Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-28 / 98. szám
1997. április 28., hétfő HATTER Idegháború inkognitóban Másként látják az otthon életét a névtelen bennlakók és az ott dolgozók Györke László Hodász (KM) — Hosszú lelki vajúdás után döntöttünk úgy egy páran a hodászi szociális otthonból, hogy levélben tájékoztatjuk a közvéleményt, mert erről az intézetről szép és rózsaszín cikkek jelentek meg — kezdi levelét egy feltételezhetően bennlakó az Anonymus csoport nevében. Elöljáróban hozzá kell tennünk, hogy az intézet mai neve: Ápoló-Gondozó Otthon. Igaz, a bejáratnál még a régi névtábla áll. Új konyha A levélíró szerint: „...olyan beruházásokat eszközölnek, amelyek nem a lakók életkörülményeinek javítását szolgálják.” Komoróczy János gazdasági vezető: — Nem titok, hogy vannak pénzügyi nehézségek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy semmilyen fejlesztés ne lett volna. Végrehajtottuk a konyha átköltözéses rekonstrukcióját, gázüzemű berendezések váltották fel a régieket. Ez tizenhárommillió forintba került. Következő lépés a fűtés korszerűsítése. Két éve hatmillió forintot nyertünk pályázaton a Népjóléti Minisztériumtól, amelyet a foglalkoztató, illetve férőhelybővítésre fordítottunk. Az intézetben kultúrszoba van, amely alkalmanként imaterem, konditerem, könyvtárszoba is. Gondolom, a beruházások az bennlakók életkörülményeinek javítását is szolgálják. Az Anonymus levélíró utalt arra is, hogy fokokozatosan növelik az úgynevezett szakemberek létszámát, de ezzel egyáltalán nem javult a gondozási és mentálhigiénés munka. — Való igaz, kineveztünk egy friss diplomás nővért nemrég a mentálhigiénés csoport élére, ugyanis az ombuds- mani vizsgálat előtérbe helyezte a mentálhigiénét. A dolPillanatfelvétel a foglalkoztatóban Harasztosi Pál felvétele gozói létszám viszont a korábbi 90-ről 80-ra csökkent, elsősorban a műszaki személyzet tagjai távoztak az intézetből. Az otthon lakója felrója még, hogy az intézet földjeit parlagon hagyták, az ajándékba kapott ruhákat a dolgozók között osztották szét, az érdek- védelmi testület csak jelképesen működik, nincsenek lakógyűlések, mert félnek a kritikai észrevételektől. „Az intézetben működő munkaterápiás dolgozók nagyobb összeget gyűjtöttek az elmúlt évben kirándulásra, de ez nem valósult meg, nem hajlandók az illetékes lakókat tájékoztatni az összeg felhasználásáról”. Nem gazdaságos Komoróczy János: — Négy hektár földterületből valóban maradt valamennyi parlagon, de mint említettem, a műszaki dolgozók száma igen lecsökkent, gyakorlatilag egy ember foglalkozik ezzel, aki egyben traktoros is. A gondozottak pedig keveset tudnak segíteni. A felkészülés most is megtörtént, hiszen palántát nevelünk, már csak a jó időt várjuk a kiültetéshez. Egyébként a számítások szerint a föld megművelése nem gazdaságos. — Ami a ruhákat illeti: a dolgozók csak a gyermekruhákból kaptak, hiszen azoknak a gondozottak aligha vették volna hasznát. Egyébként pontos leltárt készítettünk, s a gyermekruhákat az adományozók tudtával és beleegyezésével kapták a dolgozók. Tavaly év végén újraválasztották az érdekképviseleti fórumot, amelyben három gondozott, egy hozzátartozó, két intézeti dolgozó kapott helyet, valamint a fenntartó, a megyei önkormányzat képviselője. Ami a kirándulásra összeadott pénzt illeti, kijelenthetem, hogy az megvan, bármikor felhasználható. Bíró István igazgató: — A nyilvánosságról annyit: az intézetben helyi rádió működik, amelyen keresztül rendszeresen tájékoztatjuk a lakókat. A tavaly októberben újraválasztott érdekképviseleti fórum tevékenységét jegyzőkönyvek igazolják. Megkérdeztem olyan gondozottakat, akik nyíltan vállalják véleményünket. Wescatt Éva a mentálhigiénés csoportból, civilben gyógyszertári asszisztens: — Januárban volt egy éve, hogy ide kerültem. Sokszor érzem magam elesettnek, kiszolgáltatottnak. Az is bánt, hogy nem mindig kapunk őszinte választ kérdéseinkre. De ha belegondolok, hány embernek nincs a fejét hová lehajtani, másként látom a helyzetemet. Én még nem tettem le arról, hogy visszakerüljek az életbe, hiszen tizenegy éves kisfiámat fel akarom nevelni. Köszönet Ferenci János nyugdíjas lelki- pásztor: — Nagyon heterogén az összetétel, s nagy toleranciára van szükség ahhoz, hogy ne legyenek súrlódások. Ez a tolerancia viszont nincs meg mindenkiben. A halmozottan sérült embereket külön kellene gondozni, akkor talán kisebb lenne a feszültség. Érdemes idézni egy másik levélből, amelyet ugyanebből az intézetből küldött Polgár Tamás: „Hosszú heteket töltöttem feleségemmel a Nagy- kállói Ideggyógy Intézetben gyógykezelésem idején. Állandó otthonunk a Hodászi Szoc. Otthon, ahol 4. éve élünk. Szeretném megköszönni az Igazgató Úrnak, a Főnő- vémek... azt a törődést, amit távollétünk alatt éreztettek velünk.” A z idei tavasz semmiképpen sem akar beköszönni. Még a napokban is esett a hó. a hőmérséklet a mínusz körül volt, éjszakánként a tyúkok hatójában is befagyott a víz. A fakócska környék a gir- be-gurba utcával, avitt kerítéseivel, öreg házaival amúgy is szürke hangulatot árasztott. A galambdúcokban is rosszkedvűen tollászkodtak a madarak. Az öregember fázósan ült a krumplihegy tövében. A veremből felhordott krumplit csírázta, válogatta. A legszebbeket abban a reményben, hogy még eladhatja, zsákokba rakta, a silányabbakat a kert végén lévő árokba hordta. Ott már jókora halom emelkedett. A felesége ki-kijött hozzá, meleg teát, meg kevéske pálinkát is hozott, s közben egyre korholta. „Hagyd már abba Gábor, átfázol, valami nyavalyát is felszedsz, beteg leszel." Ilyenkor az öreg mormolt valamit az orra alatt, lehet hogy káromkodott, s még nagyobb elánnal folytatta a válogatást. Haragudott most mindenkire, az egész világra. Az Az élet megy tovább asszony tudta, legjobb ha magára hagyja, hadd füstölögjön, majd csak megbékél. Mert kivételes türelem lakott benne, hamar megbékélt. Ilyenkor társnak ott voltak mellette a gondolatai. Embere tudta — a több mint nyolc évtized tanította arra —, hogy a világ, ami körülveszi, nem ismer kegyelmet, nem tanúsít jóindulatot. Megingathatatlan igazságérzete ezért újra meg újra fellázadt, mint két éve is, amikor az állatait nem tudta eladni. Jó volt, ha néha valakivel megoszthatta a gondolatait. Az asszonnyal, akivel már régen együttmaradt, nem beszélgethetett. Olyanról tudnak közösen szót váltani, mint például mikor tervezték, a múlt ősszel mi mindenre jut majd a krumpli árából. Kellene még téli ruha, legtöbb persze a gyerekeknek meg az egyetemen tanuló unokának. Ehhez, ami most van, ami most történik, az asszony nem ért, főzze csak az ebédet, ez a férfiak dolga. Eddig jutott el gondolataiban, amikor nagyot csikordult a kerti kapu sarokvasa, hosszan felsírt a zsanir, amikor a szomszéd benyitott a kertbe. Zsebéből üveget húzott elő, szó nélkül nyújtotta az öregnek. Nem tiltakozott, nem mondta, hogy ő már ivott, alaposan meghúzta a lapost, közben óvatosan a konyha felé pislantott, látja-e az asszony. — Hallottad — kezdte rövid hallgatás után a szomszéd—, Pesten már nyolc forint a krumpli? — Megeszi a fene az egészet, persze hogy hallottam — válaszolt az öreg. Már együtt válogattak, amikor egy idő után megint a szomszéd kezdte. — Meg azt is mondják, hogy más országból hoztak be húst, meg krumplit. Azt sem értem, ha felesleg van, miért nem vásárolja fel az állam és adja oda az éhezőknek, jobb ha itt rohad el az egész a kert végén, — zsörtölődött tovább a szomszéd. — Vagy miért nem készítenek belőle krumplicukrot, meg szeszt, mint régen, — toldotta meg az öreg. — A kisebbik unokám szereti abban a díszes csomagolásban a burgonyaszirmot, azt is miért külföldön készítik, miért nem nálunk? Kiszámoltuk a lányommal, hogy egy ilyen zacskóért, nevét nem tudom kiejteni, valami chips vagy mi a fene, huszonöt kiló krumplit kellene eladnom. Aztán együtt dörmögtek tovább arról, minek vannak, mire jók, kiknek az érdekeit képviselik a nagy számú kamarák, magukat érdekvédőknek tartó szervezetek, meg pártok.... / tt tartottak, amikor az asszony is lejött a kertbe, hogy megkínálja a szomszédot. Miközben megitták a két porciót, cinkosan összenéztek és még egy kicsit sajnáltatták is magukat, hogy mennyire átfáztak. A világot is másként látták már, hogy túljártak az asszony eszén, meg azért is, mert március 15-re mind a ketten elvetették a krumplit is. Úgy, mint tették azt minden fogadkozás ellenére, tavaly, meg azelőtt, meg mindig. Mert élni kell, mert az élet megy tovább. A földnek meg az a dolga, hogy teremjen. Az utolsó adag M. Magyar László D öbbenetes és megrázó hírről értesülhettünk a most magunk mögött hagyott hétvégén: szombat hajnalban egy budapesti lépcsőházban holtan találtak egy 17 és egy 19 éves fiatalembert, akik minden valószínűség szerint kábítószer-túladagolás áldozatai lettek. Ha van értelmetlen halál, akkor esetük mindenképpen oda sorolandó. A valóságtól való elszakadás, a rózsaszínre festett világ utáni vágy bódult állapota olyan tökéletesre sikeredett, hogy számukra többé már nem létezhet visszaút. A fecskendőben lévő utolsó adaggal nemcsak a visszatérést jelentő képzeletbeli hidakat semmisítették meg, hanem önmagukat is. Tragédiájuk intő példa lehetne több kortársuk számára, ám félő, a hasonló cipőben járó ifjak nem sokat tanulnak a droghalálból, nem lesz számukra visszarettentő erő. A kettős dráma azonban talán jó alkalom arra, hogy most már valóban szembesülhessünk a tényekkel: hazánkban is elharapódzott a drogfogyasztás, szinte már nincs is olyan neves diszkó, ahol ne lehetne hozzájutni a kábítószerhez por vagy tabletta formájában. Valójában több éves probléma már ez hazánkban, ám a narkózás kiterjedésének nagyságát vagy nem látta át senki sem valójában, vagy az illetékesek igyekeztek mindig a téma fontosságát elbagatellizálni. Most már valóban itt az ideje a nyílt párbeszédnek. Természetesen továbbra is folytatni kell a kábítószert még ki nem próbált fiatalok felvilágosítását, ugyanakkor egyre nagyobb összefogásra van szükség a szenvedélybetegek megmentése érdekében. Nemcsak a társadalomnak kell felvállalnia őszintén ezt a problémát, hanem a szenvedély- beteg fiataloknak is, akik minden bizonnyal nem szeretnének úgy járni, mint budapesti társaik. Am ehhez meg olyan drogambulanciák kellenének, ahová a fiatalok bizalommal fordulhatnának — persze, ha akarnák is egyáltalán a gyógyulást. Na ne röhögtessen! Nálam kézpénz? Feter János karikatúrája ...........................—.........................——■— 111C*1 i "i I .. . - t Hadd folyjon! Galambos Béla A mikor egy új kezdeményezésről van szó, legtöbbször ott a félsz annak elindítójában: vajon hogyan fog ez „elsülni” , milyen fogadtatásra talál? Mi is így voltunk lapunk, a Kelet Magyarország múlt héten, a KPVDSZ Művelődési Házba szervezett vállalkozói fórumával. Am legnagyobb örömünkre szép számban jöttek el vállalkozók a rendezvényre, hogy az őket foglalkoztató kérdéseket feltegyék mindazon intézmény, szervezet vezető szakembereinek, akikkel a saját érdekükben, vagy kénytelen-kelletlen kapcsolatban állnak. Azon nincs mit csodálkozni, hogy egy agrárjellegű megyében leginkább a mezőgazdaság témaköréből bombázzák kérdésekkel a szakembereket. Itt is ez történt, s a vállalkozók elégedettek lehettek, válasz nélkül egyikük sem maradt. Egyebek között megtudhatták: a gyógynövény-gyűjtés is őstermelői tevékenység; pénztárkönyvet kell vezetni az őstermelőnek, ha belép az áfakörbe, egyébként ebben a státusban több adózási kedvezmény jár, mint az egyéni vállalkozónak. A konkrét kérdéseken túl egy sor olyan új információt tudhattak meg a fórum résztvevői, amilyenekhez első kézből csak ilyen alkalmakkor lehet hozzájutni. Vannak, akik úgy érzik, ha a vízcsapot kinyitják, még abból is a vállalkozói fórumokról szóló hírek, a vállalkozókat érintő információk folynak. Akik így vélekednek, nyilván abból a rétegből kerülnek ki, akiket vagy nyugdíjas állásuk, vagy pontosan nyugdíjas koruk miatt, hidegen hagynak az éjfélé rendezvények, ismeretek. Én viszont azt állítom, s e véleményemet csak tovább erősítette a lapunk kezdeményezte vállalkozói fórum is: hadd folyjon csak a csapból is! Mert, mint ahogy ma sincs, még egy jó ideig nem lesz alakulóban lévő piacgazdaságunk, s az abban boldogulni akaró!kényszerülő réteg olyan állapotban, felkészültségben, hogy ne lenne szükség minden vállalkozással kapcsolatos régi/új ismeret súlykolására. X