Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-07 / 286. szám

Gabikáék A szerző felvétele □ A habilitáció és rehabilitá­ció egészségügyi, orvosi ré­szét pedig a közeli megyei kórház szakemberei látják majd el. De hozzá kell ten­nem, hogy például jelenleg is két gyermekgyógyász dol­gozik itt, magamat is bele­értve. — Eddig Nyíregyháza, va­lamint Kisvárda és térségé­nek csecsemőotthoni ellátá­sát biztosította az intézet. A profilváltással mint csecse­mőotthon nem szűnik meg az ÁCSI. Annyi változás lesz, hogy a hároméves szakmai program végére ke­vesebb csecsemőotthoni fé­rőhely lesz. Viszont az egész megyéből fogadni tudjuk az állami gondozásra nem szo­ruló, de betegségük miatt át­menetileg családjukban nem gondozható 6-8 évésnél fi­atalabb gyerekeket. oo o — Ma a megyében két cse­csemőotthon működik összesen 190 férőhellyel Nyíregyházán és Nyírbátor­ban — mondja dr. Kovács Árpád főorvos, a megyei közgyűlés tagja. — Nincs vi­szont olyan típusú intéze­tünk, amely a beteg, sérült, fogyatékos cse­csemők szakszerű gondozásával foglalkoz­na, ezért Miskolcra, Debrecenbe kell velük utazni. Az adatok szerint évente a megyé­ben 50-60 olyan gyerek születik, akik spe­ciális gondozást, ellátást igényelnek. Olyan kicsinyekről van szó, akik állandó kórhá­zi ápolásra nem szorulnak, viszont speci­ális gondozásra-nevelésre van szükségük. — A másik ok részben szakmai, rész­ben gazdasági. A hagyományos csecsemő- otthonok fenntartása roppant költséges, hi­szen egy férőhely évi 600 ezer forint felett van, aminek az állami normatíva a felét fe­dezi csupán. A bérköltség az összkiadás­nak nyolcvan százalékát teszi ki. Tehát do­logi kiadásokra alig marad, ami ellátási, likviditási problémákat okoz. A gyerek zonyos illúziók hoztak a szerkesztőségbe. És a kenyérgondok. Kenyérgondok, mert a magyar középiskolákat a bevonuló oro­szok hosszú évekre bezárták, friss tanári diplománkkal nem volt mit kezdenünk. És illúziók, mert azt hittük, hogy mi, fiata­lok majd friss levegőt hozunk, föllendítjük kissé a primitív szemléletű, dogmatikus be­állítottságú pártújságot. De nem ez történt. A magyarul írt szellemi termék még így, ebben a pápább a pápánál formában is szálka volt az akkori hatalom szemében» Ugyan nem szüntették meg, de más, szá­munkra igen megalázó megoldást válasz­tottak: már nem írhattuk önállóan a lapot, a helybeli ukrán újság cikkeit kellett le­fordítanunk, átvennünk. Hát ott kuksol­tunk, tegnapi újságíró, tegnapelőtti tanár urak, ostoba szövegek tolmácsolóiként, ko- pirmesterekként, s ezt az állapotunkat ön­magunk és egész környezetünk előtt szé- gyelltük. Az a szép, keserves ifjúság... Mikor az ember önérzete mindennap új sebet kap, mert az anyaújság, az ukrán lap munka­szempontjából sem előnyös, ha intézetben nevelkedik. Az a jó, ha minél többen ke­rülnek vissza a vér szerint szülőkhöz, de ha ez nem megy, akkor örökbe fogadó, vagy nevelőszülőkhöz. Mivel a megye la­kosságának szociális helyzete tovább rom­lott, egyértelmű, hogy a korábbi csecsemő­otthoni feladat sem szűnhet meg, s mint­egy harminc férőhellyel tovább működik. □ □ □ Részlet Bertalan leveléből, aki ma Tisza- dobon nevelkedik, s ott volt a jubileumi találkozón. „Először is szeretném megköszönni azt a pár boldog órát, amit önök szereztek ne­kem (nekünk). Mert szerintem nem min­denkinek adatik meg az a lehetőség, hogy ennyi anyukája legyen, mint nekem (ne­társai úgy kezelnek bennünket, mintha a szolgáik volnánk, de mégis: valahogy olyan édeskésen sajog a szívünk, mert másfelől meg másvalami egészen másképpen dobog­tatja. Igen: a nők. A szerkesztőségi, válo- gatottan csinos kolléganők, akiknek közel­sége feledtetni tudja, hogy — többre érez­vén hivatást — utálatos szellemi napszá­mosmunkát végzünk. Nők, akik közül töb­ben is egész életre szóló párt választottunk, mások meg nem is kevesen, skalpjukkal a szerkesztőségi szelladon, Árpád övét gaz­dagították. Hanem ezt a lealacsonyító munkát nem lehetett sokáig elviselni. Mi­helyt más lehetőség nyílt, legtöbben búcsút mondtunk a lapnak. Árpád barátomnak technikai érdeklődése is volt, s az egyik gyárban megfelelő állást kínáltak neki. El­vállalta, képesítést is szerzett hozzá. Egy­kori újságunk pedig csak két évtized múl­va született újjá, hosszú harcok árán. Én közben más munkakörben ismertté tettem a nevemet, s most megbízást kaptam az is­mét önálló tartalommal megjelenő lap me­gindítására. Igen ám, de kivel? Húsz év 1996. DECEMBER 7„ SZOMBAT künk). És hogy ennyi szerető és megértő szív vegye körül. Számomra felejthetetlen volt az a pár boldog óra, mert igaz, nem teljesen emlékszünk rá, de önöknek sok jó és rossz élményük volt velünk kapcso­latban. Amikor ott voltunk, láttam azt a sok kisbabát, és egy kicsit bánatos voltam, és megkérdeztem magamtól, hogy hát olyan aranyosak, szépek és egészségesek, és miért nem gondoskodnak róluk a szü­leik. De utána megkönnyebbültem, mert olyan jó kezekbe kerültek, mint mi, és olyanba, akik szeretik őket és gondoskod­nak róluk.” OOO A megyei közgyűlés 1996. november 29- én elfogadta az előterjesztést és hároméves programot. alatt az egykoriak szétszéledtek, sokan meghaltak. Aligha birkóztam volna meg feladatommal, ha az újjáélesztés terheiből nem kér részt néhány lelkes ember. Simon Árpád az elsők között. Nagy áldozat volt ez tőle, hisz már egy iparvállalat élén állt. Nálunk a gazdaság- politikai rovatot vezette, s talán rövidesen meg is bánta, hogy a szíve visszahúzta a régi szakmához. A munka nem ment... Na­gyon mélyről kellett újra előhívnia egyko­ri adottságait, amelyeket végül is fiatal ko­rában sem tudott még teljesen kibontakoz­tatni. Ekkor tanultam meg becsülni vas­szorgalmát, bámulatos kitartását. Papírko­sara naponta megtelt eldobott fogalmaz­ványaival. Szinte valami önsanyargató kí­méletlenséggel dolgozott. És végül: a leg­jobbak közé küzdötte föl magát. S ekkor már újra jutott ideje a nőkre is. Hódításai, mi tagadás, sok bonyodalmat okoztak a szerkesztőségben. Időről időre megjelentek nálam a riadt férjek, és nem kevés diplomáciai érzékre volt szükség a megnyugtatásukhoz. Hanem most már minden férj nyugodtan alhat Árpád felől. Alszik ő is, örök álommal. De a szerkesz­tőségen nagy sebet ütött a halála. Úgy vél­tük: soha nem lesz többet ilyen gazdaság- politikai rovatvezetőnk. Lám, a kérdőívet kitöltő olvasónak is az ő neve vésődött az emlékezetébe, az ő cikkei most is élnek benne, tevékenykednek a szellemi világá­ban — évek múlva sem halványultak el, s úgy gondolhatja: csak a közelmúltban ol­vasta őket. Ismét kezemben tartottam a kérdőívet, s már úgy láttam: elhunyt kollégám és ba­rátom neve természetesen, magától érte­tődően simul a papírra. Ez a bizonyos ol­vasó nem figyelmetlen volt, nem kegyelet­sértő: elismerő bejegyzésével mintha ismét sorainkba állította volna az elköltözöttet. Most jutott csak eszembe, hogy a kér­dőív aláírását is megnézzem. Hát persze: nő volt az illető. Kimondtam magamban a nevét és megpróbáltam elképzelni az ar­cát — és csodálatos módon Sandro Botti­celli Primaverájának egyik táncoló nőalak­jához hasonlított. Az Árpád álmában lá­tott lányok egyike most mégis eljött, hogy valamiképp — síron túli életet adjon ha­lott barátomnak. Harasztosi Pál illusztrációja MÚZSA Rákos Sándor versei Vadállat pusztámba betolakodott pihenőhelyem füvét letaposta fáim alá csalétket rakott ki ágak közül magaslesből lesett rám első napon kitértem előle másodnapon és harmadnapon is nem gyávaságból csak mert undorított kitértem még három hosszú napig de a hetedik napon ráuntam hitványságára a lesből lesőnek és a felkelő nappal együtt a fák közül a tisztásra kiléptem szemvillanásnyi szembenézés ráökrendtem halálos undorom arra aki meghúzta a ravaszt mozdulata s a dörrenés között az a másodperc volt az életem Egy másik törvény milyen mindenség kellene milyen törvénye az anyagnak hogy egyszer mégis szárba szökjön minden elmaradt beteljesülés hogy mégis találkozzanak kik közé évezredek álltak s azok is akik a vitát nem tudták végül befejezni hogy átléphesse a határt akit a határon lelőttek hogy életmentő vallomását a haldokló még megtehesse hogy ártatlan áldozatát mégis megölhesse a gyilkos hogy mi akik szeretjük egymást merjünk mégis bátran szeretni • • Örökség fiam a világ átadom hegyeivel folyóival törvényeivel az elejtett kő lefelé esik legjobb ha ráhagyod én tiltakoztam hasztalanul táplálkozás növekedés szaporodás maradt a régiben százmillió éves forgatókönyv szerint beletörődtem a hullaevésbe a szerelem nevű mirigyjátékba megbízható földlakó vagyok fiam a világ átadom azt ne mondd hogy már az apám is az elejtett kő lefelé esik ne egyezz bele a világba

Next

/
Thumbnails
Contents