Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-24 / 119. szám

14

l\apKtltl • A AM HEl VtGl MELLEKLETE

TÁRHAT

Főiskolások munkái

Farkas Zsuzsa munkája

A tanév végéhez közeledve, a nyíregyházi tanárképző főiskola rajz szakos hallgatói az idén is közszemlére tették tanulmányaik során készült műveik legjavát. A nemcsak a végzősöket, hanem azI-III. évfolyamok legtehetségesebbjeit bemutató tárlat fotó anyagát a nyíregyházi Városi Művelődési Központ galériájában, a festményeket, grafikákat, szobrokat, plasztikákat pedig a főiskola kerengőjében tekinthették meg két héten át az érdeklődők. Az idén első alkalommal léptek színre kompozícióikkal a rajz-vizuális szakon diplomát szerző hallgatók. Sokak véleménye szerint: a tavalyihoz képest most a grafikai, alkalmazott grafikai alkotások érdemelték ki magas színvonalukkal a legtöbb elismerést. A végzős hallgatók produktumaiból összeállított válogatást jelenleg Miskolcon, a Petró Házban láthatják a képzőművészetet kedvelők.

Palásti Ágnes munkája

Nagy Marianna munkája

Kiss Edit munkája

Elek Emil reprodukciói

A boldogulás szigete

Kállai János

Kitöréses napözönlés! Mikéntha Péter-Pál- kor zúdulna le tüzesen a nyári sugártömeg, pedig még csak május közepét írjuk. Bóklászunk Szatmár fő-, mellék- és dűlőutas labirintusában. Sorjáznak a mesebeli falunevek. Na, nem valami kiszámítható rendezettséggel, inkább kérdezősködéseink, irányváltásaink szeszélyének függvényében: Sonkád, Fülesd, Mánd, Vámosoroszi, Kispalád, Milota, Tiszakóród. Sok a -d kicsinyítő képzős helynév, de hát mit akarhat az ember a néhány száz lelkes falvacskák- tól. Győrtelek vagy Kocsord e tájon már igazi metropolisznak számít!

Gyönyörű a világ errefelé — állapítjuk meg egybehangzóan —, tisztán, sértetlenül szép, csaknem végleges, mozdulatlan. Habár, a modernizáció jelei azért ki-kibuk- kannak az archaikus rétegek alól: két-há- romszintes házbehemótok, parabolaantennák napraforgótányárjai, telefonfülkés, aszfaltozott községcentrumok, és sörözők, fagy izók, büfék, étkezdék mindenfelé (hamisítatlan korcsma viszont alig).

99

Jól döntöttek, akik múzeummá léptették elő a gyöngyszem-kunyhót. ^

Végre, mégiscsak Csécse, Tiszacsécse! Móricz Zsigmond földjén gurul az Opel Astra. A sóhajtásnyi megkönnyebbülést rögvest az ünneplés pátosza váltja fel: a múzeumok világnapján adják át a közönségnek a magyar próza fejedelmének, a mi Zsiga bátyánknak parányi építményből emlékházzá avanzsált mementóját. A hatvanas évek közepén — tudom meg az egyik köszöntő szózatból — jól döntöttek, akik múzeummá léptették elő a gyöngyszemkunyhót, melyet a szakemberek a táj népi építészeti hagyományait szinte teljességében megőrzött, műemlék jellegű objektumként jegyeznek.

Üzenet — hallom, a házikó „közlendője” a mának. Eltöprengek. Vajon tényleg? Valóságosan szólnak hozzánk a relikviák? Csécse, Móricz szülőfaluja, gyermeki aranykorának színhelye, az örök fény, ragyogás, a paraszti jólét és a természet közelségének a boldog szigete, vajon mi maradt meg mára az egészből?

Zarándokhely. A rendbe tett értékőrző épület az összefogás szimbóluma, merthogy nemcsak honi muzeológusaink fáradoztak a renováción, hanem a szatmárnémeti specialisták is. Összetartozás a hagyománymentésben, a magyarságtudat erősítésében. Igen. Erről is fogalmazódnak okos mondatok. Meghogy vigasztalás, remény ez a kunyhócska, hit a megmaradásunkban, itt, a Kárpátok alatt, ahol immár sírhatja mindenki a panaszát; hogy szabadon- e, ki tudja? És hogy: kinek? Érdekel egyáltalán az internetes sztrádaszáguldás közepette a múltunk, a mi elorozhatatlan európaiságunk gyökérrendszerének ereje bárkit is? Ne csüggedjünk; bízvást: igen!

^ Kellett a szakértelem, a külső munkálatoknál éppúgy, mint a barendezések dolgaiban.

A „szabadság kiszolgáltatottjai” (ön)iro- nizálhatunk, miként viccesen az egykori Osztrák-Magyar Monarchia nosztalgikus összejöveteleként „minősíti” a ház-átadási ceremóniát, s az ünnepség utánra szánt nemzetközi régésztalálkozót Balahuri Eduard, az Ungvári Egyetem középkori történész tanszékvezetője. Persze, a jó hangulat, a kellemes emberek, a végre személyesen megismerhető kollégák Szlovákiából, a Partiumból, jó néhányan a Kárpátaljáról, szóval az együttlét öröme lehet az oka az anakronizmusnak.

— Idén húsvét előtt tették rendbe a fakaput, az ünnep után pedig újrafonták a sövénykerítést — tájékoztat Magyari Béla, a Jósa András Múzeum igazgatóhelyettese. Külső-belső meszelés, tapasztás, alapos kitakarítás, a szalmatető restaurálása — összesen 350 ezer forintól jött ki. Kellett a szakértelem, a külső munkálatoknál éppúgy, mint a szobabarendezések dolgaiban.

— Én aztán csak tudom, mennyire nem mindegy, ki hogy teszi a dolgát — kapcsolódik a beszélgetésbe Kosa Károly bácsi, aki nélkül se tető, se sövény nem ékesítené a Móricz-portát. — Csécsei gazdálkodó vagyok, nyolcvanhét esztendős. De a kor nem számít! A mai fiatalok meg egyébként sem ismerik a vesszőfonás csín- ját-bínját. Három napig mesterkedtem össze jó tiszai fűzből a kerítést, két nap alatt végeztünk a szalmatetővel. Persze, az igazi szalma más, ez csak amolyan kom- bájnos, de megjárja. Jól meg kellett taposni, mert a verebek nagyon kikezdik. A hegyibe már nem merészkedtem fel, azért kil- necven felé nem szabad nagyon legényked- ni.

— Nagyon szép lett az emlékház belülről — veszi át a szót Bodnár Zsuzsanna

muzeológus. A három osztatú épületben a nagyház, a kisház és a pitvar immár teljesen berendezett. Maga az épület, jóllehet nem az eredeti szülőház, vályogfalas, taposott szalmatetős, melynek meredek hajlásszöge a Kárpátalja népi architektúráját idézi. Szegényparaszti lakóház, és mint ilyen — tipikus. Az első szobát paraszti enteriőrökkel rendezték be 1979-ben, mostanra mindhárom helyiségben a Mó- ricz-rokonság bútorai, használati tárgyai, díszítő darabjai láthatók. Az eredetiség? Mindig gond ilyesfajta bemutatóhelynél megvalósítani. Ami biztos: a bölcső — mely ringatta a Rózsa Sándor, az Erdély trilógia, a Légy jó, mindhalálig íróját —, aztán még a „nagy gyalogló”, népdalgyűjtő Móricz kalapja — nos, ők eredetiek. A többi rekvizitum is korhű.

— A látogatók főleg szezonban jönnek — számol be a forgalomról a hetvenhar- madik évét taposó, igencsak barátságos Nagy Bertalanná, Ételka néni. — Gondnokféle vagyok én itt, ismerem a körülményeket. Gyerekek, felnőttek, jönnek, ha kijavul az idő. A megye egyik leglátogatottabb múzeuma ez a kis házikó. Dicséretet is kaptunk, hogy milyen sok turistát fogadunk. Tudni kell a vendégekkel bánni, meg vigyázni mindenre. Ezek a mi értékeink, a csécsei embereké, mindannyiunké.

— Elöregedett a falu, meg aztán nem könnyű itt élni — teszi hozzá Nagy Gyula polgármester. A munka, a munkahely, az kellene nagyon. Meg több születendő gyerek, több letelepülő fiatal. A háromszázhuszonöt helybeli lakos jó része javakorabeli, sokan átlépték már a hetedik ik- szet.

Véget érvén az ünnepség, befejeződvén a ház-szemle, a népes kompánia felkerekedik; Túristvándiba ruccannak át: vízima99

Megvan minden, ami kell, csak a fiatalság, az fogy, meg az erő. _99

lom-csodára, Móricz-emlékek további ízlelgetésére, tanácskozásra, étel-ital melletti baráti diskurzusra. Mi maradunk Csécse nyugalmasságában, sziget-csöndessé visszaformálódó harmóniájában. Délre jár. Az utcán, az emlékház környékén — ahol percekkel korábban még a szatmárnémeti zenekar húzta — szinte mozdulatlan minden. Csupán az egyik takaros porta előtt söpröget a gazdasszony.

— Jöjjenek be, bátran! — invitál szíves szóval özv. Nagy Dezsőné — aki hetven

KRÚDY GYULA:

Ha az öreg Tisza felébredne...

A deres vagy barna hajszálak hátulról vagy oldalról voltak felfésülve a biliárdgolyó si- maságú koponyára; gondja volt rá a borbélynak, hogy a fület és orrlyukat be ne nője az öregség szőrzete; a bajusz ollóval és pomádéval női ajak formájára volt alkotva és a karneolfejes nyakkendőtű a magas mellény felett, a pecsétgyűrű a mutatóujjon, a szárnyas kabát, a vállra vetett monokli, a pepitanadrág és a gombos félcipő: ez volt a politikus Magyarországon. Messziről ismerni lehetett őt, pincér, hordár, kocsis megsüvegelve, a nemzet özvegye, e régi honleányi típus elragadóan rá- mosolygott; vendéglőben, orfeumban a legügyesebb pincér szolgálta ki az extra-asztalt, a vasúton messziről szalutált a konduktor, tisztelet és tekintély környékezte minden lépését, mert Magyarországon a képviselőnek semmi sem volt lehetetlenség, ő mindent elért, előtte minden ajtó nyitva volt, a keleti mese gyűrűjét viselte az uj- ján, amelynek megforgatásával a dzsin- nek ezrei jelentkeztek szolgálatára.

Mily boldog korszaka volt ez a magyar politikának. Az újságok morogtak, skandalumot csaptak, éjfélig a lelkűket kibeszélték a szélsőbaloldal szónokai, az eljövendő stréberek az ifjabbik Pitt beszédeit szó- szerint felolvasták, angol parlamenti kifejezéseket használtak minden ok nélkül, míg baloldalon, mint a bibliára hivatkoztak Kossuth irataira. Ámde az öreg Tisza oly nyugodtan ült helyén, mint az örökkévalóság. A történelemben voltak figurák, akik katolikussá, majd meg szegénnyé tették Magyarországot. Az öreg T. korrupttá, bűnössé tette az országot.

A képviselő öt forint napidíjat kapott, amelyet vadonatúj bankjegyekben fizettek ki. Az angyalos bankók szívesen látott vendégek voltak, még Jókai is örült nekik, pedig úgyis elvette otthon a felesége. Ha új bankó, szivar jött forgalomba, a képviselőknek mutatót küldött belőlük a fináncminiszter. A házmester boldog volt, ha képviselőt bocsáthatott be éjszaka a házba, és a nők is szívesen mutogatták magukat a honatya társaságában. Pedig csak öt forint napidíjuk volt, amely öt forintnyi bérről ama keserves verset írta Petőfi.

A választás rendszerint sok pénzbe került. Igen nagyképű és hordófejű legénynek kellett annak lenni, akit az öreg T. nélkülözhetetlennek ítélt és megnyitotta a választásához a pártkasszát. A legtöbb honatya a mennybéli üdvösségét is zálogba tette, hogy az alkotmányos költség fussa és a kortesek cserben ne hagyják. Eladósod- va, de boldogan ültek fel a vonatra, hogy Pestre utazzanak, ahol az a bizonyos „zsíros fazék” áll. Talán kellett is lenni valahol egy ilyen fazéknak (az öreg Podma- niczky talán tudta a rejtekhelyét?), hisz any- nyit írtak, beszéltek, lármáztak róla! De bizony nagyon kevesen jutottak el az ígéret földjére, a fazék mellé. A legtöbb képviselő kénytelen volt panama-üzletekkel, apró-cseprő kijárásokkal foglalkozni, egyik az iparra, másik a kereskedelemre vetette magát, bankigazgatók szolgája lett, hogy idővel maga is bankigazgató lehessen. Hány ilyen gyanús karrier volt a régi Magyarországon, amely hosszadalmasságánál fogva már senkinek sem szúrt szemet! Megnyugodtak az emberek, hogy vannak képviselők, akik panamákból meggazdagodnak, akik bankokat alapítanak, akik részvényesek, akik milliónyi vagyont hagynak hátra és talán még utcát is elneveznek róluk. Míg a becsületesebbje, az ügyet- lenebbje; mondjuk, a szemérmesebbje rövid képviselőség után visszavonult, ha ugyan volt neki még helye, hol meghúzhat-