Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-22 / 169. szám
1997. július 22., kedd HATTER Kelet-Magyarország 3 ü Szép termés — nyomott áron A sok eső alaposan megnehezíti az aratók dolgát szerte a megyében Balogh Géza Rozsrét-Mandabokor (KM) — Olyan ez a nyár, mint a fiatal házasasszony. Egyik pillanatban ragyog, fénylik az arca, a másikban meg hét világ szomorúsága, kiábrándultsága tükröződik rajta. Az idei nyáron se lehet kiigazodni. Tegnap még hétágra sütött a nap, ma pedig csepe- reg, fellegeket hajszol a nap. Csoda-e, ha késik az aratás? Nem csak az aratás persze. Késik minden. Olcsó a búza Tavaly, tavalyelőtt ilyenkor már nagy dinnyekaréjokkal szaladgáltak a parkokban, az utcákon a lurkók, s pirulni kezdett a ringlószilva, most viszont a dinnye éppen csak virágzik, a szilvafákon pedig alig látni a termést. És ami a legfájóbb talán: méregdrága minden. Kétszáz forint a paradicsom, százszázötven a paprika...! Hallatlan. Soha nem látott drágaság öntötte el a magyarországi piacokat. A búza viszont a tavalyinak csak a felét éri. A felvásárlónak persze, legalábbis erre panaszkodnak a termelők. Panaszkodnak ők másra is, többek között arra, hogy csúszik az aratás, nagyon sok helyen még meg sem kezdték a kalászosok betakarítását. Pedig egy jó hét, és itt van augusztus; Éppen ezért is kapja fel az ember valahol Rozsrét és Mandabokor között a fejét a jól ismert, de már-már elfeledett zúgásra: valahol, egy sűrű fasor mögött kombájn dübörög. Itt már vége a kövesutak- nak, vékony homokutak kanyarognak a dombok között, ha itt elmegy egy kocsi, percekig porköd borítja a vidéket, öt méterre se látni. De a dübörgés vezeti az embert. Előbb egy magányos teherautó tűnik fel, majd távol a kombájn, amögött pedig egy Ezt a búzát már nem kell félteni az esőtől, a széltől Harasztosi Pál felvétele tanya. Nagy, sűrű fa alatt három alak is hajladozik, Renkó Mihály a gazda. Az ő portájához tartozik a nagy eperfa, és az ő búzáját vágja a kombájn. A fa alatt hatalmas ponyvát terítettek ki, egy nagy kupacban már szemrevételezhetjük is a termést. Szép, egészséges, s meglepően száraz a szem, de van velük egy nagy baj. — Ezerhétszáz-ezemyolc- száz forintos átvételi árról beszélnek az emberek — legyint Renkó Mihály. — Tavaly majdnem háromezer forintot kaptunk érte. De hát, ilyen a mi életünk. Amikor szép a termés, lenyomják az árát. Pedig meg lesz ennek a böjtje... Ennyi pénzért nem adja majd a felvásárlónak oda a paraszt a terményt. Pláne, ha bejön egy rossz idő, amit egyébként megjósolt a meteorológia, nem tudom hogyan kerül magtárba a rozs, a búza. Drága a munka A nagy búzahalomból idősebb férfi szedegeti ki a gaztörmeléket, hsai Mihály szintén Manda I-ből, csak a bokortanya másik végéből. Nem lebe- csülendőek errefelé a távolságok, pláne Mandában. Mandabokorból három is van, itt bizony, ha másfél- két liter borral a fejében indul neki az ember felkeresni a cimboráját, alaposan össze kell szednie magát. Nem csak fizikailag, de szellemileg is: a kacskaringós utak könnyen megtéveszthetik a józant is, nem pedig a borgőzös embert. Most persze nem látni nem hogy borgőzös, de még pityó- kás embert se a tanyabokrok között kanyargó dűlőutakon. A gabonatáblákon meg különösen nem. — Majd legfeljebb a télen, most dologidő van — mondja a hetvennyolc éves Izsai Mihály, aki hat holdat kapott vissza, s már levágta a búzát. Pontosabban levágatta, hiszen hol van az már, amikor kaszával aratott...! — Tűrhetően fizetett, de ez a borzasztó drágaság! Ha a szántás, vetés, gyomirtás, kombájnolás, szállítás, szárítás költségeit összeszámoljuk, egy hektár búza költsége eléri a harmincezer forintot is. Nagyon sok helyen földre fektette az idő a kalászosokat, itt a Renkó-gazdaságban viszont egyenesen áll a lábán, szerencséjére a kombájnosnak. Szekeres András nem is panaszkodik. — Jobban örültünk volna persze, ha nem jön ez a sok eső, s elkerülnek bennünket a nagy szelek, de túlságosan még nem nagy a baj — mondja. — Egyébként se panaszkodni kell, hanem dolgozni. Bár hamarabb kezdhettük volna, de nem csak a búza késik, késésben van a teljes természet. S ahogy halljuk az előrejelzéseket, nem sok a remény, hogy egykettőre utoléri magát. A kombájnos is itt él a bokortanyákon, Alsóbadurban. Korábban a nyíregyházi Ság- vári téeszben kereste a kenyerét, aztán, hogy jött a magánosítás, az egyik környékbeli vállalkozóhoz szegődött. Meleg étel — Itt nemigen kalandozhatnak el az ember gondolatai — feleli. — Az aratás leköti az ember minden figyelmét. S hogy mit eszünk? Ha teljesen szétszóródik a csapat a határban, akkor mindenki maga gondoskodik magáról. De ha közel dolgozunk egymáshoz, akkor a munkaadónk felesége hozza utánunk a meleg ételt. Mint ahogy most is így lesz. István tárcája A szúnyogok hada vérszomjas kopóként támadja az embert. Viszem a felszerelést, hogy talán ma. Reményteli, biztató szókkal vágom át magam a holtág csalitosán. Hirtelen ott a meredek part, s alatta békésen hallgat a folyó. Hallgat, mert elkötötték az élővíztől. Nem is törődik azóta vele senki, csak úgy ím- mel-ámmal. Néha adnak neki egy kis vizet, hogy még tovább tartson a haldoklása. Pedig biológiai lény, megkövetelné a magáét, hogy aztán ő is továbbadhassa nekünk, akik annyira hiszünk benne. A zsíros Kalapos Jani bácsi látva a felszerelést csak legyint. — Nem ilyen kell ide, hanem... — mutat a magáéra. Aztán benne szakad a szó, sietve kap az egyik bot felé, de a mozdulat is úgy marad. — Még csak kóstolgatja. A felszereléssel komoly bajom támad. Szűk a hely, a partoldal tele mindenféle cserjével. A nyárfa, akácfa ágak egészen ránkhajolnak. A vízszegély meg nádassal tele. — Miért nem csinál magának helyet. Az öreg Lajos bá— Csontkukacot! — vigyorgok, s próbálom elterelni a figyelmét. — Szép tiszta a víz. Tavaly tiszta fűlencsés volt. — Ez sem jó — magyarázza. — Megemelték a vízszintet. Most fél méterrel magasabb, Ezt sem szereti a hal. —A több vizet csak szereti tán! —fakadok ki. Aztán ujjongok. Bent a másik horgom is. Egyelőre csak fogom. Jani bá’ tör egy vékony gallyat, leszúrja. —Ehün van e! Tegye rá! Fél órát ülünk. A vízről mesél. Valamikor még füröd- tek is a túloldali lapályos részen. Úgy élt a víz, mint folyó korában. Az árvízkor még a falut is elsodorta. Meg aztán micsoda halak voltak. Lajos bácsi is azért pucolta ki, mert tudta, hogy a tisztaságot a hal is kedveli. Főként a ponty, melyet legalább tíz éve senki sem látott benne. Most tette bele a hídnál. De az le sem ér ide. O még azt is kétségbe vonja, hogy beletették. Kárász és törpeharcsa. Az sem a dicsekedni való példányokból. Sokáig kaparászik egy nejlonzacskóban, majd etetőt szór a vízbe. Faggatnám, de nem mond semmit. Csak a telepítésen sopánkodik, hogy akik berakják, ki is szedik ősszel, villannyal elkábítják. Végül csak elárulja az etetőanyagát, mely főtt kukoricadara burgonyával, mint valami köret. De a szaga émelyítő. Kérdő tekintetemre elmagyarázza, hogy tett bele vaníliát, meg ánizst. Ettől vadul a hal. Hát én nem vettem észre. Azaz hogy... — Vágjon már be! Nem látja? Tekerem rettenetesen. Izgulok. Valami biztosan van rajta, mert össze-vissza kacsázik, ahogy húzom. Nevet. — Megfogta a paptetűt! Legalább nem az enyémet bizgeréli. Nem is bizgeréli semmi sem. Csak a szúnyog a bőrünket. 0 még nem is vaka- ródzik. Néha leveszi a kala- pot; megsimítja vele a haját. Én már mennék. Jani bá’ még vár valamire. Komótosan tekerem az egyiket. Aztán megindul. Most már tekerjük mindketten. Eszünkbe sem jut szákolni. Kárászok. Negy- ven-ötven dekások. Legalább ötöt fogtam én is. A többi elakadt az ágak között. Az egyik horgom egyébként is régóta az ágak között akar valamit, rátekeredve a levelekre, de nincs idő, hogy kibogozzam. Jani bá’ háromszor annyit fogott. Hogy csinálta? Rejtély marad, pedig ott merítettem mellette.-m—i zt a fél órát érdemes í-j volt kivárni. Sokan l J nem tudják — s tekergeti büszkén a horgokat. Sugárzik az arca. Bezzeg tegnap, meg egy fél órával korábban. Mert én még arra is emlékszem. Rájövök, hogy ő a vérbeli horgász, mert sopánkodni rettenetesen tud, de örülni még jobban. Nézőpont Szolidaritás A z idei esztendő eddig eltelt része sok keserűséggel lepte meg Európa nagy részét. Ha nem hangozna furcsán és egy kicsit anakronisztikusán, azt is mondhatnám, a természet arra figyelmeztet, hogy semmi okunk a gőgre, mert még mindig csak a szolgálói vagyunk. Időről időre megfeledkezünk erről, s aztán eljön a töprengés ideje. Mint most a nyárközepi nagy árvizek. Nekünk egyelőre még nincs különösebb okunk szorongásra, s itt a Tiszántúlon talán még a reményeink is erősebbek, hiszen mire ideér a csapadékzóna, könnyen elveszíti az erejét. De éppen itt még elevenen él a hetvenes esztendő nagy árvize, amikor megmozdult az egész ország, hogy segítsen. Ekkor született újjá s indult fejlődésnek számos tiszaháti településünk. Jólesett akkor a szolidaritás, az együttérzés. Sokan szorongatták egymás kezét, hullottak a hála könnyei, mert jó volt érezni, hogy a bajban nem vagyunk egyedül. Úgy tűnik, most Lengyelország éli át azt, amit mi annak idején. Lakóházak omlanak össze, hidakat sodor el az ár, növekszik az áldozatok száma. Szükség van ott is a segítségre. Jól tudjuk, abból soha sincs elegendő. De vajon él-e még bennünk a segítő szándék, vagy úgy gondoljuk, hogy a tragédia messze van tőlünk, nem érdemes igazán törődni vele? Elég a magunk baja. Szerencsére nem veszett ki belőlünk a szolidaritás. Legfeljebb ma már nem így hívjuk, pedig semmi mellékíze nincsen a szónak. A lengyelek megsegítésében az élen járunk, s ezt nemcsak a régi barátság okán van jogunk büszkén emlegetni, hanem azért is, mert azt mutatja, a magunk baja közepette is van energiánk a segítségnyújtásra. Sokat emlegetjük az Európába való menetelést. Azokat a követelményeket, amelyeket teljesítenünk kell ahhoz, hogy befogadjanak bennünket. Ezek közé tartozik az is, hogy ne menjünk el részvéttelenül azok mellett, akik bajban vannak. Jó lenne, ha ezt a bennünk lévő érzést kelet- közép-európai hétköznapjainkban is többet gyakorolnánk. Nagy István Attila Te Jocó! Ez a part egyre drágább lesz... Ferter János rajza Kommentár Eszi, nem eszi... N em javult, de nem is romlott a kereskedelmi morál. Az ellenőrök az utóbbi években hasonló arányban tapasztaltak hiányosságokat az üzletekben, a vendéglátásban és a szolgáltatóknál, s nem változott érdemben a fogyasztóktól érkező panaszok száma sem — tudtuk meg a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség nemrégiben kiadott tájékoztatójából. De mégis mellbevágó az arány, mikor azt olvassuk: a vizsgált egységek több mint felében tapasztaltak valamilyen hiányosságot. A listát az élelmiszer- boltok vezetik 55,5 százalékos hibaaránnyal. A próbavásárlás során 8,9 százalékban a vásárlók rovására tévedtek. A minőségvizsgáló laboratóriumokban elemzett termékminták 33,3 százaléka, azaz több mint egyharmada bizonyult hibásnak. A pálmát itt a könnyűipari termékek vitték el, elsősorban a cipők, amelyeknek minősége erősen kifogásolható. Az elmúlt évben ezért több millió forint értékű lábbeli forgalmazását kellett betiltani. S ha mindezeket a hétköznapok nyelvére kívánjuk lefordítani, még mindig rengeteg az ellenőrizhetetlen forrásból beszerzett vacak áru. Aztán a vevő futhat a pénze után. Sajnos nem csak a cipőknél lett varázsszó a rendeltetésszerű használat. Már megszoktuk, amikor csemetéink lábbelijét visszavisszük: valószínű a vízbe járt benne a gyerek! De mikor a több tízezer forintos láncfűrészre azt mondja a javításra kötelezett szerelőműhely dolgozója: ez amolyan eldobhatós eszköz, különben is bizonyosan valamilyen kemény fát fűrészeltek vele. Igen, de akkor minek vették, ha nem favágáshoz. Azt már régen tudjuk a kereskedelemben és a szolgáltatásban elszabadultak a dolgok. A magántulajdonlás még messze nem hozta azt az eredményt, ami nyugatot jellemzi. Nemcsak az áruk, de a kiszolgálás minősége is hagy maga után követelményt. Még gyakori az: eszi nem szi, nem kap mást. De reméljük, egyszer fordul a kocka! Dankó Mihály esi nzei is csinau maganaK. Kiírta a nevét egy kis táblára. Ez is az övé volt valamikor... Lajos bácsi már meghalt. De még az utolsó évében is lehozatta magát a partra. Végre az egyik botom csak belekerült a vízbe. Jani bá’ csak néz. — Tett rá valamit egyáltaVízparton
