Kelet-Magyarország, 1997. július (54. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-15 / 163. szám

1997. július 15., kedd HATTER Versenyfutás a motorvonattal Száztíz éve készült el a Nyíregyháza-Mátészalka közötti vasútvonal A vasút és a pályaudvarok felújítása pénzbe kerül Harasztosi Pál felvétele Balogh Géza Nyírbátor-Mátészalka (KM) — Nincs is talán olyan ember, akinek a vasútról ne lenne va­lami régi emléke. A gyermek­kor szép és fájdalmas emléke. Nekem a mozdonyfiistben el­bújó szikrák jelentik azt. Vala­hol Bátor és Kalló között csap­ta szemembe a szél, egy hétig alig láttam. De azért nem volt harag. Mert az a mámorító száguldás... Ma nem fenyegeti hasonló kaland a Bátor és Kálló között, azaz a Nyíregyháza és Máté­szalka között vonatozót. El­tűntek a régi, csühögő-pöfögő gőzmozdonyok, s vége a szilaj robogásnak. A száztíz éves vasútvonal nagyobbik részén ma olyan „sebességgel” megy a vonat, hogy egy közepes fu­tó is vígan lehagyja. Sőt, a ka- jánkodók szerint nyugodtan le is lehet szállni róla. Ha az em­ber az első kocsiról lép le, kap­kodás nélkül megszedhet egy csokor virágot, az utolsó va­gon épp akkor ér mellé. Akár az idegenforgalmi látványos­ságaink közé is fel lehetne venni, bizonygatják a ciniku- sabbak, hiszen nem sok helyen adatik meg a virágszedés vo­natozás közben. Tíz kilométerrel Nem olyan vicces ez persze, különösen nem azoknak, akik minden nap felülnek a „nyí- regyi-szalkai” vonatra. Egy nemrég készített felmérés sze­rint az ötvenhat kilométeres vasútvonal a legproblematiku­sabb a megyében, itt korlátoz­zák leginkább a sebességet. Ezen belül is a Nyíregyháza- Nyírbátor közötti szakasz okozza a legtöbb gondot. Itt az eredeti óránkénti hatvan kilo­méteres sebességet mindössze három és fél kilométeren lehet tartani, húsz kilométeren negyven a maximális tempó, a fennmaradó részeken pedig húsz-harminc kilométeres óránkénti sebességgel robog­hat a szerelvény. De ez mind semmi: az idén két helyen már csak tíz kilométeres lehet a tempó. Óránként! Sajnos, még ma is sokan úgy gondolják hazánkban, hogy a vasúti mellékvonalakra semmi szükség, sokkal haté­konyabban megoldható a szál­lítás a közutakon. Persze óriási ostobaság lenne így is csele­kedni. Nyugat-Európa már rá­jött a korábbi baklövésére. Ott az elmúlt évtizedekben a köz­lekedési eszközök szabad megválasztásának elve érvé­nyesült, mindez a közúti háló­zat, főleg az autópályarend­szerek nagy mértékű kiépíté­sét eredményezték. Ennek tud­ható be, hogy a személyforga­lom és az áruszállítás egyre nagyobb mértékben vándorolt át a vasutakról a közutakra. Felszámolták Pár év múlva jelentkeztek a negatív hatások: a környezet­károsodás, a fölösleges ener­giafogyasztás, tönkretett ter­mőföldek, gyakori balesetek, forgalmi dugók. Egyre többen osztják a felismerést, misze­rint a közlekedési eszközök teljesen szabad megválasztása kollektív európai tévedés. Mi még nem tartunk itt, de mind többen vallják, meg kell men­teni a szárnyvonalakat. Hazánkban a mellékvonalak problémája a második világ­háborút követő újjáépítésig vezethető vissza. Akkor a fő­vonalak helyreállítása volt az elsődleges, majd azok fejlesz­tése, korszerűsítése volt a fő cél. A mellékvonalak háttérbe szorultak. A motorizációs fej­lődés a közlekedési infrastruk­túrában a közúti fejlesztéseket szorgalmazta inkább. Amikor a mellékvonalak állapota már biztonsági kockázatot jelen­tett, állami beavatkozásra ke­rült sor. Bár ne tették volna! Azt nyögi ma is sok vidék. Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció érvényesítésekor a „gazdaságtalan” mellékvona­lak felszámolásával 1980-ra hét százalékkal csökkent a há­lózat hosszúsága. Ma már a haszonról senki sem beszél, mint ahogy nem is igen volt egyetlen fillér sem. De térjünk vissza a felszá­molási bolondériából kima­radt, de mára alaposan elavult vonalunkhoz, amely olyan je­lentős településeket érint, mint Nagykálló, Máriapócs, Nyír­bátor, s persze nem beszélve a két legnagyobb városról. Nyír­egyházáról, Mátészalkáról. E pályaszakasz hanyatlása már a nyolcvanas évek derekán el­kezdődött, az évtized végén viszont máf a sebességcsök­kentő forgalomkorlátozást is be kellett vezetni. Gyorsvonat Szálkáról? A MÁV debreceni igazgatósá­gának szakértői szerint is tűr­hetetlen a helyzet, ők több al­ternatívát is felvázolnak. Az egyik lehetséges változat sze­rint csak a legszükségesebb karbantartásokat végzik el, s ez magával hozza majd a vo­nal elhalását. A következő al­ternatíva szerint végrehajtanak egy egyszerűbb korszerűsítést; a különösen rossz állapotban lévő Nyíregyháza és Nyírbátor közötti szakaszon újból meg­teremtik a hatvan kilométeres sebesség lehetőségét, a másik szakaszon pedig gondoskod­nak a műszaki állapot szinten tartásáról. Ez mintegy 600 millió forintba kerülne. A harmadik változat szerint a vasútvonal teljes hosszában megteremtik a nyolcvan kilo­méteres pályasebesség lehető­ségeit, de számolnak avval is, hogy gyorsvonatok közleked­hetnek majd Szalka és Nyír­egyháza között, szervesen kapcsolódva az InterCity jára­tokhoz. Talán mondanunk sem kell, a vonatozók melyiket vá­lasztanák. »áll tZÁw:a firráia F eje tetejére állt a vi­lág? Ismerősöm, aki életében nem említette az istent, soha nem járt temp­lomba, hirtelen buzgó vallá­sos, templomba járó ember lett. Csak az úgynevezett ke­resztyén értékeket tudja elfo­gadni, aki nem ezt vallja, leg­szívesebben a máglyára kül­dené az illetőt, mint a közép­korban tették az eretnekek­kel. Egy másik ismerősöm hithű vallásos emberként élte meg az utóbbi évtizedeket, ezt akkor sem titkolta, amikor nem járt érte jutalom. Most szintén az isten egyik legszor­galmasabb. leghűségesebb szolgálója lett. Csakhogy ki tudja milyen indítékok hatá­sára, nem a vallásos embe­rek által imádott istent, ha­nem a pénz istenét imádja. Beavatott források szerint a fél megye vagyona az ő kezé­ben van, s amint ez ilyen eset­ben természetes, mégsem elé­gedett. Mi hozta elő az embe­rekből e rejtett tulajdonságo­kat, mi szabadította fel a mélyben áramló, bár ott va­lószínűleg mindig is meglévő energiákat, mi gyúrta át az emberek arculatát olyannyi­ra, hogy alig lehet rájuk is­merni. Szónoki kérdések ezek, jól tudjuk. A választ ki­ki megfogalmazhatja magá­ban. Egy hatalmas forgó színpad elevenedik meg előt­tünk. A felgyorsult idő szín­padán forgunk, mozgunk, el­bukunk és feltápászkodunk. S egyúttal a közönség is mi va­gyunk. Hol tapsolunk, hol sí­runk az össznépi produkciók megélésekor, de változtatni aligha tudunk az előadáson. nyugalmát vagy ha mégsem, keresett magának egy másik munkahelyet. Egy jobb kö­zösséget, egy jobb főnököt. Szerény pénzből éltünk, de alig volt éhező, nélkülöző, pláne pedig ágrólszakadt, hajléktalan, kukázó ember. És még nem említettünk egy sor dolgot—minek is említe­Egy társadalmi méretű szédület kerített hatalmába bennünket, amely megrésze­gít, elkábít, kizökkent a saját, korábbi tengelyünkből. El­kezdjük magunkat, az egész körülöttünk zajló világot a szédület állapotában nézni, vizsgálni, mintha egy külön­leges moziban lennénk. Nem mi tehetünk róla, jól tudjuk. Néhány év alatt annyi minden történt velünk — és részben általunk — ami más korokban évtizedek, netán egy fél évszázad alatt nem történ meg az emberrel. Egy kicsit áttételesen fogalmaz­va, tegnap, tegnapelőtt még mindenkinek volt munkája, egy kis közössége, ahová tar­tozott, ahol biztonságban érezhette magát. Ha sérelem érte, tudta hová kell mennie, és előbb-utóbb megtalálta a nénk — ami az óvilágban mi­nőségének meghatározó ele­mei közé tartozott. Jóllehet, ma már felednünk kellene, mert a régi gondoskodó ál­lam felemlegetése, a múltat megszépítő nosztalgia nem fog választ adni a jelen kér­déseire. De a hajlam erős bennünk, hogy a múltban ke­ressük a jövőbeli út folytatá­sát, holott a mostani utat ma, és nekünk kell kitaposni, ezer és ezer buktatóval, csalódás­sal, hibával, vádaskodással, egymásra mutogatással. Igaz, hogy a földrengés- szerű változások az emberek egy részét a fejük tetejére ál­lították, de ezen is talán nai­vitás lenne túlságosan cso­dálkozni. ebben a feje tetejé­re állt, bennünket naponta sokkoló világban kell élni. De hogyan lehet ezt — a már említett szédület állapotában —jó közérzettel, belső derű­vel és türelemmel megélni? Általános érvényű, minden­kire érvényes recept sajnos nincs. Van, akinek az igazi énjét, belső értékeit a válto­zások segítik a felszínre, má­sokban az alantas, torz voná­sok kezdenek munkálni, vagy „jobb" esetben a máról-hol­napra élés, a kilátástalan- ság, a lelki nyomor, az alko­hol, a fásultság és még ezer­nyi kísértő jelentés hatalmá­ba kerülnek. Nem hiszem, hogy neheztelni kellene rá­juk, vagy le kellene nézni őket, nem vagyunk egyfor­mán erősek. Sőt, tartok tőle, többen vagyunk mi gyengék, esendők, morfondírozok, morgolódók, elkeseredők, elégedetlenkedők, akik nem mindig tudunk mit kezdeni a bennünket naponta érő, egész bensőnket sokkoló ha­tásokkal. izom benne, rossz t-e kedvünk talán még- U sem állandósul, nem válik első számú közellensé­günkké, és valamelyest józa- nodni fogunk a szédületből, hogy legalább önmagunkban rendet tegyünk. Talán ezzel kezdődhet a feje tetejére állí­tott világ helyrebillentése... Helyből az áru E lhiszem, hogy a piacgazdaság kialakulásának még csak a kezdetén tartunk a kereskedelemben is, bő­ven van még mit tanulni. Főleg a „nagyoktól”, a nagy nemzetközi áruházláncok hazai képviselőitől, ame­lyek lassanként behálózzák az országot. Kedvtelve nézegetem az ilyen márkás helyeket, újak, szépek, légkondicionáltak, világszínvonalúak. Lenyűgö- zőek a reklámjaik is, amelyeknek a lényege: mindenből a legjobbat, legolcsóbban. Azért nem árt óvatosnak lenni. Én például alaposan meglepődtem a napokban, amikor kíváncsiságból szétnéz­tem Pesten az egyik legújabb bevásárlóközpontban. Sze­rencsére éppen előző nap volt itthon a havi bevásárlás, így pontosan tudtam bizonyos árakat. Valóban voltak a nyír­egyházinál olcsóbb áruk, furcsa módon éppen a primőrök, ám elég sok drágább is. A pálmát egy nagy dobozos mosó­por vitte el: csaknem kétszáz forinttal került többe Pesten, ami a valamivel több, mint ezer forintos áru esetében nem csekélység, majdnem húsz százalék. Itthon újra elkezdtem a terepszemlét különféle közpon­tokhoz tartozó boltokban. Nem volt meglepetés: bizonyos dolgok olcsóbbak, mások drágábbak a „multik” üzletei­ben, mint az önálló cégeknél. A figyelmesebb szemlélődés azonban egy másik, megle­hetősen kedvezőtlen tapasztalattal járt. A nagy kereskedel­mi hálózatok megyei áruházaiban jószerével nem kapha­tók a mi megyénk nagy cégeinek termékei. A kedvelt tir­pák liszt helyett dunántúli van, az ismert megyei ásványvíz és italok helyett pedig pesti és külföldi. Hasonló a helyzet a húsáruknál. Sok minden nyilvánvalóbban drágább, mint a helyi termék lenne, hiszen ha csupán a költséges szállí­tást veszem alapul, egymaga elviszi a „nagy tételben ol­csóbb” beszerzés hasznát. Ha tovább gondoljuk a dolgot: várhatóan újabb nagy áruházláncok települnek megyénkbe. Talán nem volna ha­szontalan, ha önkormányzataink már a szerződéskötésnél — akár kedvezmény kínálatával is — megpróbálnának lobbizni a helyi árukért. Marik Sándor Tanképzési milliárdok T anulni — miképpen navigare (hajózni) — pedig­len kell! Hóttunk napjáig. Legyünk picinyke ele­misták, kamaszodó nebulók, közép- vagy fősuli­sok, „egyisták”, avagy tanarak — a katedra magasán (?) állók. A világ így alakul, így mehet elébb! Merthogy — mint elhangzott egy nyíregyházi — oktatásügyi — konfe­rencián: a ránkköszöntő harmadik évezred az okosodásé lesz, a még kiműveltebb emberfőké hazánkban is. Ahhoz pedig, hogy az új struktúrájú iskolarendszer, a Nemzeti Alaptanterv által szabályozott és egyben serkentett tartal­mi (és formai) változások minél gördülékenyebben menje­nek, a pedagógusok továbbképzési és átképzési rendszeré­ben szintén gyökeres fordulatnak kell végbemennie. Az akár forradalminak nevezhető változás első jele a rá- képzés kötelező jellegében rejlik. Igaz, eddig sem szíre- szóra járt az óvónő, a tanító, a tanár fejtágítóra; általában munkáltató intézménye jelölte ki egy-egy kurzusra, bent­lakásosra, „nyárira”. Nos, a diplomamegvédés mint jövő­beni, felmentést nem adó elvárás — bizonyos, a pályán le­dolgozott idő után — a szakma tekintélyének megóvása, presztízsnövelése, a valaha megszerzett ismeretek bővíté­se, frissítése érdekében fogalmazódott meg. A pedagógusok többsége nem ágál a dolog ellen. Azt vi­szont nagyon nem szeretné, ha valami obskúrus körül­ményalakulás folytán az ő — majdnem üres — zsebét cé­loznák meg a jobbért szorgoskodó kezek. A pedagógus­szakszervezet — iránta való elfogultsággal ritkán gyanúsí­tanak — nemrég tiltakozott az ellen: az 1998-as költségve­tési irányelvekben nem szerepel pénzösszeg az át-tovább- képzésére. Pedig a törvény előírja: a költségvetésnek a kö­zoktatásra szánt összeg 3 százalékát e célra garantálnia kell. A szaktárcától rögvest befutott a cáfolat: remélhető­en 5,5 milliárd forint lesz jövőre a tanerők okítására. Igaz, a képzésfolyamat mikéntjét a paragrafusok nyelvére fordí­tó rendelettervezet még nem készült el. Nem baj! Ha pénz van (lesz), hozzárendelődik előbb-utóbb a szabályozó do­kumentum! Ezt már tudjuk — tanfolyam nélkül is. Kállai János I Kommentár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents