Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-21 / 143. szám

1997. június 21., szombat Kelet-Magyaioiszág 3 HATTER .... ■ . Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — „Ha én gazdag lennék” — áb­rándozik Tevje. a fejesem­ber, a Hegedős a háztetőn című darabban. Ábránd jai­I ban a gazdagság a dologta- lan életet, a jó evést-ivást, a szórakozást jelenti. Olyan életet, amelyben mások lo­holnak. ő pedig jól lakottan sfhősölve figyelheti gürcölő embertársai!. Mint tudjuk. Tevje álma sosem teljesül- | t hetett, holtáig szegény ma­radt. hajnaltól estig kemé­nyen dolgozhatott. Mi a gazdagság mostaná­ban? Kik számítanak ma gazdagnak? Milyen érték­rendek a meghatározóak, melyek azok, melyeket be-1 csülni. tisztelni illik a mai világban is? — Ezekről aj , gondolatokról készítettünk j 1 ezútta 1 össze állítást. Fábián Gergely Demeter Györgyné Szabó János Martyn Péter felvételei Fábián Gergely, szocioló­gus, DOTE Nyíregyházi Főis­kolai Kara: — A válaszadást azzal kezdeném, hogy mint szociológus sem igazán tudom megmondani, mi is a gazdag­ság valójában. Ennek oka, hogy a magyar társadalom ér­tékrendje a ’70-es évektől ala­posan megváltozott, s a ’90-es évekre a korábbiaktól eltérően a gazdagságnak értéke, tekin­télye lett, hovatovább — más értékek rovására — a legfon­tosabb értékek egyikének szá­mít. Ma elsősorban a materiá­lis, az anyagi és pénzügyi ja­vak birtoklása számít gazdag­ságnak. Ugyanakkor a vallá­sos emberek körében a tárgyi értékek nem számítanak, az értelmiségieknél is a szellemi, etikai érték a mérték. Fontos tudni, hogy amíg a szellemi tőke minden esetben átalakít­ható anyagi tőkévé, addig a fordítottjára alig akad példa. A gazdagság fogalma évről évre változik. Nem irigyek — A magyar társadalomban, de szinte egész Kelet-Európá- ban a pénz, az anyagiak bir­toklása a gazdagság, s ezt a gazdagságot sokan takargatni, titkolni igyekeznek. Ugyanak­kor Amerikában évről évre megjelenik a toplista, melyből ország-világ tudhatja, ki ke­reste a legtöbb pénzt abban az évben, kinek mennyi a vagyo­na. Ez a lista azt is jelenti, kik a legbefolyásosabb emberek abban az országban, s ez a tény nem irritálja az embere­ket. Nem irigyek, mert min­denkinek megvan a megélhe­tése. Kelet-Európábán ez ma még elképzelhetetlen felfogás. Tudni kell azt is, hogy nálunk az igazi nagy vagyonok a rendszerváltás idején halmo­zódtak fel, hiszen ekkor ugrot­tak meg a lehetőségek is. Egyetlen év alatt szinte min­den megváltozott: amíg koráb­ban széles rétegek éltek anyagi biztonságban, addig hallgató­lagosan tudták és elfogadták, hogy vannak közöttük gazda­gok. Van Rózsadomb és van Sóstói út, Korányi út is. Ma Magyarországon a lakosság közel tíz százaléka tartozik a leggazdagabbak közé, ők azok, akik megsokszorozták vagyonukat, az összes szemé­lyes jövedelemből 27 százalé­kot ők tesznek el. A legalsó szinten tanyázó tíz százalék eközben alig három százalé­kot. — A kettő közötti különb­ség a legutóbbi öt-hét évben megtöbbszöröződött. Közel egymillió azoknak a száma, akik egyre gazdagabbak, mi­közben mára a legalsó jöve­delmi kategóriába tartozók helyzete sem romlott, a szoci­ális háló, a kormányintézkedé­sek megakadályozták a teljes lecsúszásukat. Legrosszabb helyzetbe a középréteg került, ők folyamatosan romló anyagi körülmények között élnek. Ér­dekes következtetésre jutunk, ha azt nézzük, kik is lettek iga­zán gazdagok. Főleg azok, akik már az előző rendszerben is voltak valakik, s akik most tudásukat, kapcsolatukat és befolyásukat kamatoztatják, csak ma már nem az állam ja­vára, hanem a maguk szemé­lyes hasznára gyarapítanak. A társadalmi kapcsolatok mellett a gazdasági kapcsolatok hoz­zák a legtöbb pénzt, amit bizo­nyít, hogy a korábbi úgyneve­zett második gazdaságban dol­gozók ugyancsak e réteg ré­szei. Demeter Györgyné, az IBUSZ Utazási Iroda ügyinté­zője: — Nehéz arra a kérdésre őszintén válaszolni, hogy kik ma az igazán gazdagok, de kü­lönösen nehéz ezt az utazási szokások alapján megállapíta­ni. Az értékek különbözőek, s nagyon eltérnek a tekintetben, hogy kinek mi jelenti a gaz­dagságot. Van, aki egy közel négyszázezer forintos ameri­kai utat is szemrebbenés nél­kül kifizet, s akad, akinek „minden gazdagsága” egy évekig összespórolt erdélyi körút. Van, akinek a Szafari és Disnylend megtekintése jelent sokat, s van, akinek mondjuk egy világhírű képtáré vagy múzeumé. Általánosságban elmondható, hogy mára átala­kultak az utazási szokások is. Régen széles rétegek jutottak el középkategóriájú utakra, tengerpartokra, ma keveseb­ben vásárolnak jóval drágább utakat, és sokan nem jutnak el a Balatonra sem. — A jólmenő cégek, kft.-k ma már IBUSZ ajándékutal­vánnyal lepik meg dolgozói­kat, akik itt dönthetik el, az ér­téken belül merre vágynak, hová menjenek. Irodánk iga­zodik ehhez a megváltozott helyzethez, s a legolcsóbbtól az extra szolgáltatásokig kí­nálja ajánlatait. Ma már nem­csak az idén kilencvenöt éves IBUSZ, hanem a társirodák ajánlatait is megtalálják ná­lunk az érdeklődők, akik ma már sokszor egyik napról a másikra döntenek. Régen szin­te várták, hogy megjelenjen a programfüzet, olykor sorállás volt a jobb utakért. Mára ki­nyílt a világ, és aki meg tudja fizetni, egyik napról a másikra eljuthat bárhová. Forgalmunk a tavalyihoz képest nőtt, ami­ből arra következtethetünk, hogy a pár évvel korábbihoz viszonyítva mára igenis javult az ország gazdasági helyzete, ismét szaporodik azok száma, akik az utazás luxusát és örö­mét maguknak és családjuk­nak megengedhetik. Szemé­lyes meggyőződésem ugyan­akkor az, hogy a gazdagságot meghatározni bizony nagyon nehéz, és bár sokan főképp a pénzt és az anyagiakat sorol­ják e kategóriába, nekem meggyőződésem, hogy más értékek által is lehetünk gaz­dagok. Hibát követnek el Janakakisz Dimitriszné, a me­gyei kórház PR irodájának szervezője: — Nekem a gaz­dagságról egészen sajátos vé­leményem van, melyet sokan osztanak, de mellyel bizonyá­ra sokan nem értenek majd egyet. Tapasztalatból tudom, kevesen vallják az én nézete­met, mert az egyik legfonto­sabb emberi tulajdonság, hogy szeretünk elérhetetlen álmok után vágyakozni, mindig nagy dolgokról ábrándozni, olya­nokról, amelyekről pedig biz­tosan tudjuk, hogy elérhetetle­nek számunkra. Azt vallom, nem a pénz és az anyagiak hal­mozása, de a legnagyobb gaz­dagság az, ha valakinek segí­teni, adni tudok. Ha öt perc mosolyt, nyugalmat varázso­lok mások arcára, az nekem fél napra szóló boldogságot, meg­elégedettséget jelent. Az is biztos, hogy az emberek na­ponta követik el azt a hatalmas hibát, hogy a közelükben lévő apró dolgokat, kicsi örömöket képtelenek értékelni, nem ve­szik semmibe. Pedig ezek az apró örömök tehetnék kelle­messé, elviselhetővé a napo­kat, könnyíthetnék meg az együttélést, tehetnék kelle­messé az emberi kapcsolato­kat. Ne higgyék persze, hogy én nem vágynék pénzre. Ki az, aki nem szeretne anyagilag gazdag lenni? Szeretnék én is természetesen. De a pénz ná­lam hamar elfogy, szeretem gyorsan elkölteni. Amit pén­zen megveszek, azt hamar meg is szokom, megunom, egy idő után már olyan termé­szetes hogy van, hogy rögtön vágynék a következőre. Ilyen­kor azzal vigasztalom magam, hogy a pénzen vett gazdagsá­got akár egyetlen perc alatt el lehet veszíteni, elég egy tűz vagy bármely tragédia, s az összekuporgatott vagyon sem­mibe vész. Az érzelmi gazdag­ság azonban mindenféle ter­mészeti katasztrófát túlél, a legnagyobb tragédiák után is megmarad, sőt gazdagszik ál­taluk. Az emberi, családi, ba­ráti kapcsolatok — már ame­lyek igaziak — ilyenkor ka­matoznak igazán, s bajba jutva kaphatjuk vissza azt a gazdag­ságot, amit szétszórtunk a hosszú évek alatt. Életek mennek tönkre Szabó János, menedzser: — Ha pénzről van szó, az embe­rek szeretnek szemérmesen vi­selkedni, úgy tenni, mintha őket a dolog nem is érdekelné, pedig amióta a pénz létezik, minden körötte forog. Min­dennek a megszépítője vagy éppen a megrontója, ami nél­kül szinte nincs is élet. Szok­ták mondani, hogy csak az egészséget nem lehet pénzen megvenni, de mára szerintem ez az állítás is hitelét veszítet­te. Gondoljon csak azokra a reklámokra, gyűjtésekre és ak­ciókra, amelyeket azért szer­veznek, hogy egy-egy bajbaju­tottat támogassanak, külföldi műtétjét, operációját, egészsé­gének visszaszerzését segítsék elő. — Házasságok, életek men­nek tönkre a pénz miatt. Oly­kor azért mert túl sok, máskor mert túl kevés van belőle. Ér­dekes arra gondolni, hogy há­borúk, katasztrófák után az emberek mennyivel jobban szerették, szeretik egymást, akkor, amikor mindenki egy­formán szegény. Ma az a leg­nagyobb kérdés, kinek van húsz centivel magasabb háza, és sokan kapnak lassan gerinc­ferdülést a hordott aranyak sú­lya alatt. Nem akarok senkit megbántani, de e kategóriába főleg azok tartoznak, akiket a köznyelvben újgazdagoknak szokás hívni. — Náluk csakis a pénz a gazdagság fokmérője. Az, hogy hány kiló csillog rajtuk, s ezt a csillogást szeretik muto­gatni: nyáron atlétatrikóban, télen nyitott ingen járnak. Va­lójában nehéz megmondani, ki az igazán gazdag. Az-e, aki fi­togtatja is a gazdagságát, vagy az, aki titkolni igyekszik azt. A pénz és a gazdagság ma igencsak távol kerültek egy­mástól. Rétegződik a társada­lom, vannak, akiknek napi megélhetési gondjaik vannak, s vannak, akik számolatlanul szórhatják a forintokat. Gaz­dagok régebben is voltak, de talán nem villogtak, nem éltek vele vissza ennyire. Az is biz­tos, hogy pénz és értelem nem mindig függenek össze. Isme­rek olyan vállalkozót, aki reg­geltől késő estig rengeteget dolgozik, mégsem halad iga­zán, sosem lesz belőle gazdag ember, s olyat is, aki bármihez fog, pénz lesz belőle. Átigazolás E gyesek talán klinikai esetnek tartanak, mások való­színűleg naivitásom felett hahotáznak, miközben előállók az alábbi javaslattal: miként a futballnál, úgy az élet más területén is vezessük be az átigazolási rendszert, különösképpen pedig „a játékosokért” fizetendő tíz- és százmilliókat. Indoklás: nézem, meg hallom a szédítő számokat, így a bajnoki szezon végén, a játékosszerzés kellős közepén és hideg víz után kapkodok, nehogy elájuljak. Sokunk által felfoghatatlanul magas összegek röpködnek a levegőben, amikor egyik játékos átigazol a másik klubhoz, miközben jól megtömik a futballista zsebét és leesik valami a klub­nak is. (Sőt, nyílt titok, hogy az egyesületek immáron em­berkereskedelemből tartják fenn magukat: ha nincs pénz a bankszámlán, piacra dobnak néhány csatárt vagy középpá­lyást s máris lehet a pénztárhoz járulni a kifizetetlen pré­miumokért, az elmaradt bérekért.) Akik külföldre tarthat­nak, azok tarifája százmilliónál kezdődik forintban, de ide­haza sem ritka, hogy például egy balszélső, aki százötven­szer rúgott mellé, de tizenkétszer betalált a kapuba, azt mi­nimum 30 millióra taksálják s huszonötért bizonyára meg is veszik. Jó, jó, tudom én, hogy újabban magánszponzorok is megjelentek a futballkergetők piacán, hiszen olvashatjuk, hogy X vagy Y csatárral Z úr rendelkezik, mert ő vette meg az ő tulajdona, s ő dönt arról, hogy merre tartson, ki­re mosolyogjon. Mégis mocorog az emberben a gyanú: va­jon nem a közpénzből adódnak össze ezek a néhány ember kezén át jutó tíz- és százmilliók. Na már most! Ha ez lehetséges a futballvilágban, miért ne lehetne ugyanezt tenni a műszaki életben, az igazság­szolgáltatásban vagy a kultúra területén. Például: ha egy vállalati mérnök át akar „igazolni” egy magáncéghez há­romszoros díjért, kérhessék meg az árát ez utóbbitól. (Nyilván neki megéri!) Aztán: ha egy orvos valamilyen kereskedelmi cég ügynöke kíván lenni, a legkevesebb, hogy fizesse ki a képzésére fordított összeget, hasonlókép­pen, ha a bíró pályát cserél. Mondom, ezért akár meg is kövezhetnek, de kérem, hogy előtte gondolkodjanak el rajta. Annak ellenére is, hogy — sajnos — a munkaerőpiacon még egyelőre az ál­lást keresők száma többszöröse a kínálatnak. Angyal Sándor — Látom a haverod is hazakísért... Ferter János rajza Játék, fegyver N em véletlen e két szó párosítása, az elmúlt időszak (megyebeli) történései nyomán illeszthetők össze. Ezekből kiderül: a fegyver nem játék, de a játék­fegyver is okozhat galibát. Meglehetősen gyakori a hír, miszerint fegyvernek látszó tárggyal rabolnak ki postát, benzinkutat, üzletet, s bizony, olykor csak utólag derül ki, hogy az annak látszó eszköz csupán gázpisztoly, esetleg pisztolyt formázó öngyújtó — ha éppen nem játékszer. Persze mit tudhatja ezt az első pil­lanatokban többnyire halálra váltan álló tulajdonos vagy alkalmazott, s inkább enged, minthogy lőjön a támadó. Érthető logikával teszi. Talán ezért is vélekednek (joggal) úgy sokan: ha bíróság elé kerül a tettes, ugyanúgy fegyve­res rablásért vonják felelősségre az igazi, mint az álpisz­tollyal kényszerítőt, hiszen egy fegyverkérdésben tapasz­talatlan szempontjából a veszélyhelyzet és a sokk mindkét esetben ugyanolyan. Tegnap adtunk hírt arról az ítéletről, melynek előzmé­nyeként (az adatok szerint) játszadozás során lőtte le barát­ját Nyíregyházán egy fiatalember, de más, hasonló példák is akadnak hazánkban. Játszik valaki szülője, vagy saját — általában illegálisan tartott — revolverével, végül ő maga csodálkozik legjobban, hogy meglőtt valakit. Olykor saj­nos a végeredmény ugyanaz, mintha szándéka lett volna: halál. A törvények betartása nem könnyű dolog. A jelek sze­rint aki nagyon akar, fegyverhez juthat, s ha már van, ak­kor használja is. Tudatlanság, felelőtlenség, gondatlanság, fegyverismeret hiánya, s még sorolhatnánk az efféle tragé­diák kiváltó mozzanatait. Mert a vétkesek arra nem gon­dolnak: a Fegyver nem játék. Eldördülte után pedig már ké­ső a bánat. Kováts Dénes □ Hol a gazdagság mostanában? MéziiüOüt ............... .............................................. Janakakisz Dimitriszné

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents