Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-04 / 3. szám
Varjak, hó, remény Sztpesi Attila mmmmmmmm m&?m& > < 111 - P , A naptár megint a bolondját járatta velünk. Ahogy a régiek mondták volna, megbicsaklott a csízió. A szeszélyes ősz után — zord szeptember, verőfényes október, napsugarat nyálkás köddel elegyítő november — havazással köszöntött ránk december. A varjúcsapatok még javában húztak dél felé, mintha a hosszú őszben hittek volna. A fekete szárnyakat s a pilinkélő hópihéket elkeverő délutánokat fürkésző báva toliforgatónak meg az ötlött az eszébe, az utolsó idei embereshónap elmúltával véget ért egy újabb esztendő. S ha véget ért, megint közelebb került hozzánk az új évszázad — itt van már „karnyújtásnyira” —, meg ha az idő nagyobb léptékét fürkésszük, az új évezred is. A harmadik. És furcsa érzések feszengenék az emberben, ahogy mindezt végiggondolja, s ha főképp az idősebb korosztályhoz tartozik. Nos, azon borong, hogy ő — ha tetszik, ha nem — az elmúló évezredhez tartozik. Ahhoz az elköszönő korszakhoz, mely — Szent Istvántól Savonaroláijg, Leonardótól Bachig, Kolumbusz Kristóftól Picassóig tartott,, hogy más, obs^ kurus neveket már ne is említsünk — s a küszöbön toporgó új korszakot úgy fogja fürkészni, mint a más birtokát. idegen tartomány az, mely tán megvendégeli, de éreztetni fogja vele, hogy nem ide tartozó jövevény. Gyüttmönt, ahogy mondják, akit mindenestül egy másik időszak béklyóz magához, ide csak bámészkodni tévedt. És persze érezni fogja azt is, hogy túlontúl tágas sorsa léptékéül ez az évezredet átfogó kalendárium, lötyög a sorsán, hogyne lötyögne, ha még a maga évszázadát, ezt a baljós huszadikat is oly nehéz egyetlen pillantással átfognia. Rálegyint hát a kerge „időjátékra”, fürkészi a kopár ligetet, a keringő varjúszárnyakat és a hópihéket, s emberszabású naptárát — napok, hetek, hónapok — megtalálva azon borong, mit hozott és mit vitt a búcsúzó esztendő. Borongásra van elég oka. Ez a szelek sodorta kis ország, mely — a szó szoros és átvitt értelmében is — keletről nézve napnyugat, nyugatról fürkészve pedig napkelet, változatlanul az idők perifériáján teng-leng. A szegények szegényebbek lettek, a gazdagok gazdagabbak. És — ahogy ez már mifelénk lenni szokott — a felkent bölcsek újra elmondták: nehéz, embert próbáló esztendő volt, jövőre tán felsóhajthatunk. Hinném is, készséggel hinném, ha nem tapasztaltam volna meg, hogy évtizedek óta ez a lózung, a trükkös jelszó. És — bolondság ide, bolondság oda — egy kicsit mégis elhiszem. Hiszem, mert hihetetlen, ahogy a hit bölcsei mondták. Nem a tamáskodó értelemmel, valahol másutt, a bennem tovább élő valahai gyerek hitével. Magamat is — magamban — gúnyolom és lesajnálom érte. Pancser vagy, ha hiszel. Balek vagy, ahogy mindig is balek voltál. Igazad van, barátom, mondom a bennem megszólaló másiknak. Bennem is fogytán a reménység, mégis — veled együtt — csillagszórót gyújtottam, bár tudtam jól, hogy a sziporkái hamar ellobbannak és belevesznek a vacogta- tó éjszakába. 1997. JANUÁR 4 SZOMBAT Egy magatartás lángelméje Veres Péter • Életműve kiiktathatatlan a magyarság hagyománykincséből #sAVtt Ül *44 'Kr' Ki is volt Veres Péter? Ha a mai fiatalabb nemzedékek tagjait kérdezzük meg, többnyire tanácstalanság a válasz. S még aki tudja vagy legalább sejti is, hogy valami íróféle, az se olvasta egyetlen sorát sem. Harminc évvel ezelőtt bizony más lett volna a válasz. Idősebb s fiatalabb egyaránt tudott „Péter bácsiról”, s ha könyvét esetleg nem is olvasta, folyóiratokban, napilapokban is elmélyedhetett egy-egy írásában. Veres Péter 1970 áprilisában halt meg. Ennyire eljárt volna életműve fölött az idő? Temetésén Illyés Gyula azt jelentette ki búcsúbeszédében, hogy „lángelmét temetünk”. Ekkorát tévedett volna? Bár bocsánatos volna a nemzedéktárs szerető túlértékelése a ravatalnál, nem erről volt szó. Veres Péter valóban lángelme volt, életműve a magyar művelődéstörténet kitörölhetetlen része. Ám ennek az életműnek csak része — persze korántsem lebecsülendő eleme — irodalmi munkássága. Elsősorban egy végtelenül rokonszenves magatartás lángelméje ő. Példája annak is, hogy miként lehet a gyepsori néhányelemis szegények közül önerőből és önképzéssel kiemelkedni, s eljutni a művészet és a politika országos színtereire. S még inkább példája annak, hogy miként lehet ott is, mindvégig megmaradni embernek, olyannak, aki soha nem feledi sem azt, hogy honnan jött, sem azt, hogy milyen célokkal. Az elitértelmiségi, polihisztori műveltségű Németh László így nyilatkozott Veres Péter (1897-1970) Archív felvétel 1967-ben pályatársáról: „ha nem is lett szocializmusunk főpallérja, lett, ami ugyanannyi: élő szimbóluma. A politikától visszanyert szabadsága és szorgalma munkáiban váltotta be a várakozást, egy olyan monumentális emberséget emelve fölénk, amelynek a szeretetében minden magyar szocialista, paraszt, munkás, értelmiségi találkozhat, vagy hogy realistábban szóljunk: találkozhatna.” Természetesen Németh nem a szovjet minta szerinti szocializmusról szólott, s Veres Pétert is az „igazi”, vagyis a valóban a néptömegek érdekeit szolgáló szocializmus élő szimbólumának tekintette. Olyan politikusnak, aki — ha nincs bolsevik terror —, az emberarcú szocializmus, vagyis egy igazságos polgári világ építésének egyik vezetője lehetett volna. S ezt nemcsak nemzedéktársainak java látta így. Veres Péter „koszorúját” emlékezések, vallomások mellett versek sora is e szellemben idézi meg. A talán legnagyobb szabású mű Nagy Lászlóé, aki 1971-ben egy negyed századdal korábbi népgyűlést idézett meg, amelynek vezérszónoka a műben c$ak keresztnevével megnevezett Veres Péter volt. A vers címe: Az Országház kapujában, 1946, s benne a közelmúlt politikusának képére rámintá- zódik a bibliai Péteré: a két évezrede és a jelenkorban élt népvezér egyazon s örök célért küzdött, azért, hogy a népnek legyen háza, mégpedig egy olyan hazában, amelyben otthon is érezheti magát. A szabadság, egyenlőség, testvériség újkori, ám örökérvényű elveit fogalmazzák meg, amelyek talán soha el nem érhetőek, de amelyekért minden kor minden nemzedékének küzdenie kell. E küzdelemnek volt példaszerű katonája, időnként vezére a száz éve született Veres Péter, s ha egy korszak el is feledkezne életművéről, az kiiktathatatlan a magyarság hagyománykincséből, „mert áthullhat minden a rostán. De soha az ő képük”, soha az ilyen embereké. A^Gyepsor előtt magas hóhegyek vannak. Az északi szél idesodorta a havat az ablakok alá. Kissé kijjebb hányták a fák tövéig, de aztán megint esett, megint elhányták, majd jött a pustolás, és felnevelte az ablakokkal szembe, amelyek különben se valami magasan vannak. A jövő-menők belől járnak közvetlen az ablakok alatt. A szekérúton pipiskék sápítoznak: „két szűrt vigy, két szűrt vigy”, mondja az egyik. „Egyre se telik, egyre se telik”, felel a másik. Ha szekér vagy szánka jön, felugrálnak a hóbuckák tetejére, és onnan sipítoznak. Akár be is nézhetnének az ablakokon, ha nem volnának befagyva. De be vannak, s nemcsak úgy finoman jégvirágozva, mint az úri ablakok, hanem keményen, vastagon dérrel-jéggel béleltek. A belül mindig kiolvadó vizet kék rongyokba csavart szalmacsóvák fogják fel, hogy ne folyjon le a falra. A szekérút közepén libák ülnek. Tüzespiros lábukat, hogy ne fázzon, maguk alá húzzák. Ha valami lóganéj elpotyog, odarohannak, nagy ricsajt, veszekedést csapnak, s amikor kiszedték belőle, ami érték volt, újra leülnek. A mező egy végtelen északi hósivatag. Éles kis szél hordja a porhavat, fehéresszürke füst ül a föld felett a porzó hóból. Itt-ott egy-egy kútágas feketéllik a reménytelenül egyhangú tájban. A kunyhók és tanyák azonban már nem látszanak, elnyelte őket a fehér homály. A csürhe azért kimegy. A szegény malacok ott kornyicsolnak a bokáig érő hóban. Sem lefeküdni, sem megállni, sem legelni nem tudnak. Topognak, szaladgálnak, turkálják a havat, némelyik rág is egy kis hóval kevert fagyos füvet, többen pedig meg-megkísérlik, hogy nem lehetne-e megcsalni a kanászt és hazaszaladni a jó meleg ólba. Ám ez nemigen sikerül, mert a kondás éber, a puli utoléri őket, s azonkívüli hogy valósággal lefogja és összeharapdálja a bőrüket — a szájában maradt szőrrel soká veszkődik a kutya, míg ki bírja köpni —, még a kondás is odasújt a karikással, ahol — mint mondani szokták — a bolha búvik, s a szegény malac keserves fájdalmában a hóba dörzsöli a farát. A csürhe nyomán gömbölyű ganéjgo- lyók feketédnek. Némelyiket élelmes öreg kocák szétdúrják, s ha valami ennivaló van még benne, kieszik, de azért marad a varjúknak is, amelyek tisztes távolból, épp hogy az ostor vagy a göröngy ne érje el őket, követik a nyájat. Ezt kihasználják Dankó Pistáék, és tőrt, vasból való kétfelé nyílós patkányfogó tőrt helyeznek el a hóba. Csalétkül disznó- ganéjt tesznek, ami jobb, mint a tengeri, mert tapasztalt öreg varjúk tudják már, hogy nem létezik az, hogy a hó tetején csak úgy egész cső tengerik teremjenek, és nem mennek lépre. Az ügyesen elhelyezett disznóganéj azonban még őket is megtéveszti és néha sikerül egyet-egyet fogni. S a varjúnak, ezt tudja minden szegény ember, kitűnő húsa van, csak jól meg kell főzni, és erősebb a leve, mint a tyúknak vagy akár a fogolynak, ha nem túl sok lében főzik. A csőrét persze el kell dobni, mert az ganéjos, redves, undorító ránézni, kivált ha öreg. A Dankóék háza is alig látszik ki a hóból. De van hó még a padláson is. A lyukakon besutult, és takaros kis fúvások vannak a lyukak irányában. Pár zsák csöves tengeri és egy kis nyáron szedett árva- ganéj van még fenn, de nem látszik ki a hóból. Az udvaron viszont nincs már semmi. Hátul egy kis dombocska behordva hóval. Itt volt a szalma, de már elfogyott. Az van meg belőle, amit az őszi esők trágyává áztattak. Majd ha a márciusi szelek megfújják, fel lehet fűteni, de addig hiába minden erőlködés. Hideg van pedig. Tíz-huszonöt fok között váltakozik. A reggeli órákban napfel- jötte előtt, amikor az északi szél a pusztáról megindul, még talán többre is felmenne itt Gyepsor-Szibériában, ahogy a falubeliek elnevezik, ha ugyan volna valakinek hőmérője. Erre azonban ismeretlen szerszám ez, ellenben a reumás és fagyott lábak, vállak, derekak nagyon jól helyettesítik ezt a műszert, mert mindig megmondják előre, hogy hideg lesz-e vagy esés. Aminek ugyan kicsi haszna van, mert ha hideg van, fázunk, ha esés van, ázunk, de mégis elégedett az ember, ha bevált a jóslás. Dankó most itthon van. Az őszön hazakerült a sommásságból, azóta nincs semmi dolga. Amikor beállott a fagy, jeget vágott a zsidó jégvermeibe, de aztán, hogy tartós lett a tél, megteltek a vermek, és ennek is vége lett. Különben is a gödröket úgy be- hordta a hó, hogy azt se lehetne csinálni. A jövő hétre ígérték, hogy az uraságnál körvadászat lesz, hacsak oda be nem fér. Egy kevés búza még van a nyári keresetből, tengeri is a vagyonváltság földről, amely felébe volt adva, s amelyért adót és árendát még sohse fizettek. Cukorrépát szedtek az őszön az utakon meg a répaföldeken, krumplit meg a jégvágásból vett egy vékát. Ennivaló hát volna, csak pénz nincs és főleg tűzrevaló nincs. (Veres Péter Gyepsor-novellái összegyűjtve először 1940-ben jelentek meg. Itt egy részletet közlünk.) Napkelet • A KM HÉTVÉGI MELLÉKLETE Tél a Gye
