Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-31 / 304. szám
Akkor most: fel, lendülünk! A zt mondogatják, hogy osztályvezető leszek — jelentette ki egyszer régen egy volt kollégám. Üldögéltünk a folyosó sarkában, ott, ahol munka sosem, szó annál több folyt. Igen? — mormogott szókimondásáról nevezetes idősebb szaktársunk. Ebben a rövid horkan- tásban benne volt, hogy nem kizárt a dolog, ám hallani még nem lehetett róla. — Én tudom, ki mondogatja — tette hozzá az öreg rejtelmes mosollyal. Osztályvezető-jelölt kolléga arca kinyílt, gyanútlanul sétált be a csapdába. — Na, ki? — Hát te, — hangzott a maliciózus válasz. Kényszeredett nevetéssel zárult az ügy, meg azzal, hogy a kolléga tényleg osztályvezető lett. Nem árt biztatgatni magunkat, értékeltem magamban azóta többször is a tanmesével felérő esetet. Tulajdonképpen így tesznek az ősközösségben élő afrikai törzsek varázslói is, amikor nagyon kéne már az eső. — Én már látom a felhőket — mormolja az esőcsináló. A cserepes szájú törzstagok, meg a csonttá fogyott háziállatok még hiába kémlelik a látóhatárt: mind a négy égtájon földig ér a vakítóan kék ég. Ám a varázsló csak mondja a magáét. Végül aztán lön csoda: megerednek az ég csatornái. Persze a varázsló se nagyon kockáztat biztos jelei vannak a fellegek eljövetelének. Ha más nem, hát az, hogy tavaly ilyenkor már virágzott a szavanna. Előfordulhat azonban, hogy hiába az áldozat, a lelkiismeretesen bemutatott tánc, mégsem fordul csapadékosra az idő. Akkor jön egy másik varázsló, és megígéri: három éven belül esőt csinál, ha a fene fenét eszik is. Ez a három év nem biztos hogy igaz, mert ezeknek a fekete embereknek jobban van idejük várakozni, meg aztán hozzá is szoktak a szárazsághoz. Bőrszínnel is berendezkedtek a több napsütéshez. A meseszám a mi varázslóinkról jutott eszembe. Ezek szoktak három évet adni maguknak a dolgok jobbra fordítása érdekében. Van úgy, hogy kérik is. Szóval ez a mi mostani varázslónk is eléggé megfontolt ember. A Horn-fok környéki bennszülöttek orvosságos emberének magabiztosságával mondogatja mostanában: jövőre pedig fellendülünk. Szó se róla, ideje lenne életet lehelni a grafikonok kókadt irányzataiba, savéi jövőre már bárom éve, hogy a mi varázslónk kérte azt a bizonyos három évet. Valami lehet — mondaná öreg kollégánk, ha köztünk lehetne. Hiszen ez a varázsló nagyon fejlődőképes. Ahogy a tévében a kisdedről, a tömjénről, és a mirháról beszélt, az maga volt az újjászületés. Fellendülünk, fellendülünk — hallatszik mindenfelől a varázsige. A törzs tagjai pedig néznek jobbra, néznek balra, de semmi jelét nem látják eme bizonyos fellendülésnek. Akárcsak az esőt váró hottentották a felhőknek. Pedig olybá tűnik, hogy most használni fog a ráolvasás. Aki olvasni tud a madarak röptéből, a hangyák vonulásából, OECD-jelentésekből, tőzsdei trendekből, MNB-tanulmányokból, az tényleg jól teszi, ha jósol: fellendülünk. A budapesti tőzsde ebben az esztendőben megduplázta annak a pénzét, aki ott forgatta. Nincs pontosabb barométere a gazdaság élénkülésének, mint a tőzsde. Ha pedig távolabbra tekintünk, azt látjuk, hogy New Yorkban is huszonöt százalékot emelkedett a részvények értéke, így bizonyos, hogy hosszú évtizedek lanyhasága után világkonjunktúra van kibontakozóban. Varázslónknak, és megválasztóinak most nagy esélye van, hogy legalább részben bejöjjenek jóslatai. Ritka együttállása ez a csillagoknak. Ritka, mint a napfogyatkozás. Viszont az idén még ez is összejött. Igaz, erre nem figyelt a varázsló, pedig ismert, hogy már az egyiptomi papok sem hagytak ki egy ilyen égi karambolt. A fáraó politikai céljai alá rendelték. Lesz-e tehát osztályvezető a mi varázslónkból? Jaj, keverem itt a képi síkokat... Fellendülünk, vagy sem? Ahogy egykori jeles kollégánk előrelépése bekövetkezett, és ahogy a távoli déli tájakon is eljött az eső, úgy tűnik talán tényleg megmozdul valami. Hű, de lelkes vagyok, mi? Az infláció csökkenését észrevenni a holnapi energiaár-emelésből, valóban nagy lelkesedésre vall. Megkeresni azokat a jeleket, amelyek tényleg százezrek által válhatnak rövidesen érzékelhetővé, ugyancsak. Ám a már említett tőzsdei jelek mellett más is utal a változásra. Gondoljunk csak a valutakeret teljes felszabadítására. Százhatvanöt forintért a dollárt, százötért a márkát viheti számolatlanul boldog és boldogtalan. Bár ez utóbbiak tálán kevésbe... Ok rült. Igaz, korlátozva. És akkor talán még boldogtalanok sem voltak. Vagy vessünk egy pillantást az államkincstárba: csökken a nettó államadósság, mi több dollár- milliárdos tételben előtörlesztünk. Vegyük elő önuralmunkat, tekintsük ezt is biztató jelnek, és ne jajgassunk, hogy de jó volna ezt a pénzt a tőkehiányos kisvállalkozások- nek tisztes kamatra kiadni. Vehetnénk aztán sorra mindazon dolgokat, amelyek ama bizonyos jellé kell, hogy váljanak. Mindegyiket, és mindegyik- nak az állapotát szemügyre vehetnénk abból a szempontból, hogy drukkolunk-e a varázslónknak, vagy éppen ellenkezőleg. Ajánlatos azonban ehelyett önnön magunkra figyelni. Nem érdemes manapság boncolgatni, hogy a varázslón múlik-e a fellendülés eljövetele, vagy sem. O lyan ez, amikor álldogálunk egy kis vidéki állomáson, és rövidesen várható a vonat érkezése. Ez a vonat talán meg sem áll, csak lassít. Némi rendetlenség tapasztalható majd a felszállásnál. Az előrelátóbbak már most futnak, mert úgy könnyebb felugrani. Aki pedig méltatlankodik, hogy az állomás- főnök-varázsló-osztályvezető nem tudja jobban megszervezni a beszállást, még le is maradhat. Dokumentumfilmen láttam egy ilyen nagy nagy lehetőségvonatot. Pesttől ment Debrecenig, valamikor a háború után. Egy ilyennek a tetején utazott öreg és mor- gós hangú kollégám egykor. Ahogy mesélte, napokig tartott az út, ám aki feljutott boldog volt. O tetőn jutott helyhez és maga részéről azzal ütötte el az időt, hogy a zakatoló éjszakában végigment a vagontetőkön és a szebb nőszemélyeket magáévá tette, nappal pedig a férfiak pénzét elnyerte kártyán. Régen volt, vagy igaz volt, vagy nem. Úgyanő kérdezte meg tőlem egyszer: — na, fiatalember mi van kiírva az oroszok temetőjére? — Na mi? — tártam szét a kezem. Hát az, hogy Fel, támadunk! He-he-he Ésik Sándor Balázs Attila illusztrációja Petőfi Sándor: Az év végén Indulsz, pályavégezett év, Menj... de várj, ne menj magad, Sötét van a másvilágba’, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál... megpróbálom, Tudnál-e még valamit? Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved híréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perceket. Es ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal. A hadistenhez szegődtem, annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal írok költeményeket. Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, ami benned van, Szólj vadul, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vígan. Légy vihar, mely haragúban Ősi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait. Légy tükör, melyből reám néz Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A múlandó ifjúság s a Múlhatatlan szerelem. Adj ki minden hangot, lantom, Ami benned még maradt... A nap is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égen Szétszór minden sugarat. S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bércei, a századok. Debrecen, 1848. december □
