó- és tb-kedvezmény viszont egyenlően mér. Természetesen ennek a módszernek is megvannak a kényes pontjai, ám azokat szemmel lehet tartani. A vállalkozói kedv, a kockáztató merészség megvan a megfelelő számú emberben. Mindannyiunk számára hasznosabb volna, ha ők alkalmaznának négy-öt dolgozót, mintha maguk válnak fegyelmezett alkalmazottá egy nagy és csillogó, de idegen cégnél. Ésik Sándor Hoppá Ferter János rajza A nyugalom ára V égre helyet foglalhatunk a győztesek oldalán — kommentálják így előszeretettel politikai életünk szereplői a NATO-csatlakozás esélyét. Nem túl szerencsés megközelítése ez a történelmi lehetőségnek, hiszen az érvek ettől életszagúbbak. Azt kár lenne tagadni: minden katonai szervezet az emberi gyengeség jele, hiszen jelzi: a teremtés koronája nehezen nő fel küldetéséhez, ha egyáltalán van olyan neki. De azt is kár tagadni, hogy nem vesztette aktualitását régi mondásunk, miszerint jobb félni, mint megijedni. Ijesztgetésekből pedig a XX. század végén sincs hiány. Egyesek könnyen megfeledkeznek a délszláv háborúról, amikor is néhány éve szerb szélsőségesek még azzal fenyegették a magyar kisebbség mellett kiálló anyaországiakat: jobb, ha nem ugrálunk, mert három nap alatt Budapesten vannak a szerb csapatok. A kijelentés tartalmának döbbenetét csak az állítás megalapozottsága múlta felül, mert a balkáni állam magukról megfeledkezett tagjai nem sokat túloztak. A pacifisták büszkén vallják: semmi szín alatt nem hajlandók fegyvert fogni, sem békeidőben, sem háborúban. Nagy kár, hogy számuk elenyésző, mert így az ő házukat, családjaikat is az védi meg (ha az élet tragikuma úgy hozza), aki kész az áldozatra. Évezredes bizalmatlanság burkában él Európa középső része, ahol mi, magyarok puszta létünkkel állandó feszültség forrásai vagyunk. Aki veszi a fáradságot és figyeli a híreket, tudja: ez nem üldözési mánia. A Kárpát-medencét ért legnagyobb csapásnak tartják a mai napig honfoglalásunkat közvetlen szomszédaink. Amíg nem ismerik fel mindenütt az egymásra utaltság (egyébként földi javak gyarapításában szépen kamatoztatható) kényszerét, valóban szükség van a biztonság garanciájára. Mit szépítsük: nem szeretnek itt minket, ezért a békés egymás mellett éléshez biztosítékok kellenek. És a nyugalomért tenni is kell valamit. Nyéki Zsolt mJESSSSMESSSMEIi
