Kelet-Magyarország, 1997. május (54. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-02 / 101. szám

1997. május 3., szombat HÁTTÉR rr Csak csodálni tudom" Öt katonafiú és egy lány édesanyja: özv. Reszler Jánosné Kálmánházáról Györke László Kálmánháza (KM) — A Honvédelmi Minisztéri­um értesítése szűkszavú: április 30-án Budapes­ten a Hadik Hotelbe vár­ják a Magyar Honvéd­ség Parancsnokságával együtt az anyák napi ün­nepségre — jutalommal és virágcsokorral — azo­kat az édesanyákat, akiknek öt, vagy annál több gyermeke teljesített katonai szolgálatot a honvédségnél. Özv. Reszler Jánosné Nyí­ri Julianna Kálmánházán nem minden meghatódott- ság nélkül vette tudomá­sul a hírt. Amikor fölke­restük — egy nappal a nagy utazás előtt, éppen a fodrászhoz készült, hisz ilyen magas helyen még életében nem járt. Az utca, ahol az édes­Reszler Jánosné fiaival és unokáival anya és gyermekeinek többsé­ge lakik, enyhén emelkedik. A Virág utca végefelé — utána már egy virágba borulni ké­szülő almáskert következik — egy kockaház. Az udvaron, út­ra kész Reszler Jánosné. Mi­kor megtudja, mi ügyben ke­ressük, kissé zavarba jön. Lát­szik rajta: nem szokta meg, hogy körülötte forogjon a vi­lág. Nagy teher •*— A tizennyolcadikat alig töl­töttem be, amikor férjhez mentem 1958-ban — meséli. — Akkor még kint laktunk a Petőfitanyán, ide négy kilomé­terre. A család — az enyém is, meg az uramé is — népes volt. Sőt, apámék, anyámék is so­kan voltak testvérek. Én is nagy családot akartam. Azt valahogy természetesnek vet­tük, hisz ebben nőttünk fel. Amikor itt, Kálmánházán építkezni kezdtek, a család már úgymond kialakult. Nagy teher nehezedett az édesanyá­ra, hiszen a férje olyan mun­kán volt hosszú ideig, hogy csak hétvégeken volt otthon. Egy igen keserves, tragikus korszak is volt az életében: el­vesztette egyik kedves kisfiát 15 évesen. Mai napig sem tud­ja pontosan, milyen betegség vitte el. A férje hat évvel ez­előtt bekövetkezett halála előtt évekig nyomta az ágyat. — Igen keserves és fájdal­mas időszak volt ez. Senki ne tudja meg, mit jelent egy édesanyának eltemetni gyer­mekét. Hat fiúnak és egy lánynak adott életet Reszler Jánosné. Az öt kiszolgált katonafiú kö­zül csak egy — Tibor — lakik tőle távol, Budapesten. — Én egyformán szeretem mindegyik gyermekemet — mondja, mikor arról faggatom, van-e kedvenc. — Akkor volt öröm a háznál, amikor egyi­kük sem volt beteg. Ferenc sajnos beteges gyermek volt, őt sokat kellett karon cipelni. A többiekkel nem volt sok probléma. Csak hát, aki el­ment... Köszönet érte Hiába telt el annyi év, a seb nagyon lassan, nehezen gyó­gyul. Ha be tud egyáltalán gyógyulni valaha. A jelen lévő fiúk mondják édesanyjukról: János: — Csak csodálni tu­dom, hiszen rengeteget dolgo­zott ránk. Akkor ugye még nem volt mosógép, kézzel mosta a rengeteg pelenkát, gyerekruhát. László: — Nem vagyok a szép szavak mestere. Csak annyit mondok: köszönöm, hogy felnevelt. Ferenc: — Ahogy mondta is, velem sokat szenvedett, mert beteges gyerek voltam. Ha nem kapok tőle annyi sze- retetet, gondoskodást, lehet, hogy most nem ünnepelhetek. Hát kell ennél több? József: — Mindig arra ne­velt, azt hangsúlyozta, bármi­lyen körülmények között élünk is, hogy ember legyek. Hogy ez mit jelent, úgy gon­dolom, nem kell különösebben részleteznem. Már-már a beszélgetés vé­gére érünk, mikor befut János felesége két szép gyermeké­vel. Beácska hatéves, aki „pici mamának” hívja a nagyit, oda- somfordál, majd az ölébe ku- corodik. Kérdezem: miért sze­reti nagymamáját. Harasztosi Pál felvétele — Mert dominózik, meg birkózik velem. Mert ugye pici mamának er­re is van energiája. Marika igen bölcsen hallgat, hiszen még csak három és fél hóna­pos, ő a legkisebb a nagy csa­ládban. A jutalom Kemény az élet manapság a keleti végeken. Reszler Fe- rencné úgy nevelte fel gyer­mekeit, hogy soha nem kapott senkitől semmi jelentősebb tá­mogatást. Most is csak az öz­vegyi nyugdíjat kapja. Ezért aztán ma sem pihenhet babér­jain, hiszen a nagy családban többen is munkanélküliek. Ő maga is kénytelen alkalmi, napszámos munkát vállalni. Visszakapott ugyan földet, de abból egy darabot eladott. A megmaradóval sem nagyon tudnak mit kezdeni, hiszen ah­hoz pénz kellene, amiből sose voltak bőviben. A szürke és kemény hétköz­napok közepette azért is jelent számára nagy megtiszteltetést, hogy a fővárosban személye­sen vehette át többszörösen megérdemelt jutalmát. Bállá László éjrclfi A pámnál nagyobb opti­mistát nem ismertem. Mert nem az az igazi optimista, akinek a derűlátá­sa indokolt. Akinek az élet­ben jóformán semmi sem si­kerül, és mégis állandóan bi­zakodik, és új meg új dolog­ba fog, és nagy terveket sző, hogy talán majd ebből vagy abból lesz valami... — az ilyen ember hisz a legszen­vedélyesebben az életben, az élet erejében. O hitt. egészen korai halálának napjáig. Hitt mindannyiszor, valahány­szor — sorozatos sorscsapá­sok után — elölről kellett kezdenie mindent. És talán a legjobban akkor hitt, mikor a hársfákat ültette. Megalázottan éltünk akkor egy szlovákiai faluban. Apám alig fizetett állásában kuk­solt: az új államban persona non grata lett, 1919-ben har­colt a bevonuló cseh csapa­tok ellen. Eléggé nyomorúsá­gos bérlemény volt a laká­sunk is. De ő ebbe nem nyu­godott bele. Hosszú évek baromi mun­kájával összehozott egy kis házra valót. A faluszéli földe­ket fölparcellázták, itt sike­AN Hársfa utca rült telket szereznie, egy ed­dig lakatlan helyen frissen kitűzött új utcában. De a ház­hoz még sokáig nem fogtunk hozzá. Nem volt miből. Minden pénzünk elment a telekre. Hanem apám benne volt már az építkezés lázában . Ha tég­la, faanyag még nincs — megfogta a dolgot a másik végéről. Az egyik vasárnap ásót vett az egyik kezébe, a másikkal az én kis tenyere­met markolta meg, és elin­dultunk a közeli, hársfákkal benőtt pagonyba. Azóta sem tudom, hogy en­gem miért vitt akkor magá­val. Hisz kicsi voltam, a mun­kában hasznomat nemigen vette. Hát alighanem valami szertartásfélének fogta föl ezt a cselekedetét, s azt akarta, hogy ott legyek én is, a na­gyobbik fia. Talán életem vé­géig magam előtt fogom látni apám ruganyos mozgású alakját, amint hársfacseme­ték nyalábjával a vállán lép­del a falu felé. S a még csak kijelölt, lakatlan utcán — tu­lajdonképp egy mező köze­pén — hozzálátott a gödrök ásásához. A mi portánknál kezdte, merthogy telkünk első volt a jobb oldali soron, így jutott el az utca végéig, az­után a bal oldal következett. A gyökerekre hányt föld dön- gölésénél már én is segéd­keztem. Odahaza elővett egy bá­doglapot: ecsetet, olajfesté­ket tett a konyhaasztalra. El­készítette a majdani házfalá­ra az utcanévtáblát: Hársfa utca. A faluban még egy ut­cának sem volt igazi neve, csak Alvég, Felvég, Újsor meg ilyesmi. Ennek majd lesz! Am a hársfatörzsek vasta­godását. a dús lombozatok kibomlását már nem láthatta meg. Csak pár évig laktunk új családi fészkünkben. 1939-ben a szlovákok, mint­egy a felvidék elvesztését megbosszulandó, az ország­ban rekedt magyarok közül sokakat kiutasítottak. Minket is. A házunkat is elvették. Egy-egy bőrönddel a kezünk­ben áttettek bennünket a ma­gyar határon. Kezdhettünk mindent elölről. Azóta sem volt lelki erőm hozzá, hogy azt a falut fölke­ressem — egyébként most is országhatár választ el tőle. De az elhagyott hársfasor, úgy érzem, életem végéig az enyém, akkor is, ha sohasem látom többet. Az örökségem. Apám egyik nagy tettének ta­núja, eredménye. Mert hi­szen... Boldog az, akinek megadatott, hogy kinyújtsa a karját valamely kopár he­lyen: „Itt város lesz!", „Itt erőmű épül!”, „Ide gyárat telepítünk!”. De vajon keve­sebb lelkierőt sűrített-e össze magában az, aki vállán ho­zott hársfacsemetékkel vé­gigültet egy leendő utcát, amelyben a többi húsz-har­minc ház között az ő család­jának az otthona is ott áll majd? L étrehozni, teremteni — ez nyilván örök emberi törekvés. És a mérete­ket gyakran a körülmények szabják meg, nem mindig a szellem nagysága vagy kicsi­sége. Plusz három Angyal Sándor rthető volt a meg- #-/ könnyebbülés az el- * A múlt napokban: több hónapos egyeztetés után a társadalmi partnerek bele­egyezésüket adták, hogy mielőbb a parlament elé ke­rülhessen a nyugdíjreform tervezete. Siker ez annak el­lenére is, hogy vannak még fenntartások az elképzelés­sel kapcsolatban, de létre­jött egy közös alap, amelyre lehet építkezni. Ez az ügy— mondhatni — minden ál­lampolgárt érint. Kit előbb (akik már belátható időn belül nyugdíjba vonulnak), másokat később, netán évti­zedek múlva csupán. A gond több irányú, ezek kö­zött is kiemelkedő: miként lehet megteremteni egy visszaesett gazdasági hely­zetben a nyugdíjakhoz szük­séges alapot. Érre próbál­ták meg ötvözni most a szo­lidaritás és az öngondosko­dás egységét, megtartva a nélkülözhetetlen fokozatos­ságot. Erről még sok szó esik majd a partlamentben és sok víz lefolyik még a Dunán, amíg mindenki tisz­tában lesz a részletekkel. Ami viszont már most so­kakat érdekelhet: a pénz­ügyminiszter bejelentette, jövőre várhatóan 16 száza­lékkal emelkednek a nyug­díjak. Ez akkor válik érde­kessé, ha hozzátesszük: a tervezet szerint a nyugdíja­kat az infláció mértékével és plusz 3 százalékkal eme­lik és ez adja együtt a 16 százalékot. Nem semmi - mondhat­juk az elkoptatott kiszólás­sal —, hiszen mint azt az idén is tapasztalhatta több­millió nyugdíjas, az emelés teljesülése legalábbis némi­leg megakadályozza a hely­zetük romlását, ha a mérték felül van az infláción. Am éppen ez tűnik itt a bökke­nőnek: a kilátásba helyezett 16 százalékban határozot­tan állítják, hogy — csak — 13 százalék lesz az infláció. Erre sokan felhúzzák a szemöldöküket, mert kétel­kednek abban, hogy teljesül évvégéig ez az inflációs rá­ta. Akadt már rá példa (és jórészt csak arra akadt), hogy a reméltnél jóval ma­gasabban landolt az eszten­dő végén az inflációt kifeje­ző szám. Félő, hogy nem lesz ez másként az idén sem. Nyilván a gazdaság pozitív irányú elmozdulására ala­poznak kormánykörökben, mégis indokolt a jelzés: amennyiben váratlan ese­mény miatt ennél magasabb lesz a ráta, ahhoz képest il­lik majd adni azt a bizonyos plusz 3 százalékot. Anyák napja. Ferter János rajza Nem fér össze Szőke Judit Y y étfőig adhatják le t—J vagyonnyilatkoza- JL JL tukat a parlamenti képviselők. Az a honatya, honanya, aki a határidőig ezen kötelezettségének nem tesz eleget, másnaptól nem gyakorolhatja képviselői jogait: nem szavazhat, nem kérdezhet és nem kaphat tiszteletdíjat. A dokumentu­mokat szigorúan őrzik majd, csak kellő indokkal bonthatók fel a koperták — a papíron nyilván Suzukik, kis Polskik sorakoznak... Május 1-jétől különben Pál László MSZP-s képviselő, a MÓL Rt. első embere le­mondott mandátumáról. Az egész téma egyébként az összeférhetetlenségi tör­vénnyel kapcsolatos, amelynek értelmében bár­mikor szerezték is a képvi­selők a meg nem tűrt kate­góriába tartozó gazdasági pozíciót, meg kell szüntetni­ük a helyzetet. Az elmúlt hét évben egyetlen törvényt nem bíráltak el, vitattak meg annyian és annyiszor, mint ezt. Valószínűleg nem véletlenül — de nemcsak az érintetteknek fontos, hanem szimbólum —, üzenetérté­kénél fogva az egész társa­dalomnak. Sokak szerint jelzés egyfelől a passzív vá­lasztójogról (tekintve, hogy kiből lehet egyáltalán fő- döntnök), másfelől a gazda­ság és a politika szétválasz­tásáról. Vannak, akik féltik a törvényhozást attól, hogy „ így a kitűnően képzett, ta­pasztalt fiskális, technokra­ta elit jelentős része nem képviselhet, és még a végén az országgyűlés tele lesz néptanítóval". De ne men­jünk most ilyen messzire. Szorítkozzunk csak arra a következtetésre, hogy lé­nyeges lenne bizony egy lobbytörvény megalkotása, minden hivatali döntésho­zatal átláthatósága és a va­gyonnyilatkozatok minél szélesebb körű bevezetése, hiszen az ártalmatlan befo­lyásolási törekvések mel­lett, mely fölött nyugodtan szemet lehet hunyni, egyre jobban érzékelhető a súlyos méltóságok behálózása. Legalábbis ezt beszélik. _ A, mStm*%9jpWM m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents