Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-09 / 107. szám

1997. május 9., péntek HATTER ■ZZ E Egyszemélyes állatklinika Határszéli körzetében sem hagyott fel a kutatással a neves állatorvos Galambos Béla Nyírbéltek (KM) — Délután öt előtt ne is próbálkozzon, addig reménytelen itthon ta­lálni a férjemet, járja a bete­geit. Inkább később jöjjön, akkor már itthon tudom őt tartani — hangzott a délelőt­ti telefonbeszélgetés során dr. Dankó Gyula feleségének legkevésbé sem elutasító, sőt rokonszenves instrukciója. Pontban ötkor csöngetek a nyírbélteki állatorvosi lakás bejáratánál, a doktor úr nyit aj­tót. Közvetlensége percek alatt százévessé korosbítja a friss ismeretséget. Mire észbeka­pok, már a Zsuzsa asszony odacsempészte mogyorót ro­pogtatva, ásványvizet szür- csölve hallgatom a tudomá­nyos és gyakorlati gyógyítási eredményekben gazdag élet­pálya állomásait. Nehéz kezdet — ízig-vérig szabolcsi va­gyok, hisz Berkeszen szület­tem, Nagyhalászban gyerekes- kedtem, a nyíregyházi Kos­suth gimnáziumban érettségiz­tem 1953-ban — mesél a kez­detekről, s a folytatásban ki­bont néhány érdekes epizódot. Felveszik ugyan a Debrece­ni Mezőgazdasági Akadémiá­ra. de a magát hamar a „büsz­keségeink” közé feltornázó if­jút az első tanév végén két láb­bal penderítik az utcára, ami­kor falujából megérkezik a mi­nősítés: kuláksarjadék. Dol­gozni kezd. A Nyírbogdányi Állami Gazdaságban üzemi- konyha-vezető, de egy „osz­tályidegennek” ez sem dukál, így hamarosan a lóápolók kö­zött találja magát. Egy év el­teltével — bár mindenüvé je­lentkezik — még sehová sem veszik fel. 1956 nyarán vi­szont két egyetemről is kedve­ző értesítést hoz a postás: fel­vették az orvosira és az állat­orvosira is. Az utóbbit választ­ja­A diploma megszerzése után néhány évig keresi a he­lyét, végül a Debreceni Állat­egészségügyi Intézetbe kerül, ahol hamar az állatokat meg- betegítő gombákkal kezd be­hatóan foglalkozni. Sikerül úgy bedolgoznia magát e szak­területbe (a mycologiába), előtt otthagyva a tudományos pályát, egy elbocsátó meg­jegyzéssel — „versenylóból vajon lesz-e igásló?” — a fülé­ben, Volga kombijával elkezd­te járni a gazdák portáit, még nagyot néztek a jószágtartók: a doktor kocsija hátuljából bár­milyen kórra elő tudja vará­Dr. Dankó Gyula állatklinikájával A szerző felvétele hogy harmadik intézeti évé­ben, 1967-ben már szakcikkei jelentek meg. — Könnyű dolgom volt — mondja a tudományos világ­ban a tengerentúl is ismert és elismert, abban innen Békék­ről ma is aktívan benne élő vendéglátóm szerényen —, a sors tálcán hozta az eseteket. Három megye akkor ismeret­len eredetű állategészségügyi problémái mind az intézetünk­ben kötöttek ki. Nekem csak meg kellett keresnem az oko­kat. így például a barabási he- reford marhák elhullásánál ha­mar sikerült rájönnöm: legel­tetési tüdőödéma a tömeges pusztulásuk oka. Ezenkívül még nyolc állatbetegséget elő­ször nekem állt módomban le­írni Magyarországon, sőt kö­zülük néhányat a világon is. Intézetből körzetbe Nyírbéltek. Penészlek és Om­boly, három román határ men­ti szabolcsi község képezi dr. Dankó Gyula, az állatorvosi tudományok kandidátusa, kör­zeti állatorvos mostani felség- területét. Amikor 16 évvel ez­zsolni az orvosságot. Ma már megszokott dolog a környé­ken, hogy az időközben ARO terepjáróra váltott guruló munkaeszköz, egyben állat- gyógyászati — uram bocsá’ még néhány emberi bajra is gyógyírt rejtegető — patika is egyúttal. — Amikor idejöttem, nem volt gyógyszertár. Bármilyen orvosságra volt is szükség, ha nem akartam, hogy a beteg ál­lat gazdája bebumlizzon a vá­rosba, közben netán a jószága is elpusztuljon, tartanom kel­lett mindenfélét a kocsimban — mesél a hősi időkről. — Volt persze, aki drágállotta a gyógyítást. Annak receptet ír­tam, s majd amikor azt kivál­totta, jött rá: az orvosi fizetség legnagyobb része a gyógyszer ára. Ma már könnyen megka­pok szerencsére mindenféle orvosságot. De hát igénylik is a gazdák, akik ha a jószág éle­téről van szó, bármi áron meg akarják azt menteni. Míg idáig értünk a beszélge­tésben, legalább hárman csön­gettek. Keresték a doktor urat, aki zseb hátán zseb „túlélő” mellényében legszívesebben ugrott volna valahányszor, megkérdezni mi a probléma. Ám az interjúra való tekintet­tel felesége nyitott ajtót és vet­te a bejelentéseket. Közénk visszatérve röviden közvetí­tett: „elhozná a kutyáját, vala­mi baja van szegénynek”; „barbár módon lukat ütöttek a legszebb csikója orrcsontján, majd visszajön megtudni meg­menthető-e az állat?” Reménytelen a csikó sorsa, oszlat el az együttérző fültanú­ban minden bizakodást a tudós állatorvos. A lukat a csont nem forrja be, plasztikázás nem vezet célra, mert a ló bőre rosszul gyógyul —jelzi a vár­hatóan szomorú végkifejletet. A szakembert is láthatólag bosszantja hogy nem tehet semmit. Ám az estébe nyúló beszélgetés során annál öröm­telibben számol be arról, hogy a Magyar Tudományos Aka­démia Megyei Testületében megalakulása óta tevékeny- kedve az Állatorvostudomá­nyi Szekcióban vele együtt­működő kollégáival — dr. Hajdú Bertalannal, dr. Porko­láb Lászlóval — nyugodtan mondhatni, világra szóló felfe­dezést tett ötéves munkájuk gyümölcseként. A szopós ma­lacok kenőcsös bőrgyulladásá­ról sikerült bebizonyítani, hogy azt nem baktérium okoz­za, mint korábban hitték, ha­nem a takarmányban lévő zsír­savak avasodása. Megtalálta a különböző korú sertéseken kü­lönböző tünetekkel járó beteg­ség gyógymódját is. Zsírozzák a malacot Köszönő levelet mutat, melyet eredményeiket közlő szakcik­kük nyomán vetett papírra egy távoli megyében, immár ezt a kórt is sikerrel gyógyítani tudó állatorvos kolléga. Dankó doktor derűsen meséli: a kör­nyék gazdái már felismerik, sőt a kifejlesztett gyógymód­dal — a malacok zsírozásával — maguk is gyógyítják a ko­rábban végzetes betegséget. A biztonság őrei Kováts Dénes A z utóbbi időszakban jó néhány rablás történt olyan intéz­mények ellen, amelyeket (fegyveres) biztonsági őrök vigyáznak, s az esetek több­ségében eredménnyel járt a rabló. Nemcsak abból a szempontból, hogy szert tett tervezett zsákmányára, de megtörtént, hogy egyik-má­sik még az őr fegyverét is magával vitte. Közel tucat­nyi támadás közül mind­össze egy alkalommal hiú­sította meg a kísérletet az őrzéssel megbízott. Számos kérdés, kétely fo­galmazódik meg az ember­ben — s joggal—a hír hal­latán. Egyrészt felvetődhet: miért kell őrző-védő embe­reket tartani, ha úgysem tudják teljesíteni a felada­tot. Persze, jól tudom, ez a megfogalmazás sántíthat kissé, hiszen arról ritkáb­ban szól a fáma, hány eset­ben riasztanak vagy fognak el tolvajokat, betörőket, az pedig végképp nem mérhe­tő: puszta jelenlétüknek mi­lyen mértékű megelőző-el­riasztó hatása van. Mert bi­zonyára van. Másrészt megközelíthet­jük a dolgot arról az oldal­ról: talán ha lőne, vagy másképp védekezne, a sa­játja mellett mások életét is veszélyeztetné, ezt pedig el kell kerülnie. Valószí­nűleg nem azt kapja pa­rancsba, hogy — jelképe­sen szólva — birkaként hajtsa járomba fejét, de arra is felhívják figyelmét, ne okozzon tettével tragédi­át. E kettősség végigkíséri a biztonsági cégeket, alkal­mazottaikat. Nyilván nem kevesen vagyunk, akik lát­tak már a leányokkal kedé­lyesen trécselő, a munkát (akár más ok miatt) látha­tóan figyelmen kívül hagyó őrt. Miképp láthattunk kife­jezetten ébereket is. Mondják, nemcsak az őrön múlik a dolog. Hiszen loptak már el diplomáciai gépkocsit úgy, hogy az épü­let előtt rendőr állt, s elő­fordult az a munkakörhöz nem illő szituáció is, hogy a biztonsági embert fogták be sorszámot osztani, ami ugyancsak nem célszerű in­tézkedés. Az biztos: a véde­lem minősége a megbízot­ton és a megbízón egyaránt múlik. Önvédelem Ferter János karikatúrája y-^r ese és barátja, Bicsak K egyszerű hajléktala­IV. nők. Hosszú a törté­nete, hogyan jutottak idáig. Az igazi nevüket is már csak a hivatalok ismerik. A lecsú­szásukban a legfőbb motort az ital jelentette. Persze le­hetne sok mindenre hivatkoz­ni, a munkahelyre, a családi problémákra. A végeredmény szempontjából teljesen mind­egy. Ittak és közben szánkóz­tak lefelé a lejtőn. Először a munkahely mondott nekik búcsút, majd a család is szél­nek eresztette őket... S bár az ital mérhetetlen szeretete sokszor nehéz dön­tés elé állította a két férfit, akik ezeket a döntéseket is a szesz hatása alatt hozták meg. A kocsmai barátság az­tán a bajban igazi szesztest­vérekké forrasztotta őket. Talán így könnyebb elviselni a bajt, gondolták. Azt a bajt. amit ha nem is keresték, min­dig megtalálták. Amikor a hajléktalanszállón meglova- sították ruháikat, amikor az egyik vállalkozó nem akarta kifizetni munkabérüket, jól jött az összefogás. Aztán már csak együtt mentek minden­hova, mindenen közösen osz­toztak. Kese volt a kezdeménye­zőbb, Bicsak az erősebb. Az Keséék és a benzin előbbi szülte a jobbnál jobb ötleteket, az utóbbi vette ki részét a munka dandárjából. Ahogy múltak a napok, a hó­napok, az évek, úgy kopott le róluk a ruhával együtt a civi­lizáció. Megváltoztak az er­kölcsi normáik, az értékrend­jeik. Elmúlt a szégyen, a tar­tózkodás. A tisztesség távoli ködbe burkolózott. Nem let­tek nagyhalak, inkább kis stí­lű, piti csalók. Elemeitek ezt, azt, de csak ami kellett. Vi­szont nem lehetett mindig ugyanazzal a trükkel fellép­ni. Kese volt most is az ész, vonzalma a gépkocsikhoz, a benzinhez még szakmájából eredt. Imádta beszívni a füst hódító szagát. Gyakran őgyelegtek az autók körül, egyszer megszületett a nagy ötlete. Benzint fognak lopni. Leszívják a hajtóanyagot és eladják. A terv megvalósítá­sa azonban elhúzódott. Kese hamu alatt lappangó szemér­me ébredt fel. Hiába, aki egyszer belekóstolt a benzin­gőzbe... Végül mikor már az utolsó fillérjük is elfogyott, nem hozott eredményt a ku­ka, az üvegezés sem — a szomjúság pedig nagy úr — hatott Bicsak erőszakossága. Látva, hallva mások sikerét ők is nekibátorodtak. Először is egy kannát kel­lett szerezni, ez sikerült. A cső már nagyobb gondot je­lentett, de egy csere eredmé­nyeként az is összejött. Már csak a helyszín kiválasztása volt hátra. Hosszas terep­szemlék után a város vasút­állomásának környékét vá­lasztották. Itt is az Arany Já­nos utca jobb oldalán parkí­rozó autók közül kívánták ki­jelölni az áldozatot. A ködös áprilisi este min­den szempontból megfelelt. Kese figyelt. Egy hatalmas nyugati típusú autón vidám társaság érkezett. Mindenki kiszállt, s elindultak az állo­más épülete irányába. Úgy tűnt, jó ideig nem jönnek vissza. Itt a kedvező alkalom, s Bicsak máris munkához lá­tott. A tanksapka könnyen ki­nyílt, guggolva nagy slukkot szívott a csőből. Másodszor­ra sikerült is nyelni egy ada­got. Köhögés kínozta, de né­hány becsületes köpésen, és halkan elnyomott káromko­dáson kívül, hősiesen tűrte a megpróbáltatást. A megbe­szélésnek megfelelően a kan­nát szorosan a kocsi mellé tette, s őfütyörészve a pádon ülő barátjához cammogott. A benzin lassan folyt az edény­be. Előre dörzsölték a tenye­rüket, s számolgattak, hány üveg borra lesz elég a pénz. Már felénél is több volt a kannában, amikor honnan, honnan nem, feltűnt az autó tulajdonosa. Nem volt mit tenni, meg sem mertek moz­dulni. Látták, amikor az be­vágja magát az ülésre, indít és már húz is kifelé. Még re­ménykedtek, de hiába. A kikanyarodó autó mögött haladó másik kocsi jelzett az áldo­zatnak. Az megállt, észrevet­te a tartályból kilógó csöpö­gő gumicsövet. Először nem tudta mire vélni a dolgot. Majd mikor meglátta a kan­nát, leesett a tantusz. Vissza­tolatott, visszatöltötte a ben­zint. Majd mint aki jól végez­te dolgát, betette a csomag­tartóba a kannát és a csövet. Keséék arca mélységes csa­lódást mutatott, se benzin, se edény, se cső, se pénz. Talán a sors akarta így figyelmez­tetni őket, hogy nagyon rossz útra tértek, vagy csak egysze­rűen nem volt szerencséjük? — tépelődtek még a dolgon egy darabig... Cementes tények Sipos Béla / gaz, csak enyhén nö­vekszik az építési kedv, de növekszik. Ezen belül is Budapesten és a Dunántúlon építkeznek a legtöbben, itt az egy sze­mélyre jutó évi cementfel­használás eléri a 300 kilo­grammot, ugyanakkor Bor­sod-Abaúj-Zemplénben 220, Szabolcsban 170, Nógrádban pedig mind­össze 120 kilogramm fo­gyott—adta hírül a távira­ti iroda. Összehasonlítás­ként: Svájcban évi nyolc mázsa feletti ez a mutató. Nem semmi — csettintek, Svájcban majd négyszer többet használnak fel, mint a mi megyénkben. Persze— mondhatjuk—, ott bizonyá­ra nagyobb házakat építe­nek maguknak az emberek, kevesebb társasházat, több különálló családi, kertest, ami köztudottan több ce­mentet is igényel. De ne ke­ressük a miértet, hiszen Svájc az Svájc, mi mérjük magunkat a hozzánk hason­ló országokhoz. Abban pe­dig mi vagyunk a jobbak. Ha egyáltalán mértéka­dónak lehet tekinteni az ilyen összehasonlításokat, mert a viszonyok, az értéka­rányok és még a szokások is nagyon különbözőek az egyes országokban. Nálunk — ahogy mondani szokták — a szegényember vízzel főz, s ez bizony a lakásépí­téseknél is megmutatkozik. Különben az ömlesztett ce­mentből fogyott el több, ami jelzi, a nagyobb építkezése­ken dolgoznak az ország­ban. A cement kisebb részét a kiskereskedelem igényli, s az eladásból arra lehet kö­vetkeztetni, az idén a tava­lyihoz hasonló számú lakás épül. Egy másik országos összehasonlítás szerint ép­pen Szabolcs-Szatmár-Be- reg megye vezet a lakásépí­tésben, igaz a szociálpoliti­kai segítséggel épültek me­zőnyét vezeti. Azért ez sem megvetendő, hiszen ez már azt is jelzi, sok a fiatal, ti­zennyolc év alatti lakos a megyében. Ezzel fiatalodik a lakásállomány is, a gaz­dagodást pedig nem biztos, hogy a felhasznált cement kilóival kell mérni. ! □ p.mrd P I* m * r \ I é 1 í € * M i í i i é r • 11 JÉ T: 1 & *r : 1 r Mi M .<» <í..s­........ 'Ismm.................................*.....* ... . ­! Ilillll

Next

/
Thumbnails
Contents