Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-21 / 143. szám
1997• JÚNIUS 21., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete □ Színház volt az egész város Értékeket tárt fel a Határon Túli Magyar Színházak IX. Fesztiválja hetőséget is adva jeles honi színművészekkel. Noha ezeket a lehetőségeket kölcsönösen nem használták ki eléggé, a kezdeményezés a jövőben folytatandó, mert így is lehet bontogatni a kisvárdai fesztivál és az Országos Színházi Találkozóik) közötti válaszfalakat. Az új magyar kortárs drámák műsorpalettáján a legtöbb színt, értéket, meglepetést kétségtelenül a szabadkaiak tudtak kikeverni. Az érdem egyrészt Deák Ferencé, a jugoszláv szellemiségű, kitűnő vajdasági magyar novellistáé, filmforgatókönyv- és drámaíróé, akinek volt bátorsága odaadni a Szabadkai Népszínház újjászülető együttesének egy filmtrilógia harmadik forgató- könyvét, hogy aztán ott kissé publiciszti- kus, olykor patéti- kus, iszonyú valóságelemekből felépített szertartás-feláldozás dráma legyen belőle Határtalanul címmel. Az érdem másrészt Ljubomir Draski- cé, a belgrádi Atelje 212 színház egykori igazgatójáé, rendezőjé, aki belgrádi tervezőkollegáival, a jelenetek, összecsapások, kitörések „alá” odatett Mozart requiem részletekkel emelt realizmusú gyászmisét celebrált a Vajdaságban együttélő és a közelmúltban véresen egymásnak feszülő nemzetek (szerbek, horvátok) és nemzetiségi (magyarok) tragikus sorsából. Harmadrészt a megújuló társulaté, az írói-rendezői víziót nagy ambícióval, hatásfokon megvalósító, csúcsformában játszó Jónás Gabriellával az élen, több markáns karakteralakítás (Fischer Károly, Fejes György, Molnár Zoltán stb.) révén. Szőcs Géza alaposan feladta a leckét a marosvásárhelyi társulatnak A kisbereki böszörmények című komédia megírásával és odaadásával. A darab laza szerkezetű, szürrealista és szürnaturalista építkezésű s azt kutatja, a falurombolás utolsó szakaszába alámerülve, hogy meddig lehet elmenni a hit- és az önfeladásban, a kompromisszumok megkötésében az árulás bekövetkezése nélkül. Nem világos a fő metafora (böszörmények, böszörménység) tartalma, lényege, s feltehető, hogy gúnynyilai többfelé is sértenek, rengeteg találó részigazsága mellett. A nagy erdélyi szatíra így kissé hamvába fulladt, s Kincses Elemér rendező tervezőkollégáival csak a játék drámai terének, ívének, stílusának az alapjait tudta lerakni, küzdve a színészek némi ellenállásával, tanácstalanságával, így a végső hatás nagyon vegyes és a szakma részéről heves vitákat, elutasításokat kiváltó volt, noha a kisvárdai közönség nagy érdeklődést és tetszést mutatott. A nagy klasszikus vagy kortárs drámák, komédiák, abszurdok műsorvonulatában az egyik legnagyobb szakmai és közönség- siker a beregszászi Illyés Gyula Magyar nemzeti Színház T. S. Eliot-bemutatója, a Gyilkosság a székesegyházban című költői dráma Vidnyánszky Attila által rendezett előadása voít a Rétközi Múzeumban (az egykori zsinagógában). Jól felépített, megszerkesztett, ambiciózus, színvonalas beszéd- és mozgáskultúráról, gondolati, érzelmi mélységeket feltáró játékmódról, szerepformálásról tanúskodó, filozófiai rendszerezésű szertartásszínházi produkciónak tűnt. Visszaigazolta több főiskola beléjük fektetett munkáját, a művészeti vezető-rendező (eleddig sokat bírált) tehetségét, tudását. Ugyancsak Vidnyánszky rendezte a kassai Thália Színház együttesének Moliére Don Jüanját, más drámaszövegek, gondolatok, érzelmek játékeleGodspell: Jelenet az előadásból Harasztosi Pál felvételei A célok, módszerek, a résztvevő és támogató körök időnkénti változásai ellenére május 30.-június 7. között kilencedszer rendezték meg Kisvárdán az Európában úgyszólván páratlan nemzetiségi színházi találkozót. Ezúttal csak a környező országokból jöttek együttesek, vezetők, vezető művészek, kivétel csak a Marosvásárhelyről, Szatmárnémetiből 1987-ben Németországba szakadt M. Szabó Ildikó színésznő Az emberélet útjának felén című, négy erdélyi költőnemzedéket, csoportot megidéző előadó műsorával. Örvendetes, hogy Erdélyből, Kárpátaljáról, Szlovákiából, Vajdaságból minden létező hivatásos magyar színház eljött, olykor több produkcióval is (kassaiak, szatmárnémetiek, sepsiszentgyörgyiek, nagyváradiak), s feltűnő volt néhány szoronga- tottabb helyzetben (Szabadkai Népszínház, Kassai Thália Színház, Komáromi Jókai Színház, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) szakmai-minőségi szempontból kiemelkedően jó szereplése. A IX. fesztivál céljait, kötelezettségeit illetően valamennyi szervező, beköszöntő, köszöntő, üdvözlő — élükön Göncz Árpád köztársasági elnökkel — hangsúlyozta, hogy a kisvárdai eseménysorozat mintegy lényege a színház és a humán összekapcsolódása, az együttműködés, a találkozás, a kölcsönös tapasztalatszerzés. Az elnök mindezen belül külön hangsúlyozta a megbeszélések, értékelések, tárgyalások fontosságát, s maga is részt vett, elnökölt a nyitás időszakában az ilyen alkalmakon. Célkitűzés volt még a hagyományok, a színjátéki sajátosság egyeztetése egyetemes tartalmakkal és formákkal, a megőrizve és meghaladva képlet alapján, a szélesebb körű magyar és európai színjátszásba való eredményesebb betagolódás érdekében. Semmiféle előzetes minősítés, válogatás nem volt, mindössze arra kérték a jelentkezőket, hogy zenés színjátékokat, stúdió- színházi produkciókat is hozzanak, lévén e két műfaj, illetve színjátékalkotási forma a fesztivál legfontosabb vitatémája. A fentebb említett egyik-másik célkitűzésnek szolgálatában, főleg a hazai színházművészeti szakma jobbjainak Kisvár- dára irányítása érdekében került a fesztivál műsorába a Radnóti Miklós Színház Ványa bácsija és a Budapesti Kamaraszínház Othelloja. Mindkettő a kis drámai terű, kamara vagy stúdiószínházi, alternatív színházi játszásra adott példát a határon túliak számára, találkozási, vitatkozási lemek, eszközök betoldásával, adaptálásával, ám a figurák, szituációk újszerű beállítása, mozgatása nem párosult elég rendezői és szcenikai fegyelmezettséggel, így a produkció némiképpen tehetséges torzó maradt. Szlovák kollégájának, Stefan Ko- rencinek ugyanennél az együttesnél jóval nagyobb sikere volt. Gombrowicz abszurdba hajló groteszk tragikomédiáját, az Yvonne, burgundi hercegnőt nagyfokú értelmezési és stílusbiztonsággal, ugyanilyen drámai tér építkezéssel rendezte meg. A színészek — mind a fiatalabbak (Bandor Éva, Czajlik József stb.), mind az idősebbek (Kövesdi Szabó Mária, Fabó Tibor, Dudás Péter) — összehangoltan és nagyszerűen beszélték a groteszk nyelvet. Nagyobbrészt ugyanez történt a sepsiszentgyörgyiek Vízityúk című bemutatója kapcsán. A fekete humorú abszurd drámaszerző, Witkiewicz eme nehezen megfejthető darabját Bocsárdi László rendező az egykori gyergyószentmiklósi figurásokat és a régi Tamási Áron színházasokat finomabban groteszk, rejtelmesebben cirkuszszínházas összjátékra hangolta a hasonlóan megteremtett drámai térrel együtt. így ez a létfilozófiai őrjöngés befo- gadhatóbbá vált. A világirodalom drámakincseinek bemutatóival a fesztivál kevésbé járt jól. A nagyváradiak Shakespeare A makrancos hölgyét vitték színre a Várszínházban, a vendég Magács László némileg éretlen, túlságosan a frusztráltságra, lepusztult tudatra, (nemi)karakterre koncentráló rendezésében. A Kolozsvári Állami Magyar Színház együttese a kényszerű szereplőkiválasztástól, cseréktől is sújtottan, a fiatal, ottani nevelésű Kövesdy István rendezésében, Csehov Ivanov című drámáját csak mérsékelt sikerrel, stílusbiztonsággal, összehangoltságban tudta prezentálni, miközben beszéd- és játék(mozgás) kultúrájával többszörösen kiemelkedett a kiváló idős színész, Csíky András karakterformálása. A zenés-táncos színjátékok mustrája tapasztalatot, eredményt, olykor kiemelkedő szakmai és közönségsikert is hozott. D. Goggin finoman ironikus kamara-musicaljét, az Apácák című zenés-táncos show- műsort Mikó István abszolút profi rendezésében a komáromi Jókai Színház öt különböző korú, képzettségű, de énekelni, táncolni, humorizálni, önironizálni egyaránt jól tudó színésznője játszotta el, óriási közönségsikert is aratva. A szatmáriak Lili bárónője Parászka Miklós rendezésében, tervezőkollegák értő közreműködésével, stílusban, zenés-táncos színészi játékban mintegy a műfaj megújulásának az útjait is jelezte, Ács Alajos, Lőrinc Ágnes, Fülöp Zoltán, Méhes Kati, Kovács Éva, a fiatal Fekete Júlia, Lőrincz András Ernő a régi Lola Blau: Fábián Enikő operettszínészeket is több mindenben felülmúló játéka révén. A sepsiszentgyörgyiek ebben a műfajcsoportban egy modern passió játékot, Schwartz — Greene — Te- belak Godspell című blues-musicaljét hozták a Debrecenből jött Pinczés István rendező és Nagy György koreográfus vezényletével. Gondolatokban, érzelmekben és térformákban, színhelyekben gazdagabb és korszerűbb előadást kaptunk a műhöz képest, ám az etűdök, jelenetek kidolgozásában, a zenés-táncos együttes képzésében és összehangolásában még sok a tennivaló. A nagymúltú újvidékiek Koldusopera előadása a rendezői koncepció és munka elnagyoltságairól és képtelenségeiről, a fiatal színészek képzésének hiányosságairól, a társulat súlyos veszteségeiről, vezetési és létezési bizonytalanságairól tanúskodott. Willy Russel Vértestvérek című musicaljének temesvári előadása a magyarországi Vas Zoltán Iván rendezésében a markánsabb színészegyéniségek és csoportos szereplők ellenére dramaturgiailag, szcenikai- lag szétesett, túlbeszéltté, vonatottá vált. A nagyváradi Lola Blau (musical egy színésznőre) a csinos, szép, sokoldalú Fábián Enikő jóvoltából csillogónak tűnt, mélyebbnek kevésbé. A versenyen azaz, a fesztivál feladatkörén kívül futó főiskolai előadások (kolozsváriak: Molnár Ferenc: Az üvegcipő, marosvásárhelyiek: My Fair Lady) sok tehetséget is bemutattak, képzésük szellemiségének eredményeit és másságát is demonstrálták. A gyermek- (szatmáriak: Óz, a nagy varázsló) és bábszínházi (Nagyvárad: Csipike, Kolozsvár: Don Cristobal, Marosvásárhely: A két szomoróc) előadások sok ízlés-, stílus-, dramaturgiai, rendezési és képzési problémát vetettek fel. A viták mérsékelt hazai és túli részvétel mellett értékeket tártak fel, de sebeket, hibákat is. Bőgel József Másodlagos szerep Nagy István Attila V éget ért a Határon Túli Magyar Színházak IX. Fesztiválja Kisvárdán. Ez önmagában csak egy hír lehet, a szakmabelieknek pedig ok egy kis fanyalgásra. Micsoda színházi teljesítmények születhetnek a szűkös anyagi körülmények között, az elszegényedett közönség óvatos ölelésében? A kisvárdai fesztivál időszakában csaknem minden évben tapasztalható volt egy kis fanyalgás, de szerencsére ez nem vette kedvét a szervezőknek. Mára már annyira megjavult a rendezvény szakmai megítélése, hogy volt olyan nap, amikor fél tucat forgatócsoport is dolgozott a városban. S ami talán szintén nem elhanyagolható szempont: az országos színházi találkozót nem a fesztivállal egy időben — mint az megszokott volt —, hanem rögtön azután rendezték. Magyarul: megvárták, amíg véget ér az itteni rendezvény, mert lehetőséget akartak adni azoknak is, akik mind a kettőn részt kívántak venni. Visszatérve az indító kérdésre: lehet- e ott színházat csinálni, ahol szűkösek a feltételek? Lehet, csak másképpen! Különösen igaz ez, amikor arról van szó, hogy erősíteni kell a zenei bemutatók vonulatát, hiszen a közönség érdeklődése e műfaj felé fordul. Ennek a változásnak persze elsősorban politikai okai vannak. Ezerkilencszáznyolcvankilenccel elkezdődött odaát is valami, amit demokratizálódásnak lehet nevezni. A színház elvesztette korábbi szerepét: nem egyedüli szócsöve a titkos gondolatoknak, nem egyetlen színtere a politizálásnak. Egyre hangsúlyosabban vetődnek fel a szakmai kérdések, a közönség egyre inkább szórakozni akar, s ezt az igényét tudomásul kell venni. Többek között ebben segített az idei színházi találkozó. Ezért sem szabad fanyalogni, ha egy- egy színházi bemutató nem hat revelá- cióval, mert határainkon túl a színház még mindig az egész világ lehet.
