Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-18 / 41. szám

1997. február 18., kedd HATTER r A szavazás ellenpróbája Sok családnál tapintható a szegénység, mégis úgy döntöttek, nem kérik a pénzt Nézőpont Balogh József Dombrád (KM) — Akkor szavazzunk, mondta a pol­gármester, s várta, hogy a karok magasba lendüljenek. A felszólítást csend követte. Aztán egy-két kar felemelke­dett, utána még vagy tíz. Számolni sem volt érdemes. Elhangzott az ellenjavaslat: akkor az emelje fel a karját, aki nem akarja! És ekkor meglódultak a karok. Talán az a néhány ember is fel­emelte, aki az előbb igenre voksolt. A szavazás és ellenpróbája Dombrádon esett meg febru­ár 6-án, amikor közmeghallga­tást tartottak a zsúfolásig meg­telt művelődési házban, a sza­vazás tárgya pedig az volt: visszaadják-e a gázvagyon el­adásából kapott pénzt a lakos­ságnak, vagy maradjon ezután is a közösség pénze, s fordít­sák azt újabb, a település szá­mára fontos beruházásra. Átlag felett Az eredmény: nem kérték a visszafizetést, pedig — hogy ne befolyásoljon senkit a dön­tésben — meg sem mondta Solymosi László, mire költe­nék azt. A szavazásig persze volt mit hallgatni a dombrádiaknak. Ha csak annyit mondott volna a polgármester, hogy hitelük van, de tartozásuk nincs, az is tartalmas beszámoló lehetett volna, nem sok olyan önkor­mányzat van ma, amelyik ilyesmivel dicsekedhet. De a falugyűlés, bocsánat, közmeg­hallgatás résztvevői nem csak ennyit hallhattak. Csak nagyvonalakban: az önkormányzat tavaly is ered­ményes évet zárt, bevételi ter­vét 102 százalékra teljesítette, ez a falunak 273 milliót jelen­tett, a helyi bevétel 56 millió volt. Működtek az intézmé­nyek, s pénzügyi gondok egész évben nem voltak. Ki­emelt feladat volt a szociális gondoskodás: rendszeres ne­velési segélyben 233-an része­sültek, közgyógyigazolványt 170-en kaptak, közlekedési tá­mogatásban 460 helybeli ré­szesült. Ha lettek volna más telepü­lésről vendégek, azok is fel­kaphatták volna a fejüket, amikor a polgármester a mun­ték a védőnői szolgálati lakást. E kötelező feladatokon túl a jövő egyik fontos útját az ide­genforgalom fejlesztésében látják. Önként vállalt feladat­ként felújították a nyírvidéki kisvasutat, állandó helytörté­neti kiállítást alakítottak ki, el­készült a vasúti járműkiállítás, Magasban a kezek kanélküliség alakulásáról be­szélt. Ugyanis míg az országos munkanélküliségi ráta 10,2 százalék, addig Dombrádon csak 8,7. Persze nem magától lett ilyen szép ez a szám. Ami­kor elhatározták, hogy iskolát építenek, olyan megoldást ke­restek a kivitelezésre, amivel megoldották a munkanélküli­ek egy részének foglalkoztatá­sát. Idegenforgalom Ennek is köszönhető, hogy az önkormányzatnál az 1990-ben elindított fejlesztések nem áll­tak meg: hat év alatt közel 800 millió forintot ruháztak be. Mindenütt kiépült a szilárd burkolatú belvízelvezető csa­torna, 16 tanteremmel bővítet­ték, illetve bővítik az iskolát, kiépült a vezetékes gáz, száz- százalékos a szennyvízelveze­tés és tisztítás, a településen minden utat aszfalt borít. 1996-os fejlesztési cél volt az életveszélyt jelentő iskola építése, erre 59 milliót hasz­náltak fel, a teljes bekerülési érték 130 millió lesz. Kicserél­ték a mozi és a polgármesteri hivatal tetőszerkezetét, átfed­Harasztosi Pál felvétele megkezdődött a baptista ima­ház épületében egy képtár kia­lakítása, míg a volt pályames­teri lakásban egy állandó vas- úttörténeti kiállítás alapjait rakták le, erre 1,2 millió forin­tot fordítottak. Ezen kívül űj korszerű sportöltöző és kondi­cionálóterem építését kezdték el, az eddig felhasznált költség másfél millió forint. Újból üzemel a mozi, a településen az elmúlt két évben 84 új lakás épült, sajnos 12 jó állapotban lévő lakást viszont engedély nélkül elbontottak. Kevésbé volt eredményes a vállalkozások számának növe­lése. Jelenleg 112 vállalkozó van a településen, 1996-ban 28-an kértek engedélyt, sajnos 26-an visszaadták. A képviselő-testület újból kezdeményezi a várossá vá­lást. Az úgynevezett közép­szintű szerepkör erősítése ér­dekében távlatokban szeretnék beindítani a hatosztályos gim­náziumot. A közmeghallgatás egyik legfelemelőbb pillanata volt, amikor a polgármester felaján­lotta a lakosság gázérdekeltsé­gi hozzájárulásának értékesí­A z idő ugyanúgy telt már régóta belül is, mint kívül, sehogy, ám ez különösebben nem rendí­tette meg. Amióta rátalált er­re a kocsmára, amelynek csapszéke fölött egy jókora óra ketyegett mutató nélkül, úgy érezte, mint aki hazaér­kezett. Nincs mutató az órán, mondta egyszer valaki, s ak­kor mindenki felnézett, csak nézték egy darabig az órát, még csend is lett, tisztán hal­lották a ketyegést, de csodál­kozni senki nem csodálko­zott. Nincs, válaszolta a csa­pos, és ezzel a dolog el is lett intézve. Senkinek nem hiány­zott azóta sem, senki nem vágyta tudni itt a percet, sen­ki nem akarta mérni az időt. Ha sötét van, este van, ha vi­lágos, meg nappal, mondta egy más alkalommal a csa­pos, amikor pedig senki nem kérdezte, de ő már csak ilyen volt, olykor mondott néhány fontos dolgot, csak úgy oda­hajította mondatait a füstös asztalok fölé, aki akart, el­gondolkozhatott rajtuk, de hagyhatta is őket a fenébe. Ha nem gondolt senki utá­nuk, úgyis hamar elenyész­tek, hamarabb, mint a füst vagy a sör habja. Igazán tetszett neki ez a Időn kívül, ringatózva csapos. Amikor legelőször úgy szólította meg, kocsmá- ros úr, kikérte magának. Én csapos vagyok, mondta sér­tődötten, lehet, hogy magá­nak mindegy, de nekem nem. Aztán amikor lerakta a sört, még hozzátette mintegy a jö­vőre vonatkozóan, szóval er­re elég kényes vagyok, és le­csapkodta kendőjével a ha­mut az asztalról. Minél töb­bet figyelte, annál inkább tet­szett neki. Olyan, amilyen akár én is lehettem volna, állapította meg, talán ilyen szerettem volna lenni, már nem igazán emlékszem. Eze­ket gondolta a csaposról, meg magáról, bár nem eről­tette a gondolatokat, azok visszahelyezték őt az időbe, s ezt nem akarta. Mutató nél­küli óra akart lenni most már örökké. A csapos egyébként sok mindent tudott, amit ő nem, s ez gyakran zavarba hozta. Egész életében mennyi ener­giát fektetett abba, hogy megtudjon mindent, amit csak lehet, s erre itt egy em­ber, akit csak figyelni kell, akiről minden lényeges leol­vasható. Az ember attól em­ber, hogy méltósága van, mondta például az egyik na­pon, amikor az eső úgy öm­lött, hogy még az ajtó alatt is befolyt az utcáról, s még odabent is, mintha esett vol­na, az átázott kabátokról pá­rállott, majd ismét lecsapó­dott és permetként szitált a víz. Két részeget rakott ki ép­pen az utcára, s visszafelé szétnézett, van-e mindenki előtt innivaló, leszedte az üres korsókat, és csóválta a fejét. A méltóság az nagyon fontos, ismételte, ezeknek itt nem volt. Nagy hiba. Mert akinek részegen nincs, annak nincs józanos se, az biztos. Szegények, nézett vissza az ajtó felé, aztán széttárta kar­ját, vállait felhúzta, s ki­mondta a végső diagnózist, na látja, itt az ember már nem tud mit csinálni, a mél­tóság az vagy van, vagy nincs. Majd elmennek más kocsmába, vigasztalta meg végül magát a két részeg fe­letti sajnálatában, de még jó ideig morfondírozhatott ma­gában, mert gyakran meg­rázta a fejét, hogy le­biggyesztette az ajkát, s úgy nézett föl időnként az ajtóra, tésarányos visszafizetését, s a jelenlévők egyhangúlag úgy döntöttek, nem kérik vissza. Különös jelentőségét ennek az adja meg, hogy sok családnál szinte tapintható a szegénység, s ők mégis úgy döntöttek, hogy nem kérik ezt a pénzt, mert hisznek a jövőben, hisz­nek a település további fejlesz­tésében. Nem csoda, hogy megválto­zott a polgármester hangja, amikor a község közrendjéről, közbiztonságáról beszélt, hi­szen amíg megyei szinten csökkent az elkövetett bűnese­tek száma, addig ez Dombrá­don igen jelentősen növeke­dett. Különösen fájdalmasnak nevezte, hogy a rablásokat egyedül élő magányos, idős emberek sérelmére követték el. Eleinte „csak” megverték őket. később viszont egy ha­láleset is bekövetkezett. Ami­kor ez megtörtént, a képvise­lő-testület úgy döntött, amennyiben a rendőrség nem tudja megoldani feladatát, úgy saját költségen 8 tagú fegyve­res vagyonőrséget hoznak lét­re. Erre nem került sor, mivel a megyei rendőrkapitányság intézkedésére megerősítették a szolgálatot. A következmény: január 2-a óta Dombrádon nem történt bűncselekmény. Munkát adni Az idei év nehezebbnek ígér­kezik, mint a tavalyi volt. Ha csak a közalkalmazotti tör­vényből adódó kötelezettségé­nek szeretne eleget tenni az önkormányzat, ahhoz 109 mil­lió kellene. Hiába több a szo­ciális célokra költhető pénz nyolcmillióval, nem tudják be­lőle teljesíteni a kötelezettsé­geiket. Már csak amiatt sem, mivel a faluban közel 150 olyan személy él, aki vagy so­ha nem dolgozott, vagy saját hibájából kimaradt a regiszt­rált munkanélküli kategóriá­ból és a szociális normatíva velük nem számol. És termé­szetesen szeretnék folytatni a megkezdett beruházásokat, munkát adni a munkanélküli­eknek. mintha át akarna látni rajta, át, egészen a két tántorgó ré­szegig. Amikor anyánk megelégel­te a várakozást, meg az étel ide-oda-tologatását a tűzhe­lyen — mesélte később —, maga elé vett minket, két hú­gomat és engem, szépen fel­öltöztetett és elküldött apán­kért a kocsmába. Lelkünkre kötötte, hogy ne mondjunk neki semmit, ne hívjuk) csak álljunk ott mellette. Úgy is tettünk, megálltunk az asztal­nál, s mondhatom soha nem volt annyi ital apámban, hogy erre a látványra ki ne egyenesedjen, s először inga­dozó, majd egyre magabizto­sabb léptekkel maga előtt te­relgetve minket, ki ne jöjjön a kocsmából. Hát ez méltó­ság uram, például ez az. Elé­gedetten nézett körül, és min­denki bólogatott, hát igen, ez az valóban, de szólni senki nem szólt. / ttak csendben, itta min­denki azt, amit innia kel­lett ahhoz, hogy estére lágyan ringó hajónak érezze a kocsmát, hajónak egy nyu­galmas sörhabtengeren, me­lyen gondok és gondolatok nélkül ringatózhat akár az idők végezetéig. Mai cinizmus Nagy István Attila jr-k itkán fordult elő a történelemben, hogy 1\ a hatalom önmagát, kormányzási gyakorlatát ne nevezte volna demokrati­kusnak. Később aztán kide­rült, mégsem úgy történt minden, ahogy állította. Ezért aztán, ha kíváncsiak vagyunk arra, mi történt tegnap, érdemes megélni a mát. Az előző rendszerről sem tudtunk mindent, ami­kor benne éltünk, most már több információval rendel­kezünk. Még ez sem az iga­zi, túlságosan közel van minden. Ha már egyetlen érintett sem él, talán akkor. Az is valószínű, hogy csak a hatalommal rendelkezők­nek van meg a lehetőségük arra, hogy befolyásolják a róluk kialakuló képet. A rendszerváltozással tágra nyíltak az ország ha­tárai. Jött is boldog, bol­dogtalan, szerencsevadász és a sorsába otthon belebu­kott ember. Tisztességes és gazfickó. Mindenkit fogad­tunk, mert hazánk demok­ratikus lett. Hamarosan olyan jelenségekkel kellett szembenézni, mint a külföl­diek által elkövetett bűncse­lekmények számának ug­rásszerű növekedése. Aztán megkezdődtek a leszámolá­sok. Folyik az ország fel­osztása az egyes csoportok között — mondták az illeté­kesek. Robbantak a bom­bák, repült a gránát, vérbe fagyba találták a kínai ke­reskedőt. Legyünk csak nyugodtan — hangzott is­mét, mert nem magyarok az ügyek részesei, áldozatai. Ez bizony cinizmus a ja­vából! Mintha mindegy len­ne, ki a szenvedő, s különb­séget lehetne tenni élet és élet között?! Az illetékes erőtlenül vigasztal, miköz­ben nem merünk bemenni az autószalonba, vagy az üzletbe, mert nem tudhat­juk, ki a tulajdonos. Nem kapott-e az elmúlt napok­ban fenyegető levelet, fize­ti-e rendesen a védelemért kiszabott összeget. Nem kérdezzük meg, van-e hara­gosa, összeveszett-e valaki­vel. Csak vásárolni szeret­nénk. Nyugodtan, szaba­don. Ahogy a demokratikus országokban szokás. Majd én elmagyarázom, hogy milyen vacsorára elég a munkanélküli-segélyed Fetter János rajza Röpke háromszáz Kállai János Y j olt, nincs, fene bán­1 / ja! — rikkanthat­\ nánk egy csuhajo- sat, á la Messze a Nagyerdő stílusban. Nem tesszük. El­ment a kedvünk már jó ide­je a dáridózástól. Se pénz, se posztó. Főleg, ha sik­kasztják, lopják, eltüntetik. Márpedig ez utóbbi cselek­vések oly gyakran megeste- nek szerte e hazában, hogy már-már hiányérzetünk tá­mad, ha nem vekenghetünk egy-két jó zaftos „sikítá- son”, sikerdíjazáson. Mint tettük volt nemrég a T.-vel kezdődő -ocsikkal végződő nevű személy ominózus ese­tében. Viszont, mivel az ő dolga már annyira untat, hogy a hócipőmtől egyebe­mig tele vagyok vele, másra irányítom nagyrabecsült fi­gyelmüket. A tanügyben sincs híján az enbeifia (-lánya) a bal­kézről szerzési lelemények­nek. Tudjuk, bár a közhírré tétel parádézása meg sem közelítette a T. M. monog- ramos nő procedúráját -h- az Országos Közoktatási Intézet (OKI) pályázati la­birintusának kanyarulatai­ban csupáncsak háromszáz milkó tűnt el, mielőtt beföd­hette volna hivatását. így aztán a várt számítás- technikai továbbképzési programok helyett — őket kellett volna 3Ö0 millió Ft­ért a Potemkin-falvakra emlékeztető Ok-tat Kft.-nek elkészíteni, merthogy meg­nyerték a pályázatot — pil­lanatnyilag a semmit kény­telen áttekinteni a felügye­letet ellátó szaktárca. Ugyanis: nyoma sincs az OKI-summának — adja tudtunkra egyik országos napilapunk. Ellenben megvan a nő! A balhévivő? Vagy a tényleg minden hájjal megkent baj­keverő? Megtalálták. Sőt! Egymás után kettőt is! Előbb T. E.-t, majd a nagy O-t, akivel a minisztérium munkatársai szerződést kö­töttek a fantommunkára: B. Rezsőnét. Lehet, hogy ő az igazi? Egy tűnik biztosnak: B.-né nyerte el az OKI tá­mogatását. Kiderült: né­hány perces (!) igazgatói motfond írt követően. Merje valaki mondani, hogy az oktatási területen nincs gyorsaság! De van ám! Csak tudjuk követni... ■;ríUa.4Mríi,lrí«-l _ _ |L Kommentár Kálnay Adél tárcája

Next

/
Thumbnails
Contents