Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-15 / 39. szám
1997• FEBRUÁR IS; SZOMBAT Szálloda lesz a csengeri Szuhányi-kúriából A szerző felvétele is van. A határban metszik a gondosan ápolt almafákat, az egyik házban pedig még lakót is felfedezünk. Csúcs Imréné egymagában lakik itt, ő sosem hagyta el Nagygécet. Elmondja, hogy összesen három család maradt itt, négy lakosú lett Nagygéc. Csúcs néni láthatóan jól boldogul. Tyúkok, birkák, malacok jelentik a birtokot. A modern technika sem hiányzik, néhány hónapja kapott telefont. így gyermekeivel közvetlen kapcsolatot tarthat, s a nagyvilág is közelebb jött. — Nagy öröm számomra, hogy azt a templomot, ahol kereszteltek és ahol a házasságot kötöttem szegény megboldogult férjemmel, helyreállítják. Hát mégha az utat is rendbehoznák! Gyanítom erre nemigen lesz egyhamar pénz.;. Ez bizony még várat magára, de a közeli komlodtótfalui kúriára rá sem ismerni. Üj tetőt kapott, és az ablakokat is megcsinálták. Be is lépünk az épületbe, még a ■füstjáratokba is bekukkantunk, egy régi, elsüllyedt világ kényelmét felidézve. Most viszont kísértetiesen üres a régi ház. Bámészkodásunkra előkerül a szomszédban lakó, Juhos Gáborné, akinek élete nagy élménye volt, amikor a Kossuth kisasszonyokat úgy 1944 körül német tisztekkel látta a kastélyban táncolni. A régi épületre és kertre is emlékezünk; úszómedence állt a kúria előtt, és gyönyörű mogyo- rólugasos kert vette körül. Az itt lakók jó embereknek írják le a gazdákat, aztán kiderül az is, hogy azért jobban is segíthették volna a komlódtótfalusiakat. Az épületben kutyahideg van, indulunk is vissza Pátyodra, ahol a régi kúria állag- megőrző munkálatait a télen elvégezték. Tízmilliót kaptak erre a célra. Hogyan tovább? — még nem tudni. Szót váltunk Pet- hő András polgármesterrel is, akit éppen az influenza gyötör. — A falu szégyenfoltja volt ez a leromlott épület — mondja. Most Pátyod egyik büszkesége lesz. Hogy mire hasznosítják majd, még nem dőlt el. Annyi biztos, hogy a polgármesteri hivatal nem költözik át, meglehet, hogy szociális otthon lesz itt, vagy a vállalkozók székháza kap helyet. Útunk végén Csengerbe tartunk, a Szu- hányi-kúriához. Úgy tűnik, ennek a mintegy kétszázéves épületnek a sorsa révbe jutott, egy vállalkozó rendbehozza, és hotellé alakítja. Fel is keressük Juhász Jánost, a cipőgyár főnökét, aki e nagy vállalkozásba kezdett: — Sajnos Csengerben nincs szálláslehetőség, ezért magától adódott az ötlet: a felújításra váró kúriából lehetne egy remek szállodát csinálni. Mégpedig olyan színvonalasat, amelyben a nyugatról érkező vendégek is jól érzik magukat. Ausztriában és Németországban járva több olyan pati- náns hotelt is láttam, amelyeket régi épületekből alakítottak ki. Megkapott a hangulatuk, ezért a német társammal mi is hasonlót szeretnénk itt. A pénzt pedig a cipőüzem nyereségéből teremtjük elő. Lehet, hogy a szállónk a Hotel Suszter nevet kapja. Szeretnénk, ha a jövő nyáron már üzemelne is. Jó volna, ha a helyi és a nyugati üzletemberek is találkozóhelyévé válhatna. Megnézzük a felújításra váró kúriát, ahová éppen építkezési anyagot hoznak. Több minden már itt is elkészült, körvonalazódni látszik a jövendő csengeri hotel. Vajon mikor jut ilyen pozícióba a többi 47 szabolcsi műemlék? nekem még szemetem sincs. Miből lenne? Ebben a hónapban nem ettem húst... — sírni kezdett. Nem hangosan, nem hisztérikusan, de keservesen. Helyet adtak neki. „Nénikém, üljön le.” Két nő is melléje lépett és beszéltek hozzá. Kalló Balázs is megfigyelte, hogy ősz haja rendezett, vonásai szomorúak, és nem értelmi fogyatékos, hanem minden bizonnyal magányos. A ruhája kopottas. Azt mondanák róla, hogy szebb időket látott úriasszony. Ahogy a lazán álló emberek között látta, papír zsebkendőt adtak neki, azzal törölgette az arcát. Kissé nyugodtab- ban, de újra mondta. — Két hete nem ettem húst. Nem |ut rá... — ismét sírni kezdett. A villamos haladt a Duna-parton a Mar- git-híd felé. A vár fölött felhők sötétlettek. A látvány olyan volt, mintha befagyott volNagy Tamás illusztrációi na az ég. Novemberi égbolt, augusztus végén — gondolta Kalló Balázs. Az asszony már nem sírt, de valami különös hangulat járta át a villamost. Körbenézett. Az addig ismeretlen emberek egymás felé fordultak és beszélgetni kezdtek. Ugyanarról. Aki csak kimeredt eddig az ablakon vagy újságot olvasott, most beszélt. Hozzá is odafordult egy asszony, és mondott valamit; „szegény”, csak ezt hallotta. Vissza nem szólt, mert a kettes az Országházhoz érkezett és le kellett szállnia. De még hallotta az ősz hajú hölgy egy mondatát. — Istenem, Istenem, de megváltozott a világ arca!... Sorban állás közben e képek játszódtak le előtte. De azt is megkérdezte magában, hogy miféle szülei lehetnek annak a két su- hancnak. Az idős hölgynek vannak-e hozzátartozói? Valaki, akivel beszélhet? — Tomi? Hazajött? Telefonált? — köszönés helyett kérdezte. — Nem felejtetted el a gyógyszereket kiváltani? — felesége válasz helyett kérdezett. Szokása szerint a konyhában állt, és nézett ki a hetedik emeleti ablakon át a budai hegyek felé, amelyekből látszott a csorbult ég alatt elég nagy szilánknyi. — Nem, dehogy. — O is a hegyek sötétre váltó oldalát nézte, és a homály mögé bújó házakat, mindjárt föléjük ér a sötétség. — Vihar jön — jegyezte meg a felesége —, nagy vihar. — Nem baj — mondta, és elsütötte a már sokszor vigasztalásnak szánt mondatot. — De azért ablakunk a tengerre néz. Sőt, az óceánra. — Jaj, te! — A felesége végre ránézett és elmosolyodott. A fiukról egyikük sem szólt. Pedig a belső viharuk sötétebb volt, mint a külső. — Hát nem így van? Csak kissé messze van a tenger, no meg az óceán is. — Messze... De nekünk itt a közelben sötétedik. — A világ arca! — Önkéntelenül mondta ki a villamosbeli idős hölgy szavait. — Mit mondasz? — kérdezett vissza a felesége. Kis ideig együtt nézték a hegyek fölötti sötétséget, ami begomolygott az ablaküvegen át a konyhába is, és találkozott az ő belső sötétségükkel. — A világ arcáról beszélek, ami nemcsak sötét, hanem torz! — Nem értem mit motyogsz? — A felesége megint egészen feléje fordult, de ő újra a szent dühvei felugró öregembert látta és persze, akárcsak a felesége, elrontott sorsú fiukra gondolt. — A képébe vágunk! A ronda képébe! — Szólt indulattal. — Mibe? És kinek a képébe? — Hát a világéba! — Válaszolta elszántan és elkeseredetten Kalló Balázs, és a konyhaasztalra csapta a gyógyszereket. ? • MÚZSA Vajda János versei Szemközt A mélységes mély tengerek Örvénye úgy el nem ragad, Mint, ha szemedbe mélyedek, Egy szédületes gondolat. Mért üdvözíthetnél te mást, Akárkit, csak nem engemetf! Keresem a vigasztalást, S ha meglelem, kétségbe ejt. Vágyamnak, melyet érezek, Nagysága ép a kárhozat. Éleszti kis szél a tüzet, De már a nagy eloltja azt. Bár szűm sovárgja untalan, De mert istennek lát szemem, Hogy mondja neked ajakam: Jövel, égj, kárhozz el velem?! Ha bírhatnám szerelmedet! Tudod-e már, mi volna az? Hogy ez az egy mért nem lehet? Mert képzelem és szent igaz, Hogy akkor ott megáll a nap, S — lélekzet nélkül — a világ; Az idő még egyet sóhajt, Végsőt: „eddig volt, nincs tovább!” Utolsó dal, Ginához Ha eljövend a búcsu-óra Ha majd e szív végsőt dobog, A percben mely létem kioltja, Majd akkor is rád gondolok. És jól tudom, előre látom, Mi bú, öröm van itt ezen S az ismeretlen túlvilágon: Egyszerre mind átérezem. Eszembe jut majd minden átok, Mind, a mi történt s ami nem; Mely felgyújtotta a világot, Mást üdvözítvén, az „igen”. Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt. És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a múltban, s onnan Kivenni többé nem lehet? A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett... Vagy hogy nem halt meg voltakép itt Csak az a perc, mely elrepült; A bimbó, mely nekem ki nem nyílt, A vágy, amely nem teljesült? (Százhetven éve született, és épp egy százada hunyt el a modern magyar líra előfutára, Vajda János. Líránk klasszikusa 1880-ban vette feleségül a nála harminchárom évvel fiatalabb Bartos Rózát, akitől — a poéta így vallott erről — „másfél évi pokol” után elvált. Választott szemelvényeinket házassága idején írta. Az elsőt a nejéhez, a másodikat a sohasem feledhető Ginához.) v
