Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
TÁRLAT Orbán Mihály képei Virágcsendélet A nagykállói városi művelődési központ galériájában nemrég tekinthette meg a közönség Orbán Mihály művésztanár képeinek gyűjteményes tárlatát. Az ötödik iksz átlépéséhez közeledő alkotó idestova három évtizedes festői, grafikusi pályát tudhat maga mögött. A Képzőművészeti Főiskolán felsőfokú rajztanári diplomát szerzett pedagógus tizenöt éven át szakmai alapozó tárgyat oktatott a kallói óvónőképzőben; másoddiplomás pedagógia szakosként fél évtizedig munkálkodott a nyíregyházi tanárképző pedagógia tanszékén; esztétikát oktatott. Az utóbbi néhány évben — ahogy ő maga mondta: a kívülről jött igények unszolásának engedve—egyre több festménye, kréta- és tusrajza, kisplasztikája született. A „termés” közszemlére tételére is mind többször nyílt alkalma. Kompozícióit sokféle technikával készíti. Művei nyugalmat, szemet gyö- nyörködtetően szép színeket, egy har- mómkűsábB világlraniTvágyakozást sugároznak. Jó rájuk nézni. Őszi verőfény November Harasztosi Pál reprodukciói Napkelet • A KM hétvégi melléklete Megdermedt rózsaszál Újsághír: Antalbokori lakásából eszméletlen állapotban szállítottak egy idős férfit a nyíregyházi kórházba, de annyira kihűlt már a teste, hogy nem sikerült rajta segíteni. Kegyetlen ez a mostani tél. December közepén még semmi sem utalt arra, hogy a télben járunk, karácsonyra aztán elkomorult az ég, goromba szél támadt, s elkezdett esni a sűrű, apró szemű dara. Szenteste már hó borította a földet, másnapra pedig olyan hideg lett, hogy a fáknak, bokroknak a lélegzete is elakadt. Antalbokor csak egy iramodás a várostól, még az országúton is — amit errefelé csak úgy neveznek, hogy a vasvári kövön — alig öt kilométer. De hamisítatlan bokortanya. Középen az iskola, a kút, nagy fák övezte park, s mind a négy égtáj felé menő utcák. Dombok, erdőfoltok takarják a házakat, nincs sok belőlük: úgy harminc körüli a számuk. A tanyába vezető műút szélső házánál állunk, s próbáljuk kiemelni kocsinkat az árokból. A szélső házakig ugyanis szép tiszta a út, de aztán... Jég borítja az aszfaltot, az árkokat pedig tökéletesen betemette a hó. Semmi sem utal arra, hogy ott ^ Elmúlt már az a világ, hogy az emberek számon tartották a másik minden lépését. derékig érő árok van. Most már tudjuk. Ám közel a segítség. Itt ugyanis mindennek hamar híre fut. Nemigen történhet olyasmi, ami nyomban ki ne derülne. Legalábbis ezt gondolja az idegen. Hamarosan helyrebillentik azonban a gondolatait.-Behogy 'derül-ki nyomban,- dehogy....— legyint á szélső házban lakó Ruha László, miután kiszabadítjuk segítségével az árokból a kocsit. — Elmúlt már az a világ, hogy az emberek számon tartották a másik minden lépését. Ha maguk például estére, s egy kicsit távolabb csúsznak az árokba, a kutya sem tudott volna róla. így járt szegény S. András bácsi is. Még mi is csak a maguk újságjából értesültünk arról, hogy meghalt szegény. Pedig itt lakott mindjárt a kertünk végében. Segítőnk fiatal ember, harminchat éves, a szüleivel él ezen a nagy portán. Az öregek nemrég mentek be a városba. Az orvoshoz persze — mert hová is mentek volna? — mindketten betegeskednek. — Apám szíves szegény..., nem bírja ezeket a frontokat — magyarázza Ruha László, s elkapva a tekintetünket a maga bajára tereli a szót: — Hát..., sajnos engem is megviselt az élet, hat centivel rövidebb az egyik lábam, hiányzik az egyik vesém, szóval éppenséggel panaszkodhatnék én is. A városból kiszorult hajléktalanok kint a tanyavilágban portyáznak. De nem panaszkodik. Angyali nyugalommal, már-már derűsen mesél arról a karambolról, amelyben kis híján meghalt a bátyjával együtt. — Régen történt, szinte még gyermekek voltunk. A bátyámat hazaengedték a katonaságtól, s ugye milyen a fiatal, menjünk bálba. Volt egy jó motorbiciklim, végül Kótajban kötöttünk ki. Éjszaka indultunk haza, de a kemecsei elágazásban találkoztunk egy autóval. Kis híján ott maradtunk mindketten... A bátyám volt a szerencsésebb, ő megúszta néhány töréssel, de rajtam meg is látszik az a kaland. — Drága mulatság volt — mondjuk az iméntiekre, de Ruha László ma már csak csendesen mosolyog az akkor történteken. — Ó, itt Antalban már akkor sem tudott sehová se menni az ember. Pedig abban az időben még voltunk fiatalok, csak mi magunk vagyunk öten testvérek. Akkor még az iskola is működött, ha csak az alsósokkal is, de működött. Most...? Tele a tanya öregekkel. Meg csavargókkal a határ. Itt ez a nagy munkanélküliség, a városból kiszorult hajléktalanok kint a tanyavilágban portyáznak. Van a bátyámnak egy háza a tanya másik végében, már kétszer is feltörték. Fényes nappal! Nem csoda hát, ha a bokortanyában sok a hamis kutya, és a bizalmatlan ember. A kapuban még csak-csak szóba állnak az idegennel, de beljebb már nemigen tessékelik őket. Igazuk van. Ha már az olyan fiatal, mint Ruha László is azt mondja, hogy elmúlt az a világ, amikor figyeltek a másikra az emberek! Ha Ruha László nincs, talán özv. Szemők Istvánná sem áll szóba velünk. Pedig őt feltétlenül meg kell keresnünk, hiszen tőszomszédja a szerencsétlenül járt S. Andrásnak. Igaz, itt a tő- szomszédságon nem azt kell érteni, mint Nyíregyházán, vagy mondjuk Tiszaszent- mártonban. A két ház között itt van vagy kétszáz méter, az út pedig... Pontosabban szólva nem is út az, hanem csupán egy kis csapás. Csak gyalog lehet eljutni odáig. De nem Szemők Istvánnénak. Az idős asszonynak ezen a förtelmesen csúszós havon majd egy negyed órába telik amíg a tornácról a kiskapuig araszol, s egy másik negyedórájába, amíg elzavarja maga mellől az éktelenül csaholó kutyáit. — Á, nem ér ez így semmit... — mondja egy lécdarabra támaszkodva —, így megöregedve nem ér ez már semmit. Egyedül él a nagy portán, a járását nézve nem is igen érti az ember, miképp tud megbirkózni egy tanyai porta mindennapos tennivalóival. Ám az udvar szépen elseperve, füstöl a kémény, és vadonatúj kerítés védi a házat. — Itt, ha életben akar maradni az ember, el kell fogadnia az egyedüllétet is. Meg kell tanulnia, hogyan tud egyedül élni. Sze! ;ény András is egyedül élt, de ilyenkor, té- en alig-alig találkoztunk. Tavaszon, nyáron még csak-csak, de télen nem mozog már az öregember. Be sem sötétedik, máris magára zárja az ajtót. Én is ezt teszem, már lassan tizennyolc éve. Amióta csak özvegy vagyok. — Mire gondol az ilyen hosszú téli estéken az ember? A halála előtti napon az én feleségem fűtött be nála, s mikor rátaláltak, még élt. ^ — Mire? Hogy mennyivel más volt régen. Hogy akkor még tudtak beszélgetni az emberek. Tudták, mi fáj a másiknak, minek örülne igazán. De most öt órakor már kulcsra zárják az ajtót. És bekapcsolják a televíziót, ezt az átkozott műszert. Akörül forog ma a világ. Meg a pénz körül, mintha más nem is létezne. HEGEDŰS GÉZA: Még mindig a holló és a róka A Holló és a Róka közismert állatmeséjét még kisiskolás koromban, franciául ismertem meg La Fontaine verses fabulájából. Nála a Hollót „Maitre Corbeau”-nak, a Rókát „Maitre Renard”-nak, vagyis magyarul Holló mesternek és Róka mesternek hívják. Azóta tudom azt is, hogy a „mester”-t hogy mondják és írják franciául. Később persze a mesét ismertem magyarul is. És felsőgimnazistaként, amikor az iskolában már görögül is tanultunk, megtudhattam, hogy ezt a felettébb tanulságos mesét eredetileg ógörögül Aiszoposz — magyarosan Ezópusz — írta. Életem folyamán nemegyszer eszembe jutott, ha olyasmit tapasztaltam, hogy a hiszékeny, hiú ember rosszul jár, ha hízelgő szavakra hallgat. Ez az előzmény kellett egy sajátos élményemhez, amely egész bizonyos, hogy nem álom volt, hanem félálomban kibontakozó képzelődés. Úgy kezdődött, hogy egy nyári napon erdőszéli pádon ültem. Egy írandó tanulmányon töprengtem, össze akartam vetni az ősi ezópuszi állatmeséket a római Phaed- rus latin nyelvű fabuláival, a francia La Fontaine, az orosz Krylov, a mi Fáy Andrásunk és Czuczor Gergelyünk meséivel. Ki akartam fejteni, hogy ezek valójában nem mesék, hanem társadalomtudományi képletek emberi magatartásokról. Ha jól emlékszem közben mintha elálmosodtam volna. Pipámból is a pad szélén kivertem a dohányt, zsebre is tettem a füstszerszámot, alighanem fel is álltam, és sétálni kezdtem a fák között. így kezdődött, de amit ettől kezdve láttam, hallottam, átéltem, az nem álom volt, hanem valami látomás féle, amelyben összevegyültek a jól ismert mese mozzanatai, a társadalomtudomány és a lélektan tanításai. Az emlékezet valódi élménynek tünteti mindazt, ami ezután történik. Tehát lassan lépegettem a fák között és egyszerre csak látom, hogy az egyik ágon ott ül a Holló. Igen ő, a régi meséből jól ismert Holló, csőrében egy nagy karéj sajttal. Mintha ő is ismert volna engem, fejével biccentett is, észrevette, hogy ismerem őt. Mintha biztatott volna, hogy ha mondani akarok valamit, hát mondjam bátran. Először arra gondoltam, hogy vajon milyen nyelven várja szavaimat: Aiszoposz ógörög szavaival vagy La Fontaine fran- ciaságával? Legszívesebben Phaedrus latin nyelvén szóltam volna hozzá, mivel a hajdani ifjúságomban tanult nyelvek között ebből maradt meg a legtöbb emlékezetemben. Végül azonban mégis magyar anyanyelvemen szóltam a Hollóhoz, gondolván, hogy a fabulák állatalakjai régóta nemzetközivé — ha tetszik világpolgárrá — váltak, ők jobban tudnak magyarul, mint én akár görögül, akár franciául. Tehát anyanyelvemen szó szerint ezt mondottam: — Úgyebár Ön most is a Rókát várja? És ha az újra azt mondja, hogy Önnek milyen szép hangja van, akkor megint csak kitárja a csőrét és a sajtot a Róka elé pottyantja. Legnagyobb meglepetésemre ott fenn az ágon a Holló bal lába ujjaival kapaszkodva az ágban, jobb lábával kivette csőréből a sajtot, és eléggé károgó, de mégis érthető hangon válaszolt: — Hát nem természetes, hogy odadobom neki a sajtot? Hiszen azért mond szépeket a hangomról, hogy sajtot adjak érte. Én dobom a sajtot, ő dicséri a hangomat. Elámulva kérdeztem: — És Ön elhiszi neki, hogy szép hangja van? — Én? Hogy én hiszem-e? És már magyarázott is a Holló. Hát ki ne tudná, hogy minden baromfi: kakas, tyúk, liba, kacsa retteg a Rókától. Kimerné tagadni azt, amit a Róka mond. igazán mindegy, hogy én hiszem-e vagy sem. Az érdekes az, hogy ők, a baromfiak hiszik-e, vagy mernék-e tagadni. Erre mégis akadékoskodnom kellett: — És ha valaki mégis tagadná? — Nézze — magyarázta a Holló. — Múltkoriban egy fülemile hangosan kijelentette, hogy nekem nincs is énekhangom, sőt azt állította, hogy én károgok. Hát ezt a fülemilét a Róka még aznap megette. Hát merné ezután valaki kétségbe vonni a legfőbb és leghatalmasabb szakember véleményét? Ha a Róka mindennap közzéteszi, hogy gyönyörű énekhangom van, akkor ez megdönthetetlen igazság. Én ezért vagyok az Erdei Opera ünnepelt baritonja. • Két akt
