Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-19 / 91. szám
1997- ÁPRILIS 19., SZOMBAT Beszélgető partnereink: Cseke Mariann, Lendvai Szabolcs, Kosa Edina Balázs Attila felvétele Ennyi. S ha valakinek hiányérzete támadt volna, igaza van, mert nem beszéltünk a The Cure-osokról, a Bombers-dzsekiről, s igazából a Huose-t sem tárgyaltuk ki. De térjünk most vissza az elején vázolt két kristálytiszta, s a harmadik, óvatosan megfogalmazott gondolatra. Az elsővel nincs mit kezdeni, mert a kor nem érdem, hanem állapot. De vajon miért van az, hogy kétszer olyan idősen, mint a most érettségizők, arra kíváncsi az ember, miért nem járnak lányos ruhában a lányok? Ilyen hamar el lehet felejteni, mennyit vitatkoztunk annak idején szüléinkkel az öltözködésről? Hisz végül is mi változott? A tizenévesek ugyanúgy farmerben, póló alól kilógó kockás ingben és bakancsban (mi egész cipőnek hívtuk) járnak, mint mi, annak idején. Csak a mi időnkben nem volt ennyi stílusirányzat: vagy az Omegát szerette az ember, vagy az LGT-t. Vagy mindkettőt, mert az is belefért... * * * Mai napig őrzöm a matrózblúzomat. Igaz, már akkor alig jött rám, amikor méretre elszabták, de azért sikerült elballagnom benne négy év után a Zrínyiből. Kék szoknya, matrózbúz, elöl kék masnival — ez volt a szabály. Csak a búcsúzó negyedikesek kiváltsága volt a kötelezőtől eltérő színű és fazonú szoknyát felvenni. Emlékszem, mi fekete lapszoknyát varrattunk, mert akkor az volt a divat. Sikk- telen, egyenes szabású, mindegyikünkön rosszul állt. De más volt! S ha már az egyenruhánál tartunk. A mi időnkben — mint minden iskolában — még kötelező volt a köpeny (szigorúan sötétkék!). Nyilván azért is utáltuk. Nehezen győztek meg bennünket azok az érvek, hogy ezzel védjük a ruhánkat, az meg pláne nem: a köpeny alatt eltűnnek a társadalmi különbségek, nem divatolnak a tinik. Nincsenek kisebbségi érzései a szegénynek, mert neki csak a nagytestvére kinőtt blúza jutott, de nem flancol a butikos gyereke sem a legújabb farmerszerkójában. Az első tornaórán megbukott mindkét variáció: mielőtt felhúztuk volna a tornamezt, a köpenyt mindenképp le kellett vetni. A fehér gallért elsőben még naponta ellenőrizték, az évek előrehaladtával azonban lazult a fegyelem. A „rendkívül sikkes” combközépig vagy térdig érő köpeny, amit ugyan a farmer fölött viseltünk, de a dzsekink alól kilógott, negyedikre már épphogy takarta a derekunkat, a fehér gallér lassan elmaradozott, és a sötétkék is egyre világosabb lett. Aki tehette, méretre varratott. Rendes helye egyébként a köpenynek az iskolatáskában volt. Általában a Szabolcs utca sarkán vettük fel, s mert még előző délután gyűrtük az arra legalkalmasabb rekeszbe, hát nagyjából úgy nézett ki, mit amit a kutya szájából húztak elő. Ám erre az ellenőrzés már nem terjedt ki, így napi gyakorlattá vált a köpenvszállítás. S miről jutott mindez eszembe? Arról, hogy milyen butaság volt ez az egész köpenyhistória. Csak arra volt jó, hogy a falanszterviseletre szakosodott gyárak és üzemek biztos piacot szerezzenek maguknak. Remélem, azóta mind csődbe mentek! Eny- nyi elégtétel azért nekünk, öregdiákoknak már kijár! Nagy Tamás illusztrációi — az emberi környezetre való képlékeny és éber fogékonyságot, érzékeny alkalmazkodókészséget, amit magának a természetnek az áramai löknek erre-arra. Attól félt, nem érti meg a világot, ha egy nő nem fordítja le neki. Most, amint hazaértek egyegy összejövetelről és ő megkérdezte, mit szólt egyik vagy másik vendéghez, Gwen megállt az alsóneműjében, és fontolva nézett maga elé, mintha színpadon volna. — Nos hát, édesem — kezdte fuvolázni hirtelen következő paródiáját —, ha Portugália nem lenne, tényleg egyetlen tűrhető ország sem volna már Európában! — Jaj ne, ne — tiltakozott Pygmalion, és elöntötte a kéj, ahogy Gwen csinos orcája egy hátborzongató pillanatra sznob és ordináré lófejjé facsarodott. — Hogy is csinálta? — kérdezte Gwen, egy profi megszállottságával. — Csinált valamit az állával, mintha ide-oda görgette volna anélkül, hogy szétnyitotta volna a fogsorát. — Ez az! — tapsolt ő. — Mint tudjuk — folytatta Gwen a megtalált hangon —, ezelőtt ott volt még Görögország, de most, ezek a szörnyű arabok... — Jaj igen, igen — így ő, s arca sajgott a görcsös, büszke nevetéstől. Elérte, amire vágyott: felesége tökéletes volt. Az ágyban Gwen rámutatott: — Iszonyú késő van. — Ne masszírozzam meg a hátadat? — Mmmm. Nagyon szehetném. — Ahogy bal tenyerével munkálkodni kezdett a bársonyos, meleg, ruganyos felületen, felesége — az az aprócska valami benne, ami teljesen ő volt — lassan kicsúszott a kezéből, s Gwen éjről éjre álomba zuhant. Vághy László fordítása (John Hoyer Updike, a modern amerikai próza hazánkban talán legismertebb szerzője 1932-ben született a pennsylvaniai Shillington-ban. Szinte valamennyi művét olvashatjuk magyarul is. Első regénye — a Szegényházi vásár — 1959-ben jelent meg. Szemelvényünket a Bízzál bennem című novelláskötetéből választottuk.) 131 MÚZSA Lawrence Ferlinghetti: SS o (Allen Ginsbergnek) — részletek — Ő az a prófétákból egy aki eljött Ő az a nyamvadt prófétákból egy aki eljött Ő az szakálla volt az Ó-Testámentomban csak leborotváltatta Patersonban Ő az nyakára gégemikrofont köt midőn szavalóestekre megy és több ő mint a költők táborából egy és ő az a vénember aki szüntelenül egy verset körmöl egy vénemberről akinek mindenről az jut eszébe Halál és aki verset körmöl egy vénemberről akinek mindenről az jut eszébe Halál és aki verset körmömintha a képet látnád a képes Zabpehely-dobozt egy ember alakja látszik amint fog egy dobozt amelyen egy alaknak képe látható amint fog egy dobozt és az alak törpül mindegyre törpül és távolabbra fordul körbe körből ekképp mutatkozik a zsugorodó való Ő az a prófétákból egy aki eljött hogy lássa hallja jelentse jegyzőkönyvvel a zsugorodó világ jelenlegi állapotát És ő az a nagy sötét madár egy lábon billegő s hallgatja a neszt amint az élet megmutatja magát az ideg kagylófödelén s beszél mivel dalolna s bőréből szabadulna és belebök nyelvével bőrbe mely kagylófedél és bekopog szemével dönget a kagylón és lát fényt fényt és hall halált halált amelyről senki sem beszél Mert ő az a fő s a főbeli látomás s szemében ott a gyík-tekintet s az ő kitárult látomása ajtó amelyben áll ő és kivárja és kihallja hogy a kéz kopog és tapsol és tapsol és kopog fejére Halált Halált (Szemelvényünket Lawrence Ferlinghetti írta Allen Ginsberghez, aki a közelmúltban hunyt el. Mindketten a modern amerikai líra óriásai, a beat nemzedék klasszikusai. Lírájuk nehezen megfogható számunkra. Sokszor úgy tűnik: még mindig idegenszerű. Pedig az általuk művelt irodalom virágkora az ötvenes évek második felére tehető. Üvöltésük (Howl — Ginsberg egyik legismertebb költeménye) fájdalma máig és hozzánk hasít — változatlanul.)
