Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-31 / 125. szám
1997- MÁJUS 31., SZOMBAT MÚZSA Nagy Tamás illusztrációja Nagy István Attila versei Első éjszaka Ma éjszaka kioldom a masnit, útjukra engedem az álmokat, követelőző mozdulataikat nem terelem. Jól tudom, fehéren őrködnek köröskörül a falak, kiszabják a csend határait, amíg szemhéjad alatt összefut, majd súlya alatt a párnádra hull a bánat. Jegenyék jönnek fekete felkiáltójelek: vonagló imperatívuszok az apokalipszis döbbenetében kimerevített mozdulatok stigmák a fák homlokán összeégett levéltüdő füstölgő ujjak rajza az égen virágok szeméből cseppkövek füvek tánca a törzs körül madarak hullnak: szárnyas csillagok lobognak a rémület tüzei menekülnek a könnyű gyökerek szarvasok csontjai ragyognak az erdő közepén harminckét tölgyfa: üszkösödő oltár áldozatul jegenyék jönnek összesúgnak imádkoznak Ébrenlét ébrenlét vagy csak álom magamat kitalálom? felsejlik minden éjszaka szép arcod sós magánya lepedőn kucurogva virágot hajt minden óra nem hatnak az altatók csitító szók lázítók harcoltam én eleget világom már szétesett ébrenlét vagy csak álom átlépem a halálom (Nagy István Attila tizedik kötete a közelmúltban jelent meg. A jubileumi könyvben aforizmáit adja közre a szerző. Szemelvényeinket viszont nem az egysorosok halmazából, hanem a poéta lírai termésének legfrissebbjéből választottuk.) Kuncsaftra várva... itt állhassanak. Volt, aki ezt nem vállalta. Baktalórántháza térsége nem véletlenül felkapottabb szakasz. Talán nemcsak a vállalkozó kedvű nők nagyobb száma erre a magyarázat, de a földrajzi viszonyok is. A sík terepen, a mező mellett kevésbé szívesen állnak meg az autósok, hisz nincs hová elrejtőzni. Az erdő ellenben könnyű és jó búvóhely arra a kis időre... Viszonylag kevésbé jellemző ezen a vidéken a stricik jelenléte, a leányok, asszonyok többnyire a családjukra keresnek. Tizenévesek éppúgy találhatók közöttük, mint már hervadófélben lévők. Itt nem a külcsín, a szépség a lényeg — s a jelek szerint a kuncsaftok között akadnak ízlésficamban szenvedők. Persze ennyi pénzért kit kapnának meg? Olykor az ezres alá is lemennek a Bakta környéki prostik, ennyit a férfiak szegényebbje rászán olykor-olykor. S talán nekik is mindegy, arra a pár percre ki a partnerük. Hírlik, hogy óvatossá válnak a baktai kéjnők, hiszen egyik-másik takarékba teszi keresménye egy részét. Igaz, ha a razziákat követően nem akarja leülni a szabálysértési bírság összegét, akkor nem árt az előre gondolkodás. Sziszifuszi harc folyik e nők ellen — vélik a rendőrök — hiszen ha vissza-vissza is szorítják az útszéli ácsorgást egy-két napra a razziát követően, utóbb úgyis előbújnak, mint a gombák. S kezdődik minden élőről. A bírságolás, és annak ellenére, hogy a közelmúltban két férfi ellen kitartottság Balázs Attila felvétele miatt eljárást indítottak. Nem egyszer előfordult már, hogy tucatnyi nőt állítottak elő a rendőrök. Persze nem árt, ha a kuncsaftok is óvatosak. Általában nem jellemző, hogy támadás éri őket a légyott helyett vagy után, de tavaly egymást követte néhány rablás. Némi vigasz lehet, hogy hamar elfogták a rendőrök a tetteseket, s azóta megint nyugalom van. Igaz, nem tudni, mikor bukkanhat fel újabb támadó. Úgy tűnik, az igény, és a fizikai munkánál könnyebb pénzkereset hosszú távon együttjár az útszéli leányok, asszonyok jelenlétével. Csupán rendőri eszközökkel nem lehet megszüntetni a jelenséget. Hiszen amíg pénzt áldoznak erre a célra a férfiak, addig ki fognak állni az utak mentére. mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt. — Aludj, egyetlenem... nincs semmi baj! — Hejjj... — Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki!... — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút. — Nyisd ki!... Bezárta, a jó istenit... Nyisd ki az ajtót, te!...! A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam... Dehogy zártam...! — Ott dögölj meg, ahol vagy... — tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. ... — Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már... — Jaj, teremtőm — mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred... — Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az isten szerelméért... Gyere, levetkőztetlek... — Mars!... — Segítek, csak ne kiabálj... felébred a kicsi... gyere szépen... Egészen a fiú mellé lépett... Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játékbabáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akard levenni a kabátomat... Kabát nem volt rajta, az ingéért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le... — Feküdj le, mi?... — Jaj, istenem, miért teszel tönkre — aztán vékony gyermekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette és zokogott. ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni. — Hagyj engem, hagyj engem... — Fogd be a szád... — Hagyj engem, hagyj engem... A fiú odatámolygott hozzá. — Elhallgatsz végre...? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. — A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után. — Bestia... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra. — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemeit. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —, nincs neki pénze — és kezébe temette az arcát. KB
