Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-15 / 87. szám
1997. április 15., kedd HATTER LJ ®gfr' A megyeszékhely építészszemmel (5.) A városmaghoz a kiskorúinál jóval nagyobb képzeletbeli sugár húzható Nézőpont Balogh József Nyíregyháza (KM) — Körbejártuk a kiskörutat, még ott is, ahol nincs kiépítve. A város központjához ugyanis ennél jóval nagyobb képzeletbeli sugár húzható, Nyíregyháza sok részén akár egészen a nagykorúiig is megrajzolható. Milyennek látja dr. Vincze István megyei főépítész? — Valóban tartoznak a városközponthoz más csatlakozó területek is — mondja a főépítész, s elindulunk a Hősök teréről a Kossuth utca felé. — Itt jól látszik egymás mellett a jelen és a múlt, de vegyük hozzá a Vásvári Pál utcát is. Mindkét utcán, sőt a két utca közötti területen ott vannak a szervezett lakásépítések idejére jellemző átépítéseié nyomai. Foghíjak között Átépült a Dombház környezete, a Dohány utca és a nagykörút közötti rész, valamint a Vasvári Pál utca keleti oldala. Visszamaradt viszont egy belső tömbrész, amelynek a rekonstrukciója nem állami úton, hanem magánerőből folytatódott, és sajnos ez azzal jár, hogy sokkal több időt vesz igénybe a tömb felújításának a befejeződése. — Nem könnyű megmondani, milyen módszerekkel lehetne elérni, de jó lenne, ha a város egy ilyen tömbfeltárással úgy tudna foglalkozni, hogy az szervezettebbé váljon, hamarabb fejeződjön be és a következő lépésben már másik tömbbel lehetne foglalkozni. Magyarul: olyan gyakorlat kellene, amely arra törekszik, hogy egy-egy tömb rekonstrukciója befejeződése után foglalkoznánk csak a többivel. Ezáltal elkerülhetővé válna, hogy esetenként foghíjak keletkezzenek, amelyek hosz- szabb-rövidebb ideig csúfítják a várost. — Maradva ennél a tömbnél, olyan megállapításaink is lehetnének — folytatja Vincze A Búza tér és a Vasvári Pái utca közötti részen még állnak a régi épületek Elek Emil felvétele István —, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk, s megfelelő keretek közé kell terelni az építkezéseket. Ha ugyanis nem írjuk elő, milyen beépítési vonalakat kell követni, milyen főpárkánymagasságot kell tartani, s nem gondoljuk át az egész területet ilyen szempontból is, akkor bizony előfordulhat, hogy az épületek hol közelebb, hol távolabb kerülnek az úttól, s ez kedvezőtlen városképalakító eszközzé válik. Nem kell egy lépést sem tenni a Kossuth utcán, minduntalan ilyen kijjebb-beljebb lerakott épületeket lát az ember, s legfeljebb csak gondolja, hogy az lesz majd jó helyen, ami távolabb esik a járdától. De míg átépülnek a maradék régiek, több évnek kell eltelnie. A magántőke szeme — Ragadjunk ki egy másik területet, ahol mozgás látható — irányítja a beszélgetést és a séta útvonalát is a főépítész. — Ez a Rákóczi utca. Itt is a Búza téri rész, ami azért érdekes, mert a Búza tér és a Vasvári Pál utca közötti részen régi épületek vannak. A Vasvári Pál utcának a körút felé eső nyugati oldala korábban átépült, a déli része viszont nem, tehát a Búza tér és a Dombház közötti rész valamikor felújításra vár. Elkezdődött ugyanakkor a Rákóczi úton egy új kereskedőház építése, ami azt jelzi, hogy ez a rész is át fog épülni. Viszont ez is azt jelenti, hogy nem az egész tömböt fogjuk fel, hanem annak csak egy részét. Pedig jó lenne a Kelet Áruház és Búza téri pi- accsamok közötti szakasz átépítését valamilyen módon szervezetté tenni. Abban maradunk, hogy ez nyilvánvalóan nehéz, mert a magántőke nem azt nézi elsősorban, hogy mennyire alakítja szervezetten a városképet, hanem azt, hol a leggazdaságosabb építeni és milyen formában. Viszont a város ilyen szempontból is áttekintheti saját feladatait, s megszabja, hol engedi és milyen formában a beépítéseket, s esetenként még keményebb feltételekhez köti, mint jelenleg. — Vannak nyugat-európai országok, ahol bizony nagyon bekeményítenek ilyen kérdésekben. Az engedélyeket kiadó hatóság eleve megmondja, milyen beépítéseket, átépítéseket enged, sőt sokszor még az épületek formálásáról is véleményt alkot. Én nem mondom, hogy nálunk is ezt kell tenni, de ha azt akarjuk, hogy kevesebb problémával álljunk szembe, akkor ennek csak valami ilyesmi lehet a módszere. Nem privilégium — Azt hiszem — vonja le a következtetést Vincze István —, hogy akár a kiskorúira, akár a városmagra, vagy az ehhez kapcsolódó tömbökre nagyon sok esetben el lehet mondani mindazt, amit a Kossuth, vagy a Rákóczi utcára mondtunk, miként azokra a közlekedő utakra is, amelyek a megyeszékhely központjába vezetnek. Bármelyik utcán indulunk el, szemünk előtt épülnek a középületek, a társasházak, épülnek át, újulnak meg a régi épületek. Mivel nem a város privilégiuma, hogy egy tömb, vagy egy utcakép alakítását szervezetté tegye, arra kényszerül, hogy a magántőke bevonásával próbálja, irányítani ezeket a folyamatokat. __ ' ’MM ~£, '?J> '-I k ,____ __ Törő István tárcája 1m G ólyát láttam a napokban. Nem a kabaréban illusztrált képviselőt a kémény gólyafészkében, hanem igazi gólyát. A kettős villanyoszlop tetején lévő fészekben, egy szatmári kis faluban. Vacogott még szegény, de kitartóan szemlélte a házakat, a jövő-menőket, s nem értette, miért bámulják annyian. Pedig csak azt kérdezgették tőle, hol hagyta a párját. Mert a gólya egyedül nem gólya, a költéshez bizony kettő kell, s hogy jövőre is legyen gólyája a falunak, ahhoz meg költeni. Ilyen egyszerű az ember logikája. Kiszámítható, mert magából indul ki, veszi a példát és ugyanoda tér vissza. Nem tud madárésszel gondolkodni, pláne nem gólyaésszel. Nemrég ökokonferencián vettem részt. Dicsértük a Föld napját, elvitatkoztunk azon, hogy mit kellene tenni, megnéztük a kunsági homokbuckákra épült nagyközség erőfeszítéseit a ökofalu létrehozása érdekében. Ahol eredeti rideg környezetben élnek a régi magyar háziállatfajok, a szürke szarvasmarha, a bivaly, rackajuh és a rehabilitált tájon megjelennek a régen kipusztult növények, az ősgyep. Nyilván a gólya is A gólya trónolva, inkább pöffeszked- ve nézte le a rikácsoló gyöngytyúkot, haragos pulykát, a kecses pávákat. Neki volt eledele bőven, hiszen a kis patakban, a felduzzasztott tóban annyi béka volt, hogy esténként felverte az egész tanyát. Micsoda idill! Nem zavarja meg tüntető traktorok berregése, a falu felszálló pora, az autók korma nem gyilkolja és feketíti be, mint azt a szatmári gólyát. Az ilyen rezervátumok csak kirakatok egyelőre, a települések vajmi keveset tudnak tenni hasonlók létrehozásáért. A résztvevők is jól elvitatkoztak, s kellemes emlékként vitték haza magukkal a látottakat. Többségük beszél is róla, mert ez a fontos. Mint ahogy a falusi emberek is beszélnek a gólyával, tegeződ- ve: „Hol hagytad a társadat?” A gólya nem felel. Ezer és ezer oka lehet, hogy egyedül tért meg. Csak aki mélyen belegondol, érti meg, mit jelent ma egy költöző madárnak elmenni melegebb éghajlatra, úgymond, disszidálni a tél elől. Ezrekben mérhető kilométereket átrepülni hegyek és tengerek felett, dacolva az időjárás viszontagságaival, a környezetszennyezéssel, s azzal a sok-sok veszéllyel, melyet a természet mellett az ember is állít ennek a szelíd, békés madárnak. A gólya azért megy el, hogy visszatérhessen. Hogy még erősebb kötelékekkel ragaszkodhasson ahhoz a tájhoz, amelyikhez visszatér. S persze kora tavasszal, a természet ébredésekor, nem mulasztva el semmit abból, hogyan éled meg a berek a sárga virágú gólyahírrel. Ott akar lenni a tavasz minden mozzanatánál, nézni a virágzó fákat, a pihés vadkacsákat, ahogy húznak a széljárta tavon. A gólya látványa mindig a hűségre emlékeztet. A honvágyra, mely minden szülőföldjétől távolra szakadót meglegyint egy pillanatra. A Szent György havában lejátszódó természeti események mindig több töltést hordoznak, mint a többi hónap. A madarak mindegyike szinte ebben a hónapban fészkel, meglódulnak a vetések, az árokpartok fehér és lila árvacsalánjai, s tenyérnyi nagy levelével a bodza. Valamennyien ilyennek szeretnénk a tavaszt, melynek részese a gólya is. De nem így van, különösen érzi ezt a városi ember, aki gólyát csak a szigeten vagy az állatkertben lát, s mire kifizeti a lakása rezsiszámláit, elmúlik a tavasz szívet pezsdítő összes érzése, s marad a szürke valóság, az „olykorban élés”. Milyen is ez a kor? Vajon tudjuk-e róla az igazságot, vagy belekapaszkodunk a tudatosan irányított média uszályába, s fogyasztásra csábító kereskedelmi fogások csapdáiba. Nézhetjük az erőszak megnyilvánulását orrvérzésig a filmeken, s mire észrevesszük, elrohan a kor. Mintha valakik azt akarnák, hogy kívülről szemléljük azt, amiben élünk, érzelmünket, szokásainkat alakítsuk át, s az idő foglyaként meneküljünk káros szenvedélyekhez, s kilátástalanság csapdáihoz: alkoholhoz, droghoz. Vannak felmérések, melyek szerint a felnőtt lakosság kétharmada a hét minden napján fogyaszt alkoholt. A gólyára gondolok. Az ösztönösen és mégis tudatosan élő madárra, a tavasz madarára. A szatmári kis falu gólyájára, akinek biztosan lesz párja, mire ismét arra járok. Mert társas lény, mintáz ember, és még összetartóbb. Iszonyú kohéziós erő, a fajfenntartás ösztöne tapasztja egybe. Pető távozik Angyal Sándor át többen állítják, ez E-e várható volt, valójá- M-ß ban mégis politikai bombaként robbant tegnap a bejelentés, hogy Pető Iván megválik pártelnöki és frakcióvezetői tisztségétől az SZDSZ-ben. Amikor e sorok formálódnak a klaviatúrán, vajmi keveset tudni a háttérről. Még talán legtöbbet a miniszterelnök nyilatkozatából ismerhetünk meg, aki megérti Pető Ivánt, hiszen „őt kívülről és pártján belül is sokan indokolatlanul támadták. Ebben rokonlelkek vagyunk” — tette hozzá rideg tárgyilagossággal a szocialisták vezére. Mitől „csordult ki a pohár”? Még titok, de már most összerakhatok azok a mozaikok, amelyek legyőzték a politikust, aki most meghátrál. Nemrég egy szűkkörű sajtóbeszélgetésen e sorok írója éppen Pető Ivánt kérdezte: hogyan tűri a gyűrődést? Akkor azt mondta: „Az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizáljon, s aki nem bírja a kritikát, ne legyen politikus.”. Ismertek aztán azok a rövid, de csat- tartós és legtöbbször indulatos reagálásai is a parlamentben, amelyeket frakcióvezetőként riposztozott a támadásokkal szemben... Úgyszintén felidézhetjük a koalíciós partnerrel nem egyeztetett kormányfői bejelentéseket, amely végül még odáig is elvezetett, hogy pártjának frakciója szembehelyezkedett a kormány javaslatával. Nincs pótolhatatlan ember, Pető Iván sem az. Mégis idekívánkozik: nézetétől függetlenül európai felkészültségű politikus veszi a kalapját, olyan ember, aki még a rendszerváltás előtt ismertté vált azzal, hogy rendíthetetlen híve a politikai változtatásnak. Többéves gyakorlatot szerzett ellenzékben és kormányzásban, ha kellett, kemény volt, de az önkritika sem állt tőle távol. Erezni fogják hiányát a koalícióban, gyengülnek is nélküle, hiszen egy új pártvezető stílusával megismerkedni nem egy-két hét függvénye, ráadásul a következő hónapok már a választások jegyében telnek majd. Egy politikus megy, (megfutamodik?) viszont a problématömeg itt marad velünk. Csak győzzük energiával. Határátkelői anziksz Ferter János rajza Kommentár Lefelé a lejtőn Kállai János A ki ácsorgóit már valaha végeláthatatlannak tűnő sorban, tudja: egy-két pozíciónyi előrearaszolás sokat számít, az élre törni pedig rangot jelent. A lajstromok természete szintúgy ilyen — lévén a sorokhoz hasonló felépítésűek. Rajtuk (bennük) elé- és vissza (fel- és alá) lehet csúszni, tekintélyt, presztízst szerezni-ve- szíteni. Ennyi filózás után lássuk: mit mond egy nem rég készült felmérés honi iskolázottsági nívónkról. Sommás fogalmazásban így hangzik: nőtt a legmagasabb végzettség szerinti lemaradásunk az európai rangsorban. (Ideszúrjuk: növekedettmás is, nevezetesen még az általános sulit sem elvégzők aránya). Ugyanott olvasom: öt évet viszonyítva megkétszereződött a fiatalok igénye a felsőoktatási intézményekben folytatandó tanulmányok iránt. Miközben — s nem a kisördög kedvéért biggyesztem ide — ezerrel kevesebben okítják a leendő értelmiséget főiskoláinkon, egyetemeinken. Az egy oktatóra jutó hallgatói létszám 1990-től 95-ig 4,4-től 7,2-re emelkedett. Mozdultak a mutatók a nyíregyházi tanárképzőn is. Az összes jelentkezés mennyisége 15 százalékkal nőtt. Az idén 3360 a bejutni kívánók száma. Főként angol, német nyelv szakokra, tömegesen magyarra, történelemre, földrajzra, biológiára, számítástechnikára, s mivel nincs írásbeli — fizikára, matematikára jelentkeznek a fiatalok. Kellemes gond, andalodhatnánk el, legalább „ki lehet kapni” a legjobbakat. Ámde: a nappalira mindösszesen 915, levelezőre pedig 458 fő a kapacitás. Ennyi. Több nem fér. A fentebb citált oktatóhallgató konstelláció pedig további feszültségekhez vezet mindenféle adminisztratív befolyásolás hatására. Akkor most mi van? Csúszunk lejjebb a tablícán? Netán emelkedünk, csak valami másban...? A ^KEwagyarors?
