Kelet-Magyarország, 1997. június (54. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-10 / 133. szám
1997. június 10., kedd HATTEI? Sápadt tengerisorok között Aki egyszer megszerette a földet, a mezőgazdaságot, nehezen szabadul tőle Balogh Géza Tiszacsécse-Tiszaadony- Hete (KM) — Hideg van, és esik az eső. A Rétközben hatalmas területeket belvíz borít, Szatmárban, Beregben meg olyan sápadtak a kukoricasorok, mintha kilúgozták volna őket. A fű viszont gyönyörű. Derékig ér, már ahol le nem vágták. Tiszacsécsén van ilyen, s olyan is. A gát egy részét már lekaszálták, a faluból kivezető szakaszt azonban még csak most vágják. Két fiatalember kezében suhog a kasza, távolabb harmadik társuk is iparkodik, jókora darabon pihen már mögöttük a levágott fű. Még csak reggel hét óra, de már alig látni a földön fekvő rend végét. Hajnalban kezdték — Régen volt három óra — áll meg egy pillanatra a két kaszás, Gyenes Gyula és ifjabb Tóth Béla. — Fél négykor már kint voltunk, de látják, már megint csepereg. Gyenes Gyula, aki egyébként a kis falu alpolgármestere, bent építkezik a falu közepén, barátja viszont itt lakik az út másik oldalán. Tóth Béla segít a házépítkezésnél, az alpolgármester meg a barátjának. Ő még nőtlen, a szülői portán lakik, ahol hál’ istennek az istálló sem üres, de az persze rengeteg munkát is jelent. Különösen most, júniusban, hiszen ilyenkor kell előteremteni a téli takarmányt. — Hiába kicsi a falu, itt még a gazdák nagyon sok jószágot tartanak — folytatják. — Naponta nyolcszáz liter tejet visz el tőlünk a tejesautó, ilyennel nem sok község dicsekedhet még itt, a Tiszaháton sem. A szatmári Tiszaháton, tehetjük hozzá, hiszen létezik a beregi Tiszahát is. Itt sem különb az idő, mint odaát, a folyó másik partján. A mélyebb fekvésű vetésekben vizek csillognak, a gabona viszont harEgy kis pihenő a tengeritábla közepén A szerző felvétele sogóan zöld, akárcsak a legelők füve. Legelésző jószágot, legalábbis az útról nemigen látni, földeken dolgozó embereket annál inkább. Apa és fia Tiszaadonynál annyira megkapó a kép, hogy meg kell állítani az autót. Az út mentén temető árvácskával, leanderrel, esti violával, azon túl meg nagy kukoricatábla. A nyílegyenes sorok között két férfi ekekapázik. De pontosan az ellenkező irányba mennek. A sor pedig van vagy másfél kilométer. Amíg ők visszafordulnak... Gyerünk hát utánuk! Meglepve fordul hátra az idősebb férfi, Tóth István, de hát ő is alig több negyvennél. Az a távoli lovas a fia, aki maga is meglett férfi: traktoros volt a szövetkezetben, amíg szükség volt a traktorosokra, majd átment az adonyi fűrésztelepre, ahol raklapokat gyárt. Most azonban ráfizetett: délutáni műszakba megy, s befogták ekekapázni. — Ó, nem olyan finnyás legény ő, aki menekül a munka elől — mondja az apja. — Látja, hogy egyedül nem győzném, egyébként is mikor bírja legjobban az ember a munkát, ha nem húszévesen!? Adony nem nagy falu, de lovasfogat van vagy nyolc, ám a fogatosok így is alig győzik a munkát. Összetorlódtak a tennivalók, szakadásig dolgozik mindenki. — A gépeket nem bírná el a felázott föld, így aztán mindenki hozzánk fordul. De látják, érdekes módon még mindig kívánja a föld a vizet. Hiába, az évek óta tartó szárazság nem múlik el néhány esős hét nyomán. Tóth István, akinek hatalmas vállán majd szétszakad a pulóver, öt éve foglakozik a lovakkal, amikor végleg befellegzett a téesznek. Állatgondozó volt addig, de aztán felcsapott vállalkozónak ő is. — Vállalkozónak....!? — nevet kesernyésen. — Tizen- valahány hektárból nem nagyon lehet megélni. Igaz, tavaly a búza szépen fizetett, de ki tudja mi lesz az idén! Pláne, ha a tejárakat is ilyen nyomottan tartják. De hát..., mihez kezdjen itt a végeken az ember? A tehén ára A tejárak, a felvásárlási árak, — e miatt morognak néhány faluval odébb, Hetefejércsén is. Hetén túl, a tarpai kereszteződéshez közel idős férfi vágja a rendet rendületlenül. Kemény terepet választott, az út és az árok közötti hepehupás darabot kaszálja..., ráadásul meg is vénült már az a fű. Izzasztó munka. — Nem ez az izzasztó — legyint a hetei Balázsi István — Hanem az, hogy elvitték a tehenemet, s nem fizettek érte. Csarodáról tizet, a mi falunkból meg tizenkettőt..., s hiába járunk Nyíregyházára a pénzünkért, mindig az a válasz, hogy ők sem kapták meg. — Én már a legszívesebben abba is hagynám ezt a gazdálkodást. Csak hát..., csak hát aki egyszer megszerette a földet...!-w-jr iragadott idézetek egy messziről érke- JL\. zeit levélből: „Kedves Nagyapa és Nagymama! Úgy érzem, tartozom Nektek e néhány sorral, amit az apu segítségével írok nektek, ő azért jobban érzi a nyelvet, mint én. Szeretnék bocsánatot kérni tőletek, ha nem mindig úgy viselkedtem nálatok, mint azt vártátok volna. Azóta is sokat töprengtem, mi okozhatta a kedvetlenséget, csalódottságot, és csak részben tudok válaszolni a kérdésre magamnak. Egy biztos, jól és igazán otthon éreztem magam az óhazában és különösen nálatok. Talán túlságosan is otthon éreztem magam, az volt a baj. Mindjárt megpróbálom megmagyarázni, hogyan is értem az egészet... Nekem az apu szinte csodákat mesélt a szülőhazájáról. Egy álombéli, már-már tündérmesékre emlékeztető kép alakult ki bennem, az országról, ahol az apám, az anyám született. S persze, a népről is, amelyből valók vagyunk. Ez a felfokozott, túlzottan széppé varázsolt kép élt bennem, amikor először hazalátogattam az apuval, Csalódás az óhazában anyuval jó tíz évvel ezelőtt. Én akkor nagyon jól éreztem magam. Talán mert ez volt az első élményem a második hazámmal, talán mert az emberek, a városok, községek, az ország képe is jobban hasonlított ahhoz, amiről a szüleim olyan sokat meséltek. Fájt a szívem, amikor haza kellett mennem, ezért is vártam olyan izgalommal az újabb utazást. S ekkor jöttek a vá- ratlan csalódások. Ne értések félre, nem a ti részetekről... Néhány napot töltöttem Pesten és néhány gyönyörű üdülőhelyen, a Balaton környékén, amiről igen szép emlékeket őrzök. Erről beszámoltam Nektek, igaz, akkor nem mondtam el a kifogásaimat. Hosszasan sorolhatnám ezeket, de csak néhányat említek. Engem, amerikai magyart végtelenül bánt, hogy minden lépésben angol és sok helyen német nyelvű feliratokat látok a boltok homlokzatán, mintha bármelyik otthoni városban lennék. Az emberek öltözködése is, nem tudom másképp mondani, tömegesen majmolja az amerikai divatot. A fiatalok között sok a nyegle, durva, faragatlan, udvariatlan alak, akik talán az amerikai fdmekből veszik a mintát a viselkedésükhöz. Aztán este a tévében a sok tucat hamis, szirupos amerikai film, amelyek ellen mi már otthon megtanultunk egy kicsit védekezni. Kedves Nagymama, Nagyapa, még jó, hogy apu legutóbb nem jött velem, mert egész idő alatt csak vitatkoztunk volna. Bár az is lehet, ő is rácsodálkozott volna a mai változásokra. Nem a nyitottsággal van a bajom, nem az angol nyelv tanulásával, még csak nem is a sok amerikai film vagy sorozat imádatával, hanem a kritikátlan, szolgai utánzással. Olyan ez, mint amikor az ember jószántából vagy divatból, mindegy hirtelen ledobja a régi ruháját, és belebújik egy számára idegen ruhába. Sok mindent írhatnék még. ami zavart, ami kiábrándító volt, de nem akarom, hogy azt higgyétek, talán mindez a Ti hibátok. Ti aranyosak, kedvesek, igazi nagyszülők voltatok és vagytok. Soha nem felejtem el a Tisza parti szalonnasütést, a sárospataki várat, az ugornyai strandot, a túristvándi vízimalmot és a többi érdekes látnivalót. Sok barátságos, vendégszerető emberrel is találkoztam a rövid három hét alatt. Veletek pedig különösen jól éreztem magam. Talán ezt a pár sor is azért sikeredett ilyen hosszúra, mert egy itteni magyar lap útibeszámolót kért tőlem a magyarországi élményeimről. Úgy gondoltam, előbb nektek írom meg, milyen örömök és milyen aggodalmak fonódtak össze bennem, amikor a második hazámról gondolkodom. Mert hiába én már itt születtem, Amerikában, mégis magyarnak érzem magam, a szüleim magyarnak neveltek.-ráérlek benneteket, ne vegyétek szemrehá- J.\. nyásnak az elmondottakat, de a csalódottságot is ki kell beszélni magunkból. Hát én megtettem. Szeretettel gondolok Rátok, a viszontlátás reményében, otthon, vagy itt nálunk. Szerető unokátok: Janika. Nézőpont »Sakkjátszma Esik Sándor L angyos kongresszus a forró nyárban— jellemezhetjük a szocialisták V. nagy plénumának második ülésszakát. Már maga az elnevezés is olyan nyakatekert, hogy kétszer is nekifutottam, de lehet, így sem,pontos. Az első ülésszak hűvösebb részére esett a tavalyi esztendőnek, de leglényegesebb kérdése éppúgy az volt, mint a mostaninak: megy-e Horn Gyula, vagy marad? Am ő télen-nyáron vitézül ellen tud állni a posztja ellen indított rohamoknak. Sőt! A liberális oldal látványos vereségének nevezhető, hogy száz alatt maradt azoknak a képviselőknek a száma, akik a Békési- szárny javaslatát megszavazták. Am Sándor László sem érezheti magát győztesnek a másik oldalon. Mondta is panaszosan a szokott szlogent: nem lehet a bérből élőkre sózni a gazdasági növekedés terheit. De lehet. A miniszterelnök a juniálison megmondta, hogy az MSZP a munkavállalók pártja, és hozzá is tette kit tekint munkavállalóknak. Bizony belefért ebbe az a népes vállalkozói kör is, amelyiknek egy része az APEH kimutatásai szerint a minimálbér körüli jövedelem után adózik. Vagyis, mint a hímes tojásra, úgy vigyáz a miniszterelnök az éppen csak születőben lévő nemzeti burzsoáziára, miközben népszerű akar maradni az ebből a körből kimaradók között, mi több, a szavazataikra is számít. Nem kis teljesítmény. Dolgát csak az nehezíti, hogy mindkét körnek ott vannak képviselői pártjában, és kölcsönösen csúnyán tekintenek egymásra. Még szerencse a szerencsétlenségében, hogy a vezérkarban ott vannak a nagy rutint szerzett és tapasztalt harcostársai, akik a hierarchiában elfoglalt helyüktől ßggöen többé- kevésbé segíteni tudnak a nagy sakkjátszmában. Segíteniük muszáj, mert tudják, hogy a gazda egyáltalán nem riad vissza a tisztáldozatoktól. Esendő biciklisták Kállai János A hírügyeletesi szolgálat hordalélaként szokott bennem lerakodni az esti körtelefonok információ-tömege. A rendőrség, a mentők, a tűzoltók mindig szolgálnak valami meglepetéssel, s bizony ritkán azzal: hál’ istennek, csöndes, eseménytelen huszonnégy óra van mögöttük. A múlt héten az volt szembetűnő: dőlnek-borul- nak a kerékpárosok — fő- és mellékutakon, ösvényeken, erdőben, szóval mindenütt, ahol csak futtatják az alaposan feltuningolt, komoly óránkénti sebességre képes kétkerekűket. A balestek zöme könyebb, jelentős része súlyos, kisebb hányada életveszélyes, ám — sajnos — akad halálos kimenetelű (személygépkocsi, kamion, traktor kontra biciklis) talákozó is. A karambolok vesztesei, már- csak a súlycsoportbeli különbség miatt, csaknem kivétel nélkül a bringások. A szerencsésebbjének a járműve zúzódik, törik ripityá- ra, a pechesebbjének lába, keze, medencéje, koponyája. Vajon mivel hozható összefüggésbe e figyelmet érdemlő tendencia? Nos, az egyik: megszaporodtak a drótszamárt használók kies kis hazánkban. Ki takarékossági, ki egészségügyi, ki pedig szórakozási, kikapcsolódási motivációra pattan naponta nyeregbe. Jól van ez így, sőt: kitűnő. Finnországot, Dániát, a „beneluxokat”, a briteket, franciákat úgyis csak a macskaszemek távolából tudjuk követni, annyire előttünk gurulnak biztonságos kerékpárútjaikon. Nálunk ez utóbbi még nem igazán tartozik az infrastrukturális, evidenciaként létrehozandó beruházásokhoz. Pedig egészen nyilvánvaló: megyénkben, ahol megcsinálták a bringapályát, kevesebb a baj. Aztán még valami! A mountain bike-ok, a versenygépek sebessége igencsak fölpörgethető. Kordában tartásuk — pl. éles kanyarban — nem kevés rutint feltételez. Óvatosság, higgadtság, közlekedési fegyelem — nélkülük az utak közelébe sem szabadna menni. Itt a nyár, a vakáció. A gyerekek kitolják masináikat a garázsból. Indul a futam. Nem mindegy: hová! Vedekezes a belvíz ellen Ferter Janos rajza Kommentár ■ Páll Géza tárcája
