Kelet-Magyarország, 1997. április (54. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-12 / 85. szám
1997- ÁPRILIS 12., SZOMBAT Nagy László: Szólítlak, hattyú Énekes Budai Ilonkának Ördög koholta, ő nyüstölte fölénk ezt az éjt, hol az ármány bullái fekete zsinóron függnek, megannyi mérges lepény, majálisra ólom-okádmány, hogy gőzüktől elsorvad a fény és lepusztul szánkról az ózon. Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, nem moccansz meg, úgyis pofoznak, ítélete ádáz betűknek lélekben, hasban új csikar ás, s kell álmodni tovább a rosszat. Fekete zsinór-erdőn át is látok azonos kínt: szivárvány havasán az ostor virágzik, s virágom hervad a hahota hóhérpados nyújtó-csigáján. Gúny bitangol akár a járvány, beront a tűzhelyhez akárhol, rendelkezik mint nyegle ficsúr, utálattal mindent kirámol, szabad keze bóvlit virágzik, országutat ír nyála, kitúr, kitaszít a házból, hazából. Herceg, szabad-e énekelni, égre kelni mint a pilóta, vagy csak porszemen térdepelni, úrhatalmad ahogy kirótta? S mert rossz álmom nem szakad meg itt: új gótika épül sebekből, sóhaj aranyozza íveit, harangsora: bók és bók és bársony, s néma, nem szólít, nem serkent föl, aki itt sújtva sohase kel föl. Rémálmom temploma, s én alul izzók, szavamat nem halkítom, de sikoltom halhatatlanul: Úristen, én nem vagyok itthon? Szállj ide, hattyú, elfáradtam, elfogyok, rongálnak rossz pörök, félek, nyílik a föld alattam, s hattyúm, ha éretted feltörök, félek, hogy már csak fű-alakban. Égek, csőrödben jó vizet hozz onnan, hol a vadhattyak isznak, kétségeimből is föloldozz, gondozz, ahol fém ért a csonthoz, tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. Hol még a tavasz, ha fekete havak pillognak földön, égen, s bandába tömődnek? — de ha te megsegítesz, biztos elérem. Szólítlak, hattyúi hó-eke, sátánpalástot széthasító, te vagy a jó sugarasító, jó hitem nyerge, rosszat irtó, hogy jobb-magamhoz is jussak el — emelj föl engem, hadd siessek, vágj utat árva földieknek szárnyaddal s torkod élivei! (Megjelent: 1978-ban, a Jönnek a harangok értem című kötetben.) Poézis-napi igenlések József Attila: Ars poetica Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet maga? Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga. Az idő lassan elszivárog, nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején. Szép a forrás — fürödni abban! A nyugalom, a remegés egymást öleli s kél a habban kecsesen okos csevegés. Más költők — mi gondom ezekkel Mocskolván magukat szegyig, koholt képekkel és szeszekkel mímeljen mámort mindegyik. Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább! Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat. Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz s megjelölnek pirosló foltok, elissza nedveim a láz. Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón e század: rám gondol, szántván a paraszt: engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között; rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött. S hol táborokba gyűlt bitangok verseim rendjét üldözik, fölindulnak testvéri tankok szertedübögni rímeit. En mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem! (Megjelent: 1937-ben.) A Ady Endre: Új s új lovat Segítsd meg, Isten, új lovaddal A régi, hű útra-kelőt, Hogy só-bálvánnyá ne meredjek Mai csodák előtt. Az Irgalmatlant küldd társamnak, A rohanó, büszke hevet S az emberségem ezután már Legyen kegyetlenebb. Ne rendeld romló nyájaidnak Sorsa alá a sorsomat, Az embered, ha nem ma-ember, Kapjon új s új lovat. A nagy Nyíl kilövi alóla Kegyelmed egy-egy szép lovát, De ültesd szebb lóra az embert, Hadd vágtasson tovább. A végesség: halhatatlanság S csak a Máé a rettenet, Az Embernek, míg csak van ember Megállni nem lehet. A nagy Nyil az útját kiszabta, Teljes és nyugodt mámorok Célját áhittatja süvöltve, Míg a Föld háborog. Változat és Halál adódtak Belül egy-egy gyarló körön, De várja az Embert víg célja: Piros, tartós öröm. Élet s Halál együtt-mérendők S akit a nagy Nyil útja bánt, Hadd, óh, Úram, szépükén futni, Megérkezett gyanánt. Boldogíts, hogy a nagy Nyil útján Megállás nélkül az Öröm Álmát álmodhassam magamba Minden mérföld-kövön. Riadó, szennyes kerge nyájak Ne állítsák meg új lovát Emberednek, hogy hadd nyargaljon Előbbre és tovább. A nagy nyil útján meg nem állva, Hitesen és szerelmesen, Fortéiméit egy rövid Mának Nézze túl a szemem. (Megjelent: Az utolsó hajók, 1923) líra ünnepére rózsák, A szegfűk helyett verseket választ az ember. Költeményeket. Az igazakból, nem a szóvirágos ürességek talaján termettek közül. Teszi ezt annak meggyőződésével, hogy talán rövidke időre, egy napra, néhány gondolatokban, érzelmekben kiteljesült órára elhitetheti másokkal, önmagával is: még van esélye a poézisnek. Némaságra tehát nem fogadhatunk megrendeléseket — legalább ilyenkor nem! —, holott tudjuk: a nyelvben megfogalmazott örömök kivallására, bánatok elnyöszörgésére, akarások parancsaira, vagyis a szótestekben manifesztálódott megmutatkozásokra — szépekre, kedvesekre, emelőkre, magunk jobb-voltához közelítőkre — kevesült az esély; maradt inkább harsány káromlásokra, félrehúzó vezényszavakra, mákonyos elkábulásokra. Ha engedjük! Bízvást: sokan voltak és lesznek, akik ellenállnak e kísértés silányságainak! Ok igenis megnevezhetők, nevüket éppen műveik örök értéke miatt holtukban is büszkén viselők. A magyar költészet napja — van-e még náció, mely a múzsákkal eljegyzetteket fel- köszönti? — a személyesség hitelével adhat erőt az alkotáshoz, az akár teljességekben, akár töredékben megragadni próbált élet halál fölöttisége hirdetéséhez. Maga a dátum József Attila születésnapjához köttetett — és a tőle távolítás általánosító sugallata sem von le semmit századunk poéta klasszikusának perszonális, évszámra ismétlődő diadalmaskodásából. Érdekes véletlen persze, mint már megszokhattuk: a magyar líra elidegeníthetetlen kincseiből kölcsönzött szemelvényeink közül kettő — Ady Endre és Nagy László drámai szembesülésre késztető súlyosságai — már a- szerzők holta után, mintegy tőlük függetlenedve került kötetbe, s a harmadik, a címében egyedül ars poeticaként aposztrofált, az is már a legbejárhatatlanabb, visszatérésre esélyt sem kínáló síkok felé tartó József Attila hitvallása. Ám mégsem halottak napi sirámok e gyémántfegyelmű citátumok, inkább a mindegyre új lovat követelő, a perc embereknek kegyelmezni képtelen, a hattyúfehérség szimbolikus tisztulását kínlódva óhajtó férfias igenlések! A feladás méltatlan iszonyatát post mortem sem vállaló emberé. Megmaradásunk lehetséges alternatívái. Kállai János Illusztrációinkat Szász Endre munkáiból válogattuk Ratkó József: Szégyentelenül (részlet) Mert szólnom kell a fűről is, a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is, a férfiról, a nőről is, és mindent el kell mondanom, igazhoz igazítanom — hát ezért kell olyan nagyon a szabadság, a nyugalom! (Ratkó-breviárium, 1993)
