Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-24 / 119. szám
1997■ MÁJUS 24„ SZOMBAT 15 évét meghazudtoló fürge mozdulatokkal igyekszik elrendezni fogadókésszé a hűvös verandát. — Épp meszelésben vagyok — pironkodik —, de azért csak üljenek le. Bizony, nagy a ház, nagy a porta, sok a munka a kertben, a jószágokkal. Magunk csinálunk mindent. Mióta megözvegyültem, rám is több jut, bár sohasem tétlenkedtem. Együtt lakunk a fiamékkal. Jut hely bőven, tágas a lakás; külön szoba az unokáknak, a me- nyeméknek, nekem. Megvan minden, ami kell. Csak a fiatalság, az fogy, meg az erő. Özvegyasszonyok vagyunk vagy harmincán a faluban. Azért nem panaszkodunk. Ha van eladó ház, megveszik; eddig még mindegyik elkélt. Jönnek a városiak, ha másért nem: a nyugalomért. Munka? Most a vízügyeseknél, a Tiszán akad valami. A fiam is kapott. Meg Tiszakóród; ott talán jobbak a lehetőségek. Nincs messze, nagyobb hely, mint Csécse. Ott van az iskola, az óvoda, a gyógyszertár, onnan jár át a református lelkésznő. Az emberek nem nagyon vallásosak, de vasárnaponként megtelik a templom. Nem, dehogy könnyű megélni. Csakhát én azt mondom: akiben megvan az igyekezet, az ma is boldogul, akiben megvolt régebben, az akkor sem volt szegény. A szegénység nem magától terem. Nézzenek szét! Igaz, most rözmés (összevissza, rendetlen) a konyhám, de kerüljenek csak be a szobákba. Bútor, központi fűtés, kényelem. Végszóra toppan be a meny, Nagy Atti- láné. Akkor, amikor anyósa, Lea mama kínálni kezdene bennünket kólával, kávéval. Sietünk. Néhány szót azért válatunk a helyi varrodában dolgozó fiatalaasszonnyal. — Tizennégyen kaptunk munkát a milotai Martyn Péter illusztrációja téesz melléküzemében. Gyors- és gépíró tanfolyamot végeztem Kisvárdán, itt viszont aligha tudnék elhelyezkedni irodán. Betanított munkásként most olasz exportra varrunk táskákat. Havi tizenötezer nettó, ennyit hozok haza. Jobb, mint semmi. A gyerekek iskolabusszal járnak be Kórodra; nem nagy távolság; két kilométer talán. Úgyhogy bírják, bírjuk. így élünk. (Hazafelé valamivel egyszerűbb az eligazodásunk. Sebesen surrognak el mellettünk a csonkra visszavágott gledíciák, más semmi. Hihetnénk: sziesztáznak az emberek. A kisebb-nagyobb falvakon áthaladva egykét kóbor biciklis, kapufelet támasztó asszonyság, alig-forgalom. Csönd. A fák, a virágok, a madarak, a szél, a folyóközelek fuvallatai azonban az ősi háborítatlanságot megbolydítják. A boldogulásra, az életre szavaznak.) MÚZSA Weöres Sándor versei Kisfiúk témáira 1. Ha majd hatéves leszek Ibit elveszem feleségül mercédes kocsit vezetek Ibi nem ülhet bele otthun a hele. 2. KARESZ HŰJE GYÖNGYI HŰJE csak én vagyok okos énnekem a segembe is felyem van. 3. Jobbra át balra át én masírozok legelői temetjük a nagymamát. 4. Apukám házat épít. Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel. Aztán a ház tetejét. Azután aztán az ablakokat, nem látunk át rajtuk, olyan feketék, csak a falakon látok keresztül, mivel még nincsenek De meg kell építeni a falakat is, meg a szobákat külön-külön, Mikor a ház leér a földig, apukám azt mondja: Ujjé! 5. Tibor megfogja Zsuzsát. Először jól megveri. Aztán megfojtja. Végül földarabolja. Sziveit, májait mind kirakja egyik kerítéstől másikig. Zsuzsa gondolkodik: Én nem mondalak be, de ha nem tudsz visszacsinálni, mehetsz ám a javítóba. 6. A házra süt a nap, fölötte éccaka van az égen, jóreggelt és jóestét. 7. Pityu és Pöszi az óvodakertben mindenfélét sinálnak ni mijen dicnók a többi óvodások körülöttük álnak nézi a Paidagógosz néni pfuj meekkora dizsnók űrlapot és hegyes tollat ragad dühtől hullámozva ír: Tűzdelt Zülők! Máskor scináljanak jobb jerekeket. És felelnek a zülők: Kedves Paidagágász Némi! Hun házasodunk hun meg elválunk különb féle jerekekkel kísérletezünk. (Gyermekek napja. Weöres Sándor immár örökérvényűen a gyermekek költője — is! Meg valamennyiünké. Mert valahol, lelkünk mélyén, halálunkig gyerekek maradunk...) ná magát; állomást eszelt ki, amelyet kikilincselt a kormányelnöknél; esetleg megházasodott, és élete végéig regéket mondott képviselő-koráról. Akik helyükön maradtak (a szélsőbaloldalon), akiknek ott fehéreden meg a szakálluk a Sándor utcai Nagy Tamás illusztrációi padok között, akik évtizedekig ették Pelc- ner vagy Szikszay főztjét, bajvívó kimértségével vívták a csatákat, akik gondolatban is nagy H betűvel érezték a képviselőházat, mint az újságban olvasták, akik csak nyári munkák idején követelték a vakációt, hogy hazamenjenek aratni vagy csendesen üldögélni a budai fürdők platánjai alatt, azok többnyire szegény emberek voltak. Árulás, hitehagyottság nélkül nem lehetett boldogulni a politikában az egykori Magyarországon. Be sem zárták érte az embert és tovább is kezet fogtak vele. A képviselői immunitást mindig azok hangoztatták, akiknek vaj volt a fejükön. * * * Hej, ha most élnének azok a pandúrképű vének, akik hunyorgatva és gőzfürdői boldogsággal terültek el a mindenkori kormányelnök körül a képviselőházi padsorokban! Ha most törtetnének fel vidékről azok a fiatal stréberek, akik főispánok vagy bankigazgatók óhajtottak lenni már gyermekkorukban! Ha egy napra felébredne az öreg Tisza és szétnézne keselyű-szemével Magyarországon: mi lett ebből a tartományból, amelyet ő mindig a tenyerén vitt Ferenc József elé! (Bizonyosan elnadrágolná a fiát, hogy nem vigyázott eléggé az országra.) A mamelukok, régi szabadelvűek, mun- gók (amint önmagukat kéjelegve elnevezték a boldog osztály részesei) meghökken- ve, talán sóbálvánnyá váltan állnának helyükön. Mi történt itt? Mi történt? A jakobinusok, a nyakkendődének, a zendülők, a rendbontók, a megvetett, letaposott, kidobolt ellenzékiek térnek vissza? Nem pajzson, hanem pajzzsal. Igazán érthetetlen dolgokat produkált ez a háború. Magyarország, 1917. június 13.
