Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-12 / 36. szám
1997. február 12., szerda Nagyvárosok között félúton A létszámbővítés a piac függvénye eA kettévált település gondjai Automata gépsorok könnyítik meg a munkát az érpataki palackozóban Martyn Péter felvétele Nyéki Zsolt Érpatak (KM) — Mennyire döntheti el egv cég tulajdonosa, hogy kit alkalmaz, kivel dolgozik együtt? Óhatatlanul ezt a kérdést vetette fel egy Érpatakról keltezett névtelen levél, melynek írója a helyi italpalackozó vezetőinek foglalkoztatáspolitikáját bírálta. Anonim levél nyitotta csapáson elindulni mindig hálátlan feladat, főleg akkor, ha csupán vádakat, s nem bizonyítható tényeket közöl, s eleve kétséges állásfoglalást képvisel. Persze az sem kellemes dolog, ha kérdéseket csak a megvádolt félnek lehet feltenni. Nosztalgikus rézüstök De az is tagadhatatlan, egy ilyen levél akaratlanul is kíváncsiságot ébreszt, s ha már az ismeretlen panaszos olyan szépen kérte, mindenképpen megér egy misét a dolog. Új- fehértó és Érpatak határában, a vasúti átjáró után közvetlenül található az Essor Trade Kft. telephelye. Szépen körbekerített telek, karbantartott épületek, a kapunál őr készteti megtorpanásra az ismeretleneket, de készségesen ad útbaigazítást. Az első benyomás mindenképpen rendről és fegyelemről árulkodik. — Egyszerű szeszfőzde volt itt valamikor, de már azt is jóval a rendszerváltás előtt, 1984-től magánvállalkozásban üzemeltettük. A termelőszövetkezeti időkben sem zavart ez senkit, mindenki végezte a dolgát, ez volt a legfontosabb — mutat körbe birodalmán Kecskés Gyula ügyvezető, aki aztán az idő szavát megértve lépést váltott: beruházott, fejlesztett, s ma már komoly italpalackozó üzemmé bővítette az egykori szeszfőzdét. Igaz, a vörösréz üstök és lepárlók ma is működnek, de ez már csak amolyan nosztalgia, emlék a kezdeti időkből. A látogatás okára terelve a szót sem változik meg a tulajdonos hangulata, egyszerűen alaptalannak tart minden olyan vádat, amely azt sugallja: itt az érpataki dolgozókat elbocsátották, s nem is vesznek fel e településről jelentkezőket, miközben az Újfehértó- ról kopogtatók előtt szélesre tárják a kaput. — Az állam teremtette ingatag biztonság idején három szövetkezet is fogadta a környék munkás kezeit, de ahogy véget ért az álmodozás időszaka, nagyon sok ember került az utcára. A piac diktál — Az ipari beruházásaink, a piacok felkutatása révén mi bővítettük az üzemet és komoly teljesítményekre képes italpalackozót építettünk fel. Kezdetben 140 embernek adtunk munka- és megélhetési lehetőséget, de a kereslet visszaesett, kénytelenek voltunk a termelést visszafogni, és ez sajnos létszámleépítéssel járt. De messze nem az volt a szempont: ki honnan érkezett, hanem az, hogy ki hogyan dolgozott, mennyit volt a kollektíva által is vitathatónak tartott betegszabadságon. A mintegy 80-ra apadt, s három műszakban dolgozó alkalmazotti körből mai napig vannak érpatakiak, de érkeznek ide Nyíregyházáról, Újfe- hértóról, Kemecséről, Téglásról, Ibrányból is. Szeretnénk több embert foglalkoztatni, de ha nincs megrendelés, kevesebb kéz is elegendő a munkához. azt pedig nem várhatja el senki, hogy szociális megfontolásból növeljem a létszámot — intézi el logikus érvekkel az anonim vádakat Kecskés Gyula. Egyébként valóban sokan szeretnének ide bejutni, szinte mindennap bekopog az üzem kapuján érdeklődő: kell-e munkaerő? Ezt igazolja Újfe- hértó polgármestere, Nagy Sándor is, aki megerősíti: az erősen lecsökkent munkalehetőség közepette a legtöbb ember a legszívesebben az Essor Trade Kf.-nél helyezkedne el. A miértre ismét Kecskés Gyula adja meg a választ, ahogy körbevezet a telephelyen. Uj épületszámy 100 ember tisztálkodására alkalmas szociális helyiséget, zuhanyzót és öltözőt takar, de nincs rá igény. Az emberek többsége, nem fürdik le a műszak után, hanem kerékpárra pattan, rohan haza és otthon folytatja a munkát. Megszondázott felesek Tiszta porta, s az üzem egyes részlegeiben is rend uralkodik, automata gépsorok könnyítik meg a munkát. A korábbi munkahelyemen kapottól magasabb fizetés és a lakóhelyi közelség mellett a rendezett körülmények is nagy szerepet játszottak abban, hogy átjöttem ide dolgozni — szakítja meg egy rövid beszélgetés erejéig a munkáját Orosz Attila műszakvezető. Az első pillanattól ebben a beosztásban dolgozik, rászolgált a megelőlegezett bizalomra. O maga is hívott már ide dolgozni ismerősét, de csak olyan embert ajánlott a tulajdonosnak, akiért ő is felelősséget vállalt. Az üzemben szeszes ital mellett most már szörpöket és citromleveket is palackoznak, ebben az évben ecetgyártással bővül a profil. Sok itt a gyúlékony anyag, ezért a szesz közelsége még nem részegítheti meg a dolgozókat. Rendszeres időközönként előkerül a szonda, aki nem tudta megállni a reggeli felest, az ma már nem dolgozik itt. — Hozzám semmiféle olyan panasz nem érkezett, hogy hátrányos megkülönböztetést szenvednének el az érpataki dolgozók — foglal állást Érpatak polgármestere, Kóczon Pál. A település első embere azt is elmondja: az üzem indulásánál csupán személyes kérése volt a tulajdonos felé: mivel itt nincs iparűzési adó, amennyiben lehetséges, minél több érpatakinak adjon munkát. A cég egyébként minden kötelezettségének eleget tesz a hivatal felé, azt pedig mindenki elismeri: egy befektető a saját pénzét kockáztatja, az ő joga és felelőssége tehát eldönteni, mit mikor és miért tesz. Azt mondják, Újfehértó és a nemrégiben önállósodott Érpatak mindig is a két nagyváros, Nyíregyháza és Debrecen között a mostoha gyerek sorsára jutott. Együtt 16 ezer lelket számlálnak, kellene a munkalehetőség, a (környéken egyébként komoly tradíciókra támaszkodó) mezőgazdasági termelésből nehéz manapság megélni. M. Magyar László tárcája izony, jó pár évtizede már annak, hogy a kis U dalt megtanulta nagyapjától. Szinte maga előtt látja azt a nyári délelőttöt: kint ültek a tornácos ház előtt, a tűző napsütés elől az évszázados öreg eperfa árnyékába menekültek. Nagypapa éppen máktörésre készült. Nem telt még akkor darálóra, maradt a régi mozsár. No, nem az oly jól ismert rézmozsarakra kell gondolni, ez teljesen különbözött azoktól. Közel fél méter magas volt, a másfél méter hosszú, öntött vasból készült mozsártörő pedig oly nehéznek bizonyult, hogy gyermeki szemmel csak egy óriás lett volna képes felemelni azt. Épp ezért csodálattal nézett az öregre, aki könnyedén felkapta, s egyenletes tempóban elkezdte emelgetni, miközben számolt. — Egy, kettő, három ...... Örökség ...s ez így ment százig. Amikor elérkezett a százhoz, egy kicsit megpihent, s kezdte újra a következő „százas kört”, mert mint mondta, akkor lesz igazán jó finomra törve a mák, ha legalább ezret ütnek rá. Ott üldögéltek a hűvösben, hallgatta a tompa puffanásokat. Mikor nagyapa az ezredik ütéssel is végzett, elégedetten hátradőlt, s rákezdett egy kis dalra: „Diófából csináltattam tilitaligát, t Ráültettem a rózsámat, a kicsi Katikát, / Nehéz volt a kicsi Katikának a vilivalaga, / Leszakadt a kicsi Katika alatt a tilitaliga.” Máig sem érti, mitől lett hirtelen olyan játékosan nótás kedvű a máskor oly mindig szigorú és zárkózott nagyapa, ám a hallott dallam és a szöveg annyira egyszerű volt, hogy hamar megtanulta a rövid strófát... Talán már harminc év is eltelt azóta, s a közelmúltban is csak azért jutott eszébe a dal, mert a hároméves fia megütötte magát, s a kétség- beesetten síró gyermeket valahogyan meg kellett nyugtatni. A tréfás szövegű zenei gyógyír annyira hatásos volt, hogy az apróság azonnal elhallgatott, s a rögtönzött kis koncert után ismét akarta hallani apjától a dalt. Néhányszor elhangzott köve- telezően a „Még egyszer!” felszólítás, s pár perc múlva az apróság is fújta az egyszerű dalocskát. Együtt énekelgetett a fiával, s akkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen nagyapjáról nem is maradt rá más örökség, csak ez a kis zenei emlék. amelyet most a fiának is továbbadott. Talán lehet. hogy a nagyapa is így tanulta egykoron édesapjától, aki talán szintén az egyik ősétől hallotta ezt először énekelni. S az már örök rejtély marad, vajon az elmúlt évszázadok homályából felcsendülve hány nemzedéket is köt össze a dalocska. A mindennapi gondok már rég el is feledtették vele a daltanulást. A napokban a város szélén sétálgattak, s közben magya- rázgatott gyermekének. — Nézd csak! Ott van egy gesztenyefa. Amott meg egy diófa. Fiam, ismered te egyáltalán a diófát? A kicsi, mint akit méltóságában megsértettek, önérzetesen kihúzta magát, s úgy felelte: — Hát persze, apa! S folytatta: — Diófából csináltattam tilitaligát... Célkeresztben Kovács Éva C élpont lettünk. Vadásznak ránk a politikusok. Legalábbis ezt kell hinnünk azok után, hogy kiderült: ha ma lennének a választások, a lakosság 42 százaléka nem tudna dönteni arról, mely pártra adja szavazatát. így mostantól valamennyi pártpolitikus ezt a negyvenkét százalékot fogja be a célkeresztbe, ezt a bizonytalan tömeget szeretné meggyőzni igazáról, szavazatát megszerezni pártjának, magának. Bár a választásokig még hátra van bő másfél esztendő, a kampány gyakorlatilag (sajnos) megkezdődött. Nehéz most bármit megjósolni. A hatalmon lévő koalíciónak kevés az esélye a győzelemre, így az elégedetlenek nemleges voksaik- kal büntetik őket. Az ellenzék eközben két pólusra szakadt. Egyikben a kisgazdapárt a vezető erő, magabiztos elnökkel, máris konkrét miniszterelnökjelölttel, a másik tömörülés a Fidesz körül tapasztalható. Igaz, velük kapcsolatban ma még sokan óvatosak, hiszen a legutóbbi választásokon népszerűségük csúcspontján kellett csalódniuk... A Kereszténydemokratákról sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ez idő szerint legfőbb szempont náluk a türelem, a megértés, a keresztényi szeretet. Sokan tartják kiábrándítónak — s vonják meg bizalmukat épp emiatt a párttól —, hogy mindezen jelzők épp azokra érvényesek, akiktől a legkevésbé várnak efféle viselkedéseket, megnyilvánulásokat. Nem jutalmazás, sokkal inkább büntetés lesz tehát egy majdani szavazat. Büntető szavazat, mely a negatív megközelítés bizonyítéka lehet. Sem a most hatalmon lévőknek, sem az ellenük támadásba lendülők- nek nem lesz könnyű dolguk, a legnehezebb feladat mégis a szavazókra marad. Főleg, ha a voksoláskor azt érzik, jutalmazni nincs kit, büntetni meg teljesen felesleges... Drága a gyógyszerünk Ferter János rajza JCOlIfllWlC* íJtáJl* Vár a vasút Szondi Erika ~r T emlékeznek M / kedves olvasóink a L/ valamikori szlogenre: Vár a vasút, vár a MÁV! így toborozták évekkel ezelőtt a vasúthoz a fiatalokat, amikor még húzóágazat volt ez a közlekedési és főleg szállítási forma. Ma is elmondhatjuk, hogy vár a vasút, csak most éppen nem fiatal munkaerőkre, hanem csodára. Csodára lenne szükség ugyanis ahhoz, hogy az évek óta ráfizetéses vasút talpra álljon és ne a vonalak megszüntetéséről, a megállóhelyek felszámolásáról, hanem egy mindenki számára vonzó közlekedési formáról szóljanak a tudósítások. Mondják, indokolatlanul sűrű a hálózat, nincs szükség ennyi kis vonalra. Aztán készülnek a tervek a szűkítésről. Régiek, elavultak a személyszállításban részt vevő vagonok, s gyorsan vásárolnak néhány szupermodern kocsit, természetesen a Budapest- Hegyeshalom vonalra. Mondják: kényelmes, biztonságos és gyors a vasúti közlekedés egyes helyeken, míg az országos átlag szerint óránként negyvenhat kilométeres sebességgel „száguldoznak" a szerelvények. Minden hozzáértő tudja, valamit tenni kell, hiszen vasút nélkül nem létezhet az ország. Csak a megoldásig nem jutottak el. Már az önkormányzatokat is próbálták bevonni a vasút talpraállításába. Szerveződnek a regionális vasutak talán éppen azért, hogy a nagy csődöt apró csődökre osszák. Minden régió maga döntheti el, hogyan csökkenti veszteségét. A mátészalkai állomásfőnökséghez tartozó kétszáztíz kilométeres vonalon is szűkítésekkel próbálkoznak. Gyűrtelek, Ököritófül- pös, Kocsord, Nyírcsaholy, Tunyogmatolcs, Nagyszekeres, Nyírcsászári, Opályi, Nyírmeggyes településeken megszűnt a MÁV-állomásokon a szolgálat, és ugyanez a sors vár Gacsály és Vitka megállóhelyeire is. Az elmúlt öt évben százharminc fővel csökkent a mátészalkai állomás dolgozóinak létszáma. Gondolkodnak a vonatok számának csökkentésén is. Kérdés azonban, hogy ezekkel az intézkedésekkel előre vagy hátra megy a vonat és vele együtt a MÁV sorsa. □ —— HÁTTÉR _
