Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21 / 143. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Kisplasztikák Bíró Lajos: Kalapos kislány ■y TT uszonegyedik alkalommal rendezték meg idén Sóstón ff ff a Nemzetközi Éremművé- JL JL szeti és Kisplasztikái Alkotótelepet. A tábor a múlt hét végén zárta be kapuit. A művészek már hazautaztak, de az ott készített alkotások egyelőre Nyíregyházán maradtak. A Városi Galéria első emeletén látható tárlaton 11 művész 70-80 műve tanúskodik az alkotótelepen folyó műhelymunka színvonaláról. Látványos az idei tárlat! Már csak azért is, mert a kisplasztika van túlsúlyban. A kísérletező kedv is dicsérendő. Sokféle megközelítés, eltérő irányzatok. A mostani válogatásunkban bemutatott művek alkotói Othová, Milada (Cseh Köztársaság), Bíró Lajos (Mátészalka), Márkus Péter (Budapest) és Szath- máry Gyöngyi (Szeged). A Városi Galériában rendezett tárlat július 2 0-ig tekinthető meg. Szathmáry Gyöngyi: Bacon Othová, Milada: Középpont Elek Emil reprodukciói Traccspaiti a plázson Nem mondom, hogy illendő, amit most tenni fogunk, de hát mi mást is csinálhatna az ember a strandon, mint nyakig elmerül a jó meleg vízben, arcát a Nap felé fordítja, szemét lehunyja, és hallgatózik. (Nem is nagyon kell fülelni, hiszen a víz kitűnően felerősíti a hangokat, így aztán azt is érteni, amit a medence túlsó végében pletykálnak.) No, akkor helyezkedjünk el kényelmesen, és hallgatózzunk, miről csevegnek az öregek. Mert — még mielőtt elfelejteném mondani — a helyszín a sóstói melegstrand, annak is a legnyugalmasabb, akarom mondani legnyugdíjasabb medencéje. Itt vannak már mind. A keskeny bajuszéi Pista bácsi, a tekintélyes (rögtön kiderül, mitől!) termetű Lajos bácsi, a korát meghazudtolóan fiatalos Nándi (nem ^ Amikor a feleségem megfőzi otthon a tyúklevest — gondol egy jóízűt János bácsi. yy is tudom, lebácsizzuk-e) a kertész János bácsi, felesége, Erzsiké néni, no meg Eszter néni, aki Záhonyban volt könyvtáros, továbbá ki tudja, hányán még rajtuk kívül, mert mára különösen jó időt jósolt a meteorológia. Szokás szerint Pista bácsi viszi a prímet. Témákból kifogyhatatlan, s ha mégsem jutna újabb történet eszébe, hát leporol egy régit. Mindig van, akinek ez is új lesz. — Fodrász volt az öreg — világosít fel Nándi (bácsi)—, azért van ilyen jó „beszélőkéje”. Reggeltől estig szóval tudná tartani az embert, de hát annak idején beszélnie is kellett a vendégeihez, van benne gyakorlata. Reggeli után nem sokkal miről is folyna a diskurzus, mint az evésről... Pista bácsi büszke rá, hogy egy deka felesleg sincs rajta, s nem győzi rábeszélni a többieket a maga étrendjére. — Kellene a fenének az a papírleves! — hárítják el a többiek. Ők már csak így hívják a levesporokat. Meg zsákoslevesnek. — Amikor a feleségem megfőzi vasárnap a tyúkhúslevest... — gondol egy jóízűt János bácsi —, azt meg lehet enni. De ezt a papírlevest a világ minden kincséért meg nem kóstolnám. Pista bácsi tovább folytatja az „ételtérítést”, és második fogásnak egy pár virslit ajánl, semmi mást. Ez sem arat sikert. Erre jön elő a farbával, és meggyőződéssel állítja, hogy a János bácsi étkezési szokásait pártoló Lajos bácsinak nem is mástól van akkora „tekintélye”, mint a zsíros házikoszttól. A fodrászmester Amerikában német asszonyt vett feleségül. — Igaz, ami igaz — ismeri el Lajos bácsi, de már ő csak nem változik. Pedig az orvos is mondta, hogy műtét előtt nem ártana leadnia pár kilót. Itt kapcsolódik a beszélgetésbe Eszti néni, akinek a férjét műtötték. Nagyon elégedett volt a sebésszel, aki ráadásul egy fillért sem fogadott el. Azt mondta: „drága mama, magának erre nagyobb szüksége van, tegye el”. Meri is ajánlani Lajos bácsinak, ha még nem döntött volna. Erzsiké néninek az a véleménye a hálapénzről, hogyha az életéről volna szó, mindegy, ha kölcsön kellene kérnie is, de ő bizony adna az orvosnak. Lajos bácsinak általában a világról az a véleménye, hogy ma a pénz az úr. Pista bácsi, persze, másképp vélekedik: — Én fodrászmester voltam Amerikában 30 évig. A fodrásznak és a pincérnek jár a borravaló. De az orvosnak én otthon nem adok. — Nézze meg, milyen csúnya a lábam! Két éjszaka nem aludtam — emeli ki a vízből jobb lábát Eszti néni. — Mi a baj? — kérdem érdeklődve, mert kívülről semmit sem látni. — Hát, az öregség, drága! — neveti el magát a néni. Közben Pista bácsi tovább perlekedik, de most az állammal volna egy kis elszámol- nivalója. A nyugdíja miatt. — Tíz évet ledolgoztam Magyarországon, és egy fillért sem kapok — (a fodrászmester 1956-ban hagyta el az országot.) — Moszkvába indultam, de eltévedtem, és New Yorkban kötöttem ki. Nem bántam meg — kacsint huncutul. — Nem is kaphat nyugdíjat, mert ellenségnek számít, hisz disszidált — dacol Erzsiké néni. — Nehogy már kitüntessék azért, mert elhagyta az országot! A fodrászmester Amerikában német asz- szonyt vett feleségül, majd harminc év kemény munka után az asszony hazájában telepedtek le végleg. Rendszeresen járnak azonban Magyarországra is, negyedéveket töltenek Nyíregyházán és Hajdúszoboszlón. Nem kívánna ő többet azért az itt ledolgozott tíz évért, csak annyit adnának, hogy egyszer egy jót ebédelhessen itthon. — Na, arra a zsákos levesre, amit te eszel, még a mi nyugdíjunkból is urasan futná! — ugratják a többiek. Aztán kiderül, hogy utánajárással csak kaphatott volna valami kis pénzecskét Pista bácsi, de sajnálta elvesztegetni az időt a kilincselésre. Időnként mormog egy kicsit — így törleszt. Most meg a rendőrökkel van baja: — Egy éve elkaptak gyorshajtásért Hajdúszoboszlón. Azt mondja a rendőr: megbüntet kétezer forintra. Megkérdeztem: jó lesz-e, ha adok húsz márkát. Jó volt, bizony, még papírt sem írt. Aztán egy másik alkalommal ugyanott megállított a rendőr, mert szerinte átmentem a piroson. Nem volt az piros, hanem sárga, de mindegy. Csak látta a Mercedest, meg a nyugati rendszámot. Adtam neki tíz márkát. Tudjátok, mit mondott erre? Azt, hogy jó lubickolást Szoboszlón! És nem a kincstárba ment az a pénz se, hanem a zsebébe. De hogy járt a vízummal? Bár ez már másik „cég”: Sehogy se fér a fejükbe, hogy miért nem járnak a strandra a nyíregyháziak. — Nyolcvan dollár a vízum — magyarázza. — Erre én adok egy százast. Tudod, mit ad vissza? Magyar pénzt. Mondom neki, ez nem lesz jó. Azt válaszolja: sajnálom, már benyomtam. A fenét! Benyomta a kis zsebibe. Lajos bácsi közben arról beszélget, hogy ő jóval nyugodtabb, mint a felesége. Az asz- szony már abba belebetegszik, ha feküdnie kell. — Azért kell pihenned, mert sokat eszel! Azért is vagy fáradt — torkollja le rögtön Pista bácsi. BAIXA IÁSZIÓ: Az a ház, az a lány i. A férfi szorongások közt kanyarodott be abba a kis zsákutcába. Bár ötvenegy néhány éve nem járt errefelé, pontosan emlékezett mindenre, arra is, hogy azt a házat csak az utolsó lépésnél fogja megpillantani, mikor már egészen ott áll előtte: egy kanyar mögött van, és ráadásul még az utcai bokrok is eltakarják. No és erősen szürkül már. Valamiért nem tudta rászánni magát, hogy világos nappal jöjjön ide. Pedig tudta jól, hogy nincs már, aki meglássa és elcsodálkozzék: „Ez ugyan mit keres itt?” Fél évszázad alatt persze a régi város sokat változott. Házakat lebontottak, újakat építettek, egyes részekre rá sem lehetett ismerni. De e fölött a kis utcácska fölött mintha megállt volna az idő. Ugyanolyan göröngyös-kátyús volt, mint valaha, ugyanazok a földszintes házikók, pedig az egyik lakótelep már egészen idáig tolakodott, a kertvégek mögött ennek a panellházai ko- morlottak. Itt azonban mintha csak rá várt volna minden, megmaradva eredeti állapotában. Nos, az a bizonyos kanyar... Micsoda csalódás lesz, ha épp azt a házat bontották le...! De nem! Nem! Itt van! Alacsonyan guggoló, kisablakú, a kifelé nyíló tömör bejárati ajtó ugyanúgy rányitva a ház falára, mint régen... No, de valami azért hiányzik. Hát persze, a nagy gesztenyefa a kiskapu mellett. Azt régen kivághatták, már a nyoma sem látszik. Es a kerítés is új. A férfi nézte a házat, nézte, közben érezte, hogy gyorsul a szívverése. Hirtelen valami gyöngeség is elfogta, oda kellett támaszkodnia a szemközti épület sarkának. 2. Mikor a harmadik házassága is felbomlott, ez nagyon megviselte. Testileg-lelkileg. Nem, nem maga legutóbbi feleségének az elvesztése, rég elhidegültek egymástól, a válóper végeredményben csak jogilag is rögzített egy kialakult állapotot. Hanem három baluí sikerült családalapítása most együttesen telepedett a lelkére. Amiatt ette magát, hogy ő ilyen szerencsétlen flótás, hogy háromszor is rosszul választott, hogy otthoni perpatvarok közt telt el jóformán az egész élete. Tizenöt-tizenhat évet élt mindegyik asszonnyal. Hogy olyan buta volt és mindannyiszor gyerekeket is nemzett, s emiatt szüntelenül nyomasztották a tartásdíjak, s az elhagyott utódok iránt érzett felelősség. Legutóbbi feleségének még azt is fölrótta, hogy épp most szakította el a házassági köteléket, most, mikor ő már csak árnyéka egykori önmagának, mikor már két infarktust is átvészelt. És talán az újabb válóper váltotta ki a harmadikat. Kórházba került. És épp ott határozta el, hogy ha fölépül, elmegy a régi városba, fölkeresi azt a házat. 3. Az a lány... A férfi úgy gondolta, az volt élete legnagyobb ballépése, mikor azt a lányt elhagyta. Illetve hát... Nem volt az egyszerű elhagyás. A régi város idegen megszállók kezére került — azóta is a markukban tartják —, a férfi pedig (akkor még csak a fiatalember) úgy érezte, megfulladt ebben a fojtó közegben. Az új államnyelvet sem tudja. A műegyetem, amelynek utolsó előtti évfolyamát végezte, ott maradt a másik, megcsonkított országban. Itt mihez kezdjen magával? Hogy szerezze meg a mérnöki diplomát? A megszálló ország fővárosának műegyetemére pályázni? Nyelvtudás nélkül? Ugyan! Hát... Neki a szigorúan lezárt határnak. És sikerült. Átcsúszott. Az a lány pedig? Annak meg se mondta, hogy mire készül. A köztük levő kapocs már oly szoros volt, érzelmeik olyan mélyek, hogy nem tudott volna ezzel állni elébe: én most elmegyek, örökre. Neki is mi tusakodásába, mi maga-emésztésébe került ez az elhatározás! Jól tudta alávaló dolog, amit művel. És kegyetlen. S igencsak lenézte magát miatta. De döntenie kellett: vagy kitart szerelme mellett, és semmi sem lesz belőle, vagy pedig legyőzi érzelmeit, és tovább megy a választott úton, a gyermekkora óta megálmodott építészi pálya felé.
