Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-04 / 128. szám
1997. június 4., szerda HÁTTÉR Születésnapi ízek Cognac-ban Nyíregyházi üzletemberekkel Franciaország Tokajában • 30 év tölgyfahordóban A pincemester a cég legbecsesebb embere, minden zamatok és illatok tudója (előtérben), aki egy gyors vizsgálatot mutat be a nyíregyházi üzletembereknek A szerző felvétele Galambos Béla Cognac (KM) — Reggel konyak, este konyak, ettől leszünk mozgékonyak! — szajkózta agyam készülődés közben a bárgyú rigmust, mint valami fontos információt. Mi tagadás, az izgalmasnak ígérkező utazásig, amelyre az üzleti céllal Cognac városába látogató nyíregyházi Sotex Kft. révén nyílt a Kelet-Magyarország újságírójaként lehetőségem, úgyszólván semmit sem tudtam a világszerte ismert italról, amely a nyugat-franciaországi városról kapta nevét. Hogy egy nyíregyházi indulástól a visszatérésig összesen négynapos Cognac-i villámlátogatásba — amely során oda- vissza ötezer kilométert kell megtenni autón, repülőn, vonaton — mi minden fér bele, el sem hinné az ember, ha nem hozná úgy a szerencséje, hogy maga is kipróbálhatja. Konyak csak egy van Persze arról sem szabad megfeledkezni: „mindez nem jöhetett volna létre”, ha nincs az az Imre József.\ akit tolmácsolni hívtak magukkal a Sotex- esek a borpárlatok fővárosába. A nyíregyházi tanárképző főiskola tanársegéde, Franciaországban otthonosan mozgó idegenvezetőnek bizonyult, így aztán nagyrészt neki köszönhető, hogy mire a Párizsba érkezés után egy teljes nappal a maroknyi szabolcsi elhelyezkedett a Bordeaux felé induló francia szuper-gyorsvonat — repülőgépet idéző — belsejében, arcukon azzal a jóllakott napközistől kölcsönzött mosollyal terülhettek el, hogy látták Párizst. Annyit mindenképpen sikerült megnézniük a világváros nevezetességeiből, amennyit egy vil- lám-veséjű utasokkal megtűzdelt turistacsoport, egy közepesen unott vezetővel öt nap alatt képes megtekinteni. A mintegy 450 kilométernyi, s ehhez képest mindössze két és fél órán át tartó(!) szinte zajtalan suhanás után, kiszállás Angouléme városának vasútállomásán. ahonnan értünk küldött taxi visz a 40 perc autózásra lévő Cognac-ba. A harmincezer lakosú DélNyugat franciaországi kisváros. annak a két megyében 80 ezer hektár szőlőterülettel rendelkező régiónak a központja, ahol a XV. század óta készítenek párlatot az itáliai eredetű Trebbiano fajtájú szőlőtőkéken itt termett borból. Az eredetvédelem szigorú szabályai szerint kizárólag ebben a körzetben előállított, speciális módon kezelt és legalább 3, de akár 30 évig is Limousin-i tölgyfahordóban érlelt borpárlat nevezhető csak cognac-nak — vezetnek be vendéglátóink, a Sotex-nek Cognac környéki lédig brandy-t szállító Mouni- er cég egy teljes napot velünk foglalkozó vezetői: a kedves Blondine Menard asszony általános asszisztens és az italok értőjeként megismert Jean- Louis Févre termék igazgató. A Polinac és Reinac italmárkákat jegyző 1858-ban alakult Mounier cég afféle házi italmúzeumként is szolgáló tárgyalójában döbben rá az átlagmagyar az eredeti francia cog- nacot gyártókkal csak pironkodva közölhető tényre: hazájában ugyanígy hívnak mindenféle szeszekből gyártott barna pancsot (is), amit a fentiek ismeretében éppoly főben járó bűn egy Cognac-i francia számára konyaknak nevezni, mint mondjuk otthon a Náncsi néni lugasán direkte termő Feri szőlő nedvéből kiforrott bicskanyitogatót, ötputtonyos tokaji aszúnak titulálni. 10 ezer frank A brandy tehát, amilyet a híres kölni élelmiszeripari kiállításon szövődött kapcsolat óta vásárol a Sotex egyedüli magyarként a cognaci Mounier cégtől, jelentem nem konyak. Ezért is lehet vele megtenni azt, ami egy valódi konyakkal tilos és elképzelhetetlen: tartálykocsival szállítják Szabolcsba és itt tölti palackba, majd teríti az üzletláncoknak — ezévben már vélhetően félmillió üveggel — a nyíregyházi cég. A brandy-ról, amit földi halandó itthon gyakrabban lát- hat-kortyinthat végül is jó tudni: az egy 1 -2 évig érlelt szőlőpárlat, ami készíthető végülis bárhol, neve önmagában nem védett. Ugyanakkor a cognac, származását, eredetét, minőségét illetően „nyitott könyv”, viszont valamennyi, egymásnak konkurens gyártó cég híres márkája — mint például Henessy, Martell, Camus. Remi Marten, vagy Polignac — esetében sajátos, titkos recepttára szerint készül a literenként 2-300 franktól kezdődő termék. Ritka élmény volt hát, amikor vendéglátóink az üzleti tárgyalás és üzemlátogatás végeztével bevezettek az általuk csak nemes egyszerűséggel paradicsomnak nevezett pincébe, ahová még valószínűleg kevés magyar nyert eddig bebocsátást. — Kinek, mikor van a születésnapja — kérdezte monsieur Fevre és ha pont az évi nem is Volt, a legközelebbi évjáratból vett ki egy kis kóstolót a zsinóron hordóba ereszthető aprócska üveg lopótökkel. Itt aztán előny volt a kor: az járt jól, aki hamarabb látta meg a napvilágot. A legvégén egy 1904 feliratú hordónál álltunk meg és kellő áhítattal ízlelgettük a literenként 10 ezer frankot (320 ezer forintot) érő, Sötétbarna konyakmatuzsálem zamatait. Lehet, szentségtörésnek számít, de kimondom: a „csupán” negyvenéves jobban ízlett. Hiba nélkül Végezetül egy adaptálható szakmai élményről: a minőségi termékelőállítás fontosságával már nagyon régen tisztában lévő franciák szívesen büszkélkedtek vendégeiknek az e téren elért eredményeikkel. A palackozó üzemben a nyíregyházi vevőt, a Sotex Kft.-t képviselő két üzletember — „mösziő” Somoskői Dénes és „mösziő” Kovács Andor — számára készségesen és részletesen bemutatták mekkora súlyt fektetnek arra, hogy minden egyes üveg Prince Hubert de Polignac cognac (amely a cég csúcsterméke) a legkisebb hiba nélkül kerüljön becsomagolásra. Az egyik munkásnak például csak annyi volt a dolga, hogy a nagyító képernyő mögött elhaladó palackokat nézze, nem úszkál-e valamelyikben bármi is, ne adj isten egy muslica hulla. Az ugyanis megbocsáthatatlan bűn lenne a világhírű francia nemzeti termékben. M ár köze! járt a kilencvenedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és többet nem tudott önállóan mozogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Már négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte a pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának a családjával, s úgy tekintette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Az öreg tanító úgy élt már évek óta, vágyak, célok nélkül. Néha olvasgatott egy kicsit, de leginkább csak ült a karosszékben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak ritkán szólt bele. — Valamit még azért szeretnék látni. Egy búzamezőt. —- Jól van, apa, rendben van—felelte a menye, hiszen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén lakBúzamező tak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett húzódó tornác végébe, és valami kis pódiumot eszkábálni alája, hogy átlásson a kertszéli bokrokon. Ez az alkalmatosság még aznap el is készült, a dédunokák megragadták a karosszéket, s a tanító már ott is ült a kis emelvényen, mint a színházi páholyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes látványban lesz része. Ezután mindenki visszahúzódott a házba, hogy ne zavarja, nem maradt vele csak a menye. Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező ringott szép egyenletesen, ütemesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pipacsok és a búzavirágok piros-kék foltjait is láthassa. Nézte, nézte, meregette a szemét, egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem találta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett feszítenie, hogy azt a keskeny utacskát odaképzelje, s mikor ez nagynehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavarázsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először egymáshoz ért a kezük, hogy a tábla közepe felé forró csókban forrjanak össze, s mire újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszítette, hogy meglássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehunyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látószerv „camera obscura" fában sem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában. azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtődött benne, de azt a fiatal tanító- jelöltet és a párját nem tudta előhívni/ a múlt bágyadt ködéből. És nem érezte az érő életnek hajdani átható szagát sem, és nem hallotta az el-el- haló félénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös aláfestést adott. És riadtan tapasztalta, hogy húsz éve el- , halt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni. — Ez nem olyan búzatábla! — jelentette ki csalódottan, és visszavitette magát a házba. A menye sajnálta, hogy mégsem tehetett az öregnek a kedvére, és még sokáig nem bontotta el a kis tornácvégi pódiumot, de többet nem volt rá szükség. Mentő ötlet Kovács Éva jn efellegzik végre a t-c telefonbetyároknak, U mert a tervek szerint új, számítógépes ellenőrzőrendszert építenek ki a mentőállomásokon. A berendezés haszna rendkívüli. Pontosan kimutatja azokat a telefonszámokat, ahonnan csak azért hívták fel a mentőt, hogy megtréfálják, félrevezessék, pontatlan címre bolondítsák az autókat. Az idétlenkedők, a mások életével, pénzével és türelmével visszaélők mostantól nem maradnak meg- torlatlanul: a jogszabály lehetőséget ad arra, hogy az ilyen emberek telefonját leszereljék, kikapcsolják, a tulajdonost szigorúan megbüntessék. Legfőbb ideje volt a drákói szigor bevezetésének. Szinte minden mentőaállo- más dolgozói szenvednek a telefonbetyároktól. Csak a mentősök a megmondhatói annak, hányszor riasztják őket ma is feleslegesen, vagy hívják fel számukat csak azért, hogy obszcén kifejezéseket, durva káromkodásokat mondjanak a kagylóba. A vonal egyik végén az efféle hígagyúak, a másikon a mások segítségére siető tehetetlen emberek vannak. Az új berendezésnek köszönhetően a félrevezetés, a becsapás ezentúl nem marad viszonzatlanul. Az idétlenkedők leleplezésre fordított összeg is rövidesen, busásan megtérül. A fölöslegesen megtett kilométerek, a kiszállások ára pedig csak a haszon egyik, mondhatni kisebbik fele. A másik, pénzben szinte nem mérhető haszon az lesz, hogy ezentúl mindenki megkaphatja a gyors, olykor életet jelentő segítséget, mert mentőt csak azokhoz hívnak majd, akik valóban bajbajutottak, akik igazán betegek. A telefonbetyárok leleplezésének és szigorú megbüntetésének régen itt volt az ideje. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ablakon dobáljunk ki milliókat, súlyos százezreket. Az ellenőrző— vagy inkább leleplező? — rendszer üzembe helyezése bizonyítja, szerencsére már olyan naivak se, hogy tétlenül szemléljük, ölbe tett kézzel várjuk a velünk szemtelenkedőket. Szöveg nélkül Ferter János rajza A vendég tisztelete Kovács Bertalan ■mr y angulatos kisváro- sunk azon lesz, 1 A. hogy a hozzánk látogató művészeknek, ha. csupán egy hétre is, igazi otthont jelentsen — hangzott el a kisvárdai polgár- mester szájából a minap, amikor a köztársasági elnökkel az oldalán megnyitotta a kilencedik alkalommal összverbuvált határon túli magyar színházak fesztiválját. A vendéglátó város első emberének kijelentése akár közhelyként, az ilyenkor szokásos és kötelező udvariasságként is felfogható lenne, csakúgy, mint Göncz Árpádé, aki kijelentette: büszke arra, hogy — az ő kifejezésével élve — „elfajzott” színpadi szerzőként sokadszor fővédnöke lehet a fesztiválnak. Sok-sok aprócska, ám végül mégis jelentékeny tényből azonban mégis arra következtethet az ember, hogy az ünnepi hangulatban elhangzott kijelentések a felhasznált nagy szavak ellenére is igazak. Mert ugyan kétségbe vonható-e, hogy egy húszezres kisvárosnak bizony már-már erőnfelüli teljesítmény tisztességgel vendégül látni több mint egy tucat társulat közel nyolcszáz művészét. S akkor még nem is szóltunk azokról a honi teátrumainkból ismert sztárokról, akik közül — ahogy a fesztivál egyre öregszik —mind többen látogatnak el a számukra a világ végén lévő városkába, Kisvárdára, a magyar színjátszás talán utolsónak számító keleti végvárába. S ha már eljöttek, érik is ám őket (megkockáztatom többnyire kellemes) meglepetések. Mesélik, az egyik méltán népszerű színészünk is nagyot nézett, amikor a vasútállomásról a művészetek házához taxival megér- . kezvén a gépkocsivezető nemcsak a borravalót utasította vissza, hanem a fuvardíjat sem kérte (sőt, talán még ki is kérte magának, az egyébként teljesen normális gesztust), mondván: a művész úr ennyit megérdemel. Lehet, hogy ilyen apróságok töltik meg a vendégszeretet szót tartalommal? Bállá László tárcája ; ■í'xMfiwí / ' 'V c-i-ííj .........................................1 ■ ■ ■ :. 'C- ^... .. ...
