Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-22 / 68. szám
nem napjaink legismertebb fotóművészévé popularizálta magát. Sok tévés, rádiós, újságos kolléga, egymás sarkát tapossuk a barátságos tülekedésben. Mintha pihenne a rivalizáló igyekvés. Nem illene a Rákóczi emlékőrzés jogát is magáénak tudható miliőhöz... Fent, a második emeleti, mennyezetfreskójáról híres-neves szálában gombostű, any- nyi sem ejthető le. Tömeg, mindenki, aki él-mozog... Vajaiak, megyebeliek, és akiket az InterCity röpített Nyíregyházáig, onnan pedig buszkaravánnal — rendőri díszkísérettel, parlagiasabban: biztosítással — jöttek csodát megélni. A szemek fókuszába helyezve az átadóasztal, rajta az alternatív, valamint a posztumusz-elismert kinagyított képe, virágok. Valamiféle szakrális esemény deja vu-je... Balogh Gyula mint házigazda nyit: szerény, egyszerű, érthető, amit mond. Az alkotó embert ünnepelni szólít! Utána Hernádi következik. Várakozásteli feszültség. Szép metafora mondandójának felütésében. A szabadság díjának nevezi, ami csakhamar jelképesen kitűzetik. — Az állami díj — csippent egyet — olyan, amilyen... A miénk a civil társadalom elismerése! Olyan társadalmi formációé, melyben a szabadságfok mércéjeként jelenhet meg e kitüntetés. Szükség van rá. Az értékorrekció a funkciója. Már szinte megemelkedik alattunk az intarziás parketta, olyan választékos a tavalyi „alternatívos”. Amikor anekdotába hajlik, akkor kezdünk gyanakodni: vigyázat, (ön)irónia!, nem kegyeletsértés. Aztán pici transzcendencia. — Bertha Bulcsu holtában lett kossut- hos, jómagam, tavaly halálközeliségben lettem méltóvá a díjra... — Mielőtt folytatná, visszaugrik a jelenbe. Túl a gesztus értéken, Balogh Gyulára villant egy komolyat, mármint: modellértékű, amit tett. És a durranás! Még hozzáférceli: — Amíg ilyen cselekedetekre lesz példa e kis hazában, nem kell be....ni! — Puff! Nevetés, kuncogás, ez Hernádi, nem ő lenne, ha nem nyes oda a végén. Nincs megbotránkozás, csak e furán édes-keser, kiküzdött szabadság-tudat ami átfogja a közönséget. Gyurkovics, elnöki tisztéhez idomulván, amolyan kuratóriumi indoklást ismertet, nem kevésbé szellemdúsan, mint az előtte szóló. Széchenyi naplóját citálja, majd rákanyarodik a cselekvő ember nemzetalakító, -megtartó szerepére. Magyar kultúránkban, műveltségünkben a megmaradásunkért örökké fáradozók mellett tesz hitet, amikor Bertha Bulcsu írásművészetének erényeiről rögtönöz néhány mondatnyit. Tökéletességre vágyott, hogy a pontosság volt az eszménye mindenben, ez adott erkölcsi erőt, hitelt műveinek, hogy mindig valakinek-valaminek (nem titok: nekünk és a hazának!) a hasznára akart lenni mindenestül, mindenével... Értjük. Érezzük. Több indoklásnak helye nincs. Marad az átadás pillanata; kamerák, mikrofonok sor- tüze. Melocco öleli át a törékeny írófeleség vállát. A díj pedig — melyről az eljövendő bármilyen idők sem moshatják le sohasem: vajaikossuth — átvándorol az özvegy remegő kezébe. Harasztosi Pál illusztrációja ugye, jött ez a gyerek. Micsoda patvarko- dás ment ott, az egész utcában. Képzelheti, az apasági keresetre öt embert idéztek meg. Micsoda ribillió, micsoda cirkuszok. Vérvizsgák, perlekedések a végtelenségig, mígnem a Simon Jóskára a bíróság ráhúzta a vizes lepedőt. Meg sem mozdult a sofőr arca. — így hát Simon Gyuszinak hívják most ezt a gyereket. Meg kellett állniuk egy útkereszteződésnél. — Magának van gyereke? — kérdezte Zoli. — Nekem, uram? Három szép, nagy gyerekem van nekem. Mind kirepült már a fészekből. Az utolsó most esztendeje. Mind szakmát tanult, mindnek kenyér van a kezében. Már egy unokám is van, pedig fiatal ember vagyok, látja, negyvennyolc év, mi az? Átjutottak a kereszteződésen, s befordultak a széles főútvonalra, amely Budára visz. — Hát persze — mondta a sofőr —, férjhez ment aztán ennek a gyereknek az anyja is. Zsák a foltját. Nem élnek jól. Egyik évben együtt vannak, másik évben szanaszét. Azért is nem lett ebből a Gyusziból eddig semmi. Éppen hogy kijárta a nyolc iskolát, az anyja elzavarta dolgozni. Menj, keress magadra. Én tömjem a beledet abból a kétszáznyolcvan forintból, amit a híres apádtól levonnak? Nem nézett a sofőr Zolira, csak az utat figyelte szüntelen. Lassított és gyorsított, ahogy a forgalom engedte, s hátulról sem jött jelzés, hogy megmozdult volna valami. — Csak néztem, hogy tengődik a kölyök. Nagy bútorszállító kocsival jártam akkor vidékre. Egyre találkozók vele estefelé. Hová mégy? A Nagy vásártelepre. Ott dolgozol? Ott, Gyuszi bácsi. Zoli cigarettára gyújtott. —■ Magát is Gyulának hívják? — Úgy hívnak engem is. Áron Gyula. Erdélyi születés. Átkaptattak a Szabadság-hídon. — Máskor — folytatta a sofőr — találkozom vele hajnalban. Hát te hová mégy ilyen korán? Pékségbe. Kenyeret hordunk ki. A vásártelepet otthagytad? Fiatal vagyok, elküldték onnan. Innen nem küldenek el? Hatórás munka. Ág Zoli csak nézte a sofőrt, akiben egy ártatlan kérdésre mintha valami zsilip nyílott volna meg, s láthatóan jólesik neki, hogy valakinek beszélget a fiúról. Mindegy, kinek. Idegennek. S talán az a legjobb, idegennek beszélni. Olyannak, akivel talán soha többé nem találkozik az ember. A sofőr felnevetett hirtelen: — Nekem aztán sikerült, hallja. Otthagytam azt a rohadt nagykocsit, átszálltam ebbe a nyeregbe. Kísérőm nem volt. Hát azt mondom egyszer ennek a gyereknek: te, gyere mellém. Kitanulod mellettem a szakmát, s ha betöltőd a tizennyolcadikat, beíratlak sofőrképzőbe. Zoli eldobta a cigaretta csutkáját. — De még nem töltötte be? — kérdezte. — Nem. Majd a jövő hónapban. De a felvételije már el van intézve. És akkor szakma lesz a kezében. Jó kenyér. Épp úgy, mint az én három nagyfiamnak. Épp olyan jó kenyér, uram, amilyen magamnak van. Megérkeztek az új lakás elé. A gyerek pillanatok alatt kioldotta a gurtnikat, s negyed óra alatt a férfigárda mindent lepakolt a kocsiról. Mire végeztek, a taxióra 180 forintot mutatott. Lám, gondolta Zoli, meg lehet úszni a költözködést is olcsón. Borral kínálta a társaságot újra, és a sofőr ismét megengedte a fiúnak, hogy megigyon egy pohárral. Miközben így ittak, Zoli a vezetőfülkének támaszkodó sofőrhöz lépett. — Még csak egyet — mondta. — Az apasági keresetre maga is meg volt idézve? A sofőr hosszan nézett rá hunyorítva: — Meg, uram. — Vérvizsgákra, hercehurcákra, cirkuszokra. Áron Gyula a volán mögé ült lassan, és azt mondta halkan: — Meg, uram. A fiú már akkor ott ült mellette. Az apa indított. Elhajtottak. MÚZSA Ágh István: A szerető nevére Nagyon szeretlek nagyon szeretlek nagyon szeretlek egyedül vagyok ezen a szombat estén talán azért szeretlek talán ezért vagyok egyedül ezen a szombat estén eső esik villamosok vonulnak jönnek elvonulnak nincsen itt senki mindenki kívül van és mindenki kívül lesz és mindenki idegen lesz ezen a szombat estén iránytű összes sejtem fájdalmas iránytűszurás minden sejtem és boldogan szeretlek te nem is tudod mennyire szeretlek és én sem tudom mennyire szeretlek csak a neved maradt mássalhangzóiba kapaszkodom függök és mondom mennyire szeretlek már ugatom már a holdra panaszkodom és ujjongom és dúdolom újra ezt a szerelmet láttál-e égő vizet folyóba terelt levegőt szagolhatatlan gyöngyvirágot beszélő asztalt iskolába járó kutyát kopasz délibábot láttad-e már ezt a szerelmet amint egy szombat délután amint egy szombat este szombati éjfél után papír fölött mint ebédlő asztal fölött eszi emészti testemet s én szeretem ezt a szerelmet mert szeretlek ezen a szombat estén talán ezért nagyon szeretlek talán ezért vagyok egyedül ezen a szombat estén mert én sem tudom mennyire szeretlek de szeretem ezt a szerelmes fortéimét szeretem ezt a szerelmet én úgy szeretem ezt a szép szerelmet hogy nem is tudom mennyire szeretlek (Ágh István gyönyörű szerelmes verse húsz évvel ezelőtt, 1977-ben publikált Jól vagy? című kötetében jelent meg. Amiről ír, arról ma sem tudunk többet, mint két évtizede, évszázada, évezrede..., avagy az idők kezdete óta.) Nagy Tamás illusztrációja 1997. március 22., szombat A magyar szellemi elit-szegmens a nagy, ovális asztal körül Elek Emil felvétele
