Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-18 / 15. szám

1997• január i8., szombat A törvényház folyosóján Elek Emil felvétele dúl, akkor a beilleszkedését segítik. De ki foglalkozik a károsultakkal? Az őket ért kárt ki téríti meg? A napi sajtóban ez nem szerepel, pedig ez is van olyan fontos do­log, mint a vádlottakkal való törődés. Épp a napokban hallottuk a hírt, hogy az ombudsnő kifogásolta: a kirendelt vé­dők nem látják el elég lelkiismeretesen a feladatukat, sok gyanúsított több hónapja előzetes letartóztatásban lévő vádlott még nem is találkozott azzal az ügyvéddel, aki őt a bíróság előtt képviselni fogja. — Az én tapasztalataim egészen mások — szakít félbe a bíró —. Itt nem védené különbül a meghatalmazott védő sem vé­dencét, mint akit a bíróság kinevezett. Ismer­jük őket, komoly emberek, s fel is használ­nak minden eszközt a vádlott védelmében. Ügyvéd ismerősöm állít meg, s kérdezi: nem érdekelne egy ügy? Már hogyne ér­dekelne — mondom, s bíztatom is: mond­ja most, ki tudja mikor futunk össze leg­közelebb. Egy balesetről beszél, ahol egy kanya­rodni szándékozó, de még álló kocsiba be­lehajtott egy külföldi állampolgár. Rend­őrt hívtak, aki megállapította: a külföldi a hibás, aki el is ismerte ezt. A vétlen ma­gyar remélte, hogy a biztosító megtéríti a kárát, ám legnagyobb meglepetésére csak a kár felét fizették ki, mintha fele arány­ban vétkes lenne a baleset előidézésében. A károsult pert indított a kára megtérí­téséért. A bíróság az eljárást megszüntet­te, mondván: mivel a Magyar Biztosítók Szövetsége garantálja a külföldiek Magyar- országon okozott kára megtérítését, for­duljon hozzájuk. Odafordult. Aztán — mert eredményte­len volt — ismét a bírósághoz, ahol meg­tudta: a külföldi kárát saját hazájának biz­tosítója megtérítette, de ő itthon nem kap­hat többet az 50 százaléknál, amit a kül­földi biztosító megbízásából a magyar biz­tosító kifizetett, mert utólag mégiscsak hi­básnak találták őt is. Egy lehetősége maradt volna: beperelni a külföldi biztosítótársaságot, illetéket fi­zetni, kiutazni a tárgyalásra és esetleg meg­nyerni a pert. Ami sokkal kevesebb lett vol­na, mint a teljes kár. Az utazás elmaradt. Csak két kérdés ma­radt: vajon nyugatról is ide utaztatnák a vétlen vezetőt, akibe ott belehajtott egy ma­gyar? Meg az, ami a korábban leírt estek után is feltehető: ki védi meg az ártatla­nokat? Nagy Tamás illusztrációi „Ha nekem lett volna apám...” — mond­ta egyszer. Hát persze, hogy volt apja, a te nagyapád, de 1914 őszén, a nagy galí­ciai ütközetek során meghalt. Apád ak­kor tízéves gyerek volt. „Atkozott nap” — révedt el a halála előtti években, a gyako­ri depressziós mesélései közben, felidézve azt az őszi napot, amikor a posta a felvi­déki faluba meghozta az értesítést. „Hősi halált halt.” Holott senki sem tudta pon­tosan, hogyan halt meg, hol nyugszik a ga­líciai sártengerben. Egy tízéves fiúból ki­szakad valami. Tizenévesen már család- fenntartó. Elkerül a szülői házból, idege­nek közt próbálja megvetni a lábát, Prá­gában tölti a katonaidejét (Trianon után vagyunk), aztán az első bécsi döntés, a Fel­vidék visszacsatolása után a Dunántúlra költözik családostul. Annak az „átkozott” napnak a sebe eltömődik, elvarasodik, de a bőr hártyavékony és érzékeny. S egy fér­fi morc, szigorú arca, elborongó tekintete mögött mintha egy megcsalt kiskamasz hú­zódna valakihez. Ha volna valaki... S amikor fia pályaválasztásáról határoz (alig vagy idősebb, mint amikor ő félár­vaságra jutott), nem próbál megérteni, csu­pán az ellenkezést látja. Megcsonkult ka­maszkora volt, tehát ő várna megértést. S hogy helyetted dönt, ezt úgy tekinti, mint­ha téged óvna, s nem sejti, hogy saját ta­nulási vágyait éli ki általad. Mégis tőle kapod a muníciót arra az út­ra, amit végül is választasz. Néhány írá­sodban ezt az apa-fiú viszonyt próbáltad megérteni. Nem örült a megjelenteknek: „Nem a családhoz húzol?” Pedig csak a görcsöt akartad kibeszélni. Az utolsó hónapjaiban — nem tudhat­tad, hogy az utolsók — a legváratlanabbul is a halált hozta szóba. Türelmetlenül le­intetted, mintha bármi is távol tartható, ha nem beszélünk róla. De igen, beszélni kell róla — mondta. Egy alkalommal — váratlanul állította­tok be — kitakarítottatok. Figyelt benne­teket, aztán váratlanul megingott. „Elfo­gyott az erő” — mondta és leült. Estefelé, a buszhoz indulás árnyékában, azt mond­ta: „Ne menjetek még.” Mindig ezt mond­ta, amikor a buszhoz, vonathoz készülőd­tél. A valaha szúrós pillantása, amitől annyira tartottatok, szégyelled a hasonló­ságot, de kutyatekintetté fájdalmasuk. Ezeknek az egyedül maradásainak soha nem lehettél a tanúja, s mivel a bekövet­keztük megakadályozhatatlan volt, ezért lett olyan bűntudatos. Minden búcsú szo­rított, mint egy zsugorkötés. Hazafelé a busz félúton durrdefektet ka­pott. Álltatok a napsütötte partoldalon, míg a sofőr a gumiköpenyre csavarodott, összegyűrődött sárvédőt próbálta lekala­pálni, lefejteni. Többórás kísérlet után sem sikerült neki. A következő járat vett fel benneteket, este értetek Budapestre. Három nap múlva a munkahelyeden, az asztalon egy összehajtott papírlap állt egy nehezék alatt a kollégád kézírásával: „Te­lefonáltak: édesapád meghalt...” Mint aknafedél, felcsapódott az a délu­tán, a partoldal, a kalapáló sofőr. Százezer kilométert is futhatott az a busz, s éppen akkor, félúton, szétdurrant a gumiköpeny. Egy kialvadt szempár kíséri mozdulata­idat. Immár válaszolhatnád: beszéljünk csak a halálról, szoktatni magunkat hoz­zá. Megszokni talán könnyebb, mint meg­halni... Avagy megszokni nehezebb, s a ha­lál már csak ráadás? Nincs kinek monda­ni, s nincs, aki válaszoljon. Bolyong ben­ned annak a benyelt mondatnak a szilánkja. MÚZSA Baranyi Ferenc versei Kilenc bollómadár Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallosú bakó, kinek mezítelen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl-le kóborol és mindig arra sújt ki minden hajlékból örök időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél kinek nincs senkije; se háza, földje, rokona, csak tél-igézete, ki havas dűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott. Olyan vagy, lásd, akár a tél: aki födél alatt melegszik, nem tudhatja tán még azt sem, hogy ki vagy, de aki hozzád fut, kinek egyetlen útja vagy, tündén hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szörnyűszép halál! — ágyad körül prédádra les kilenc hollómadár. Előled is hozzád Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadba érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el — te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. Te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz — ki érti ezt? Ki érti azt? Megfoghatatlan. Képtelen. Szerelem ez? Alighanem. (Hatvanadik évéhez érkezett Baranyi Ferenc, a hatvanas-hetvenes évek sztárköltője. A közvetlen hangú poé­ta 1962-ben publikált Villámok bal­ladája című könyvében a fiatal értel­miségiek életérzéseit szólaltatta meg dalszerű formákban. Később hangja elégikusra, nosztalgikusra váltott. Sze­melvényeinket Esőveréssel (1975) cí­mű válogatott verseinek kötetéből vá­lasztottuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents