Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-28 / 302. szám

"X Tem Nikolaus Harnoncourt és az Európa-kama- |\ ra^enekar nyolc Beethoven-nyitáliyt lattal ma- 1 N zó, új CD-lemeze az „első fecske". Német, Hol­land, de legfőképpen angol kpríhesterek és régi/.one- egyiittes|k felvételeiből legalább hat-nyolc éve látni lehetett már, melyik területen esedékes az interpre­táció történetének soron következő, nagy áttörésé. A régizene-mozgatóm jelentkezése Nyugat-Európá- j ban az ötvonos-katvanas. minálunk, mondjuk a hét- I venes-nyplcvanas evekben szemmel láthatóan ketté­osztotta nemcsak az előadóművészek és együttesek társadalmát, lépnem magát a repertoárt is. tlgy tűni, hogy valahol 1750 táján húzódik az a kötelező érvé­nyű korskakhntár, amely után a hagyományom kon­certipart űzők, illetve amely előtt a régizenészek „vadászterülete” fekszik, és hogy a két tartgpäny kö­zött alig-elig képzelhető el átjárás. Nos, mp eddig nem vette volna észre, a||Sáost Har- noncour|§sk|lemezének a címoldala döbbtjpjeti rá ar­ra, hogy éz a magától értetődőnek tűnő dpnarkációs vonal nép i|tezik többé, sőt, hogy negyven évvel ez­előtt sem, sohasem volt jogos. A régtsténejáták alapelve,'az autenticitás (az előadóművészi hiteles­ség, vagy más szóval: a korhűség) elve ugyanis soha­sem volt, és nem is lehetett korszakhatárok közé szó- rítva. Monteverdi zenéjét úgy kell játszani, ahogy Monteverdi, Couperint, ahogy Couperin, Bachot, ahogy Bach maga elképzelte: vajon nem folytatható ez a sorllVeszítlykyajon az autenticitás szempontja 1750 után akár csak egy jottányit is a súlyából? Más kórdós. hogy énnek a pofonegyszerű evi­denciának a felismeréáéjiez (még inkább a fel- ás elismerfétéséhez) Nikolágs Harnoncourt-nak és nemzedékének egész életművére szükség volt. Az a nagyon kézenfekvő, bár (ma már ezt könnyű lát­ni) nyilvánvalóan téves szemlélet, amely s/print az interpretáció alapelvei és gyakorlata Beethoven, vagy legalábbis Liszt és Brahms kora óta változat-) lSBök, nem volt megdönthető másképp, csak ap­rólékos, részletekbe menőLJkutátó, illetve a kutatá- § sokon alapuló kísérletező munkával. Mi most, a § nyolc Beethoven-nyitány formájában, ennek a ku- É tató-kísérleíező munkának az eredményét tartjuk a § ■ khen. \ I ivek ezek az eredmények, például# III. Leono-1 A falu villa semmi máshoz sem hasonlítható, ben- j ■ s, örvendező pianissimója a repríz elejét) (a fém-1 k hangjával szemben Richard Wagnerünk állí-1 tólag tif% az 1870-es években is ellenérzései Voltak). | A ma megSzékottnál jó másfélszer nagyobb, ráadásul | fücborítás nélküli, csupasz faverővel megszólaltatott f üstdobok szintő^elojtnetetlen dübörgése a tétel vé-1 gén. Végül (hogy h’S'ön az amúgy is befejezhettilen 1 felsorolás végére agorjunk) mindehhez a régizeúejá-1 tékból ismert, prefjz artikuláción alapuló, feszes; rit-1 mizálás, kamarazéhei pontosság, és a hangzásnak;; olyan transzpareÄäja, amely a Beelhoven-ruűvelfben § otthonos haUgaúflzárnára úgyszólván ütemről üfem-1 re meglcpetéaijpszolgál. Tényleg ismertük mi e|ekct 1 a műveket eddig is? Hiszen Harnoncourt keze alatt I egy csomó minden válik hallhatóvá (például a belső. f vagy a korábban „kíséretnek” kikiáltott, és ezzel az | ürüggyel „hallhatatlanná” tett szólamokban); amiről | az eddigi előadások nem, vagy messze jelentőségük J al^tt adtak számot. / Mihez kezdhet a magyar muzsikus qgy ilyen fel- J v-Jléí íueghallgiitása után? / Igyekezzék magát a mostanában féltárult új világ-1 ba minél alaposabban „belehallgatfíi”. És igyekezzék f s utóét megismert új Beethovetftépet a saját előadói § vagy pedagógiai gyakorlatában minél előbb beszé-1 deasé lenni. (Teldec-Warner) Késztetés komponálásra Ha nem jön a véletlen, Szűcs Lajos, a debreceni zenemű­vészeti főiskola 48 éves docense ma kamionsofőr és autószerelő. A sors azonban egy zenetanár személyében beleszólt az életébe, s a tehetséges gyerek a nyolcadik el­végzése után a szegedi művészeti szakiskola zeneszer­zés szakán találta magát Vántus István növendékeként. Snitt, 1996. december 9-e, Debrecen: a Nemzeti Filhar­mónia kamarabérleti sorozatának keretében Szűcs Lajos szerzői estjére gyülekezik a közönség a Szent Anna-temp- lomban. Több mint 30 év telt el az első, záróvizsgára készült opus komponálása óta. A Zeneakadémia elvégzése után a tanítás, a tudományos munka, a vezénylés elvonta a fiatal muzsikus energiáit a zeneszerzéstől. Az újabb ins­piráció 1983-ban, váratlanul jött, s azóta, mint mondja, késztetéssé vált számára a kompo­nálás. Mivel azonban nem ír sokat és nem törődik saját menedzselésével, tudja, alig­ha számíthat arra, hogy a hazai élvonal befogadja. Ez azonban kevésbé érdekli, nem sértődik meg, ha azt mondják, hogy hát, igen... Fenntartja viszont magának a jogot arra, hogy ha leül és komponál­ni kezd valamit, abban komolyan higgyen. Szerénytelenség nélkül állapít­ja meg, hogy az idők során folyamatosan fejlődött, amiben nagy része van annak a E raxisnak, amit a zeneművek oktatása és etanítása terén szerzett. Nem hisz az ihletben. Nem tud ma­gyarázatot adni arra, hogy a maga elé terített fehér kottapapír hogyan telik meg hangjegyekkel. Azt tudja csak — és ez is hosszú felismerési folyamat következménye hogy Isten nélkül nem lehet zenét szerezni. „Mezei hí­vőként” is inspirálónak tartja a vallást: az ember sorsa foglalkoztatja kozmikus méretekben és gyakorlatias szem­szögből is. Gondolkodásának irányultságát művei címei is kifejezik: Ének az Úrnak, Ave Maria, Missa Natale. Az előbbi istendicsőítő dal a Sol Oriens kórus felkéré­sére született, s benne lüktet a spirituálé-, a dzsessz-, a big band-hangzás. Nem tagadja, lenyűgözi a feketék moz­gása, s ahogy fogalmazza: előbújt belőle a néger. Nem kötődik irányzatokhoz, nem érdeklik a divatok, a szakmai csoportosulások. Kedvtelésből komponál, nyu­godtan függetleníti magát az érdekkapcsolatoktól. A szép zenét szereti, s neki Bartók, Stravinsky, Honegger zené­je gyönyörű. Elsősorban vokális szerzőnek tartja ma­gát, és arra törekszik, hogy amit komponál, az ve­ríték nélkül megszólaltatható, őszinte, komoly, és az előadóknak:, hallgatóknak egyaránt vonzó legyen. Eklektikáját posztmodernnek is nevez­hetnénk, ha létezne ösztönös posztmodern. Nagyra értékeli, hogy szerzői estjét sokan támo­f atták szellemileg - ezt többre becsüli, mint a valakik tízezrekkel járultak volna hozzá a koncert létrejöttéhez. A művészet mindig is szel­lemi összefogáson múlott, véli. Önmaga belső kétségeinek, vívódásainak leküzdéséhez a szent­írás is hozzásegítette. „Ne rejtsétek a véka alá a lámpást!”, idézi az intelmet. Akik jelen voltak, tapasztalhatták: Szűcs Lajos deb­receni szerzői estjén erős fény áradt szét a zene templomában. T. G. VMVMW&M-AWlV. A város, ahol élünk Tar Sándor hete­dik megjelent köny­ve, a Szürke galamb egy apokaliptikus at- moszférájú, kárhozatra és pusztulásra ítélt városban ját­szódó regény. A helyszín ezút­tal nem pusztán formai egységte­remtő erő — mint előző művében, A mi utcánkban volt hanem a re­gény abszolút „főszereplője”: hozzá ké­pest érdekesek az egyes regényalakok ugyanúgy, mint a hétköznapi eseménnyé vált öldöklések. Mindez azonban nem annak a rend­kívül erős miliőrajznak köszönhető, amely ré­vén egyértelműen felismerhető egy ténylegesen létező város, nevezetesen Debrecen (bár aligha­nem ad némi többletélményt az olvasónak, ha tudja, hol van a Határ, vagy a Jókai utca, s isme­ri a Klinika környékét is), sokkal inkább annak a hamis apokalipszisnek, amely révén a Bűn meg­jelenik a városban, hogy mindent és mindenkit megrontson. A regény időtartama mindössze négy nap, de a napok egyre hosszabbak és véresebbek. Az emberek egyre jobban félnek: a városban min­denki a helyi rádiót hallgatja, amelyben folya­matosan hamis híreket közöl a mind elhivatottabb be­mondó - titokzatos jár­ványról, fantomszerű emberekről, és vérről, egyre több vérről lehet hallani. A vér persze tényleg folyik, a rendőr­ség pedig nyomoz, ami még több véráldozatot követel. A város akár­melyik szegletébe pil­lant be az egyes szám harmadik személyű, de korántsem mindentudó elbeszélő, rendre valami­féle testi-lelki nyomor horrorisztikus képével kénytelen sokkolni az ol­vasót. Minden szétesett, de mintha minden ugyan­arról szólna. A fizikai vi­lág metafizikai aspektust kapott: a város pokollá vál­tozott. Rendre olyan emberek kárhoznak el, akik éppenség­gel a megváltást keresték, no­ha az tény, hogy nem valami­féle vallási értelemben vett megváltást. Inkább egyfajta megszabadulást reméltek: a nyomortól, az elviselhetetlen házastárstól, vagy éppen a bű­nözéstől. A megtisztuláshoz azonban a Bűnön ke­resztül vezet az út, s ha az ember egyszer már elindult, nincs visszaút: ölni kell. Négy nap alatt megölnek cirka húsz-harminc embert: egyeseket megmérgeznek, másoknak kicsavarják valamelyik végtagját, de van, akit egyszerűen csak élve fel­boncol az egyébként hivatástudó boncmester. A gyilkosok közül senkinek nincs bűntudata, az ölés majdhogynem természetes része mindennapi éle­tüknek. A város napi élete tehát szövevényes, kibo­gozhatatlan bűnüggyé vált - az egész az X-akták című amerikai tévéfilmsorozatba illenék legin­kább, bár Tar Sándor regénye némileg árnyaltabb és bonyolultabb is, mint az amerikai FBI-törté- netek. E párhuzam nyilvánvalóan csak egyfajta értelmezői játékként kezelhető, mindazonáltal mégis jogosultnak érzem. Egyrészt, mert a regény­ben van valami erős filmszerűség, amit nem­csak a sokmozzanatos történetszövés táplál, de a mű erős hangulatisága is; másrészt mert Tar tu­datosan felhasználja az amerikai krimi — nálunk leginkább filmekből ismert - fordulatait: az autós üldözések, a tűzpárbajok, vagy a szerelmi jelenetek mind-mind e konvenció szerint alakul­nak. Nem is beszélve arról, hogy a városi rendőr­ség apparátusa alighanem semmire se menné két szuperzsaru, a magyar Mulder és Scully, Molnár hadnagy és Malvin őrmesternő nélkül, akik vé­gül is kibogozzák az összekuszálódott szálakat, azaz rájönnek a téboly titkára. A titok pedig egy amatőr vegyész, ám profi méregkeverő házmes­terhez vezet, aki valamikor úgy vélte, választa­ni kell a Jó és a Gonosz közül, s történetesen a Gonoszt választotta: .....a városi múzeumban jár­ván hosszan elidőzött egy vallási tárgyú, nagy­méretű kép előtt, mintha tudta volna, hogy neki ott meg kell állni és figyelni, nem, nem Jézust, mellette valakit, aki szintén keresztre volt feszít­ve, később kiderítet­te: Barabbás. Amikor nézte azt a nagy ha­tású festményt, egy pillanatra az volt az érzése, hogy ott van ő is a képen, a szí­nes tömegben, és azt látja, amit azok: Jézus halott, moz­dulatlan, DE BA­RABBÁS LÁBUJJA MEGMOZDULT, riadtan nézett kö­rül, látja-e még va­laki rajta kívül, de akkor már üres volt a terem, a jel­zés neki szólt.” A debreceni olva­sók tudják, hogy itt, a Déry Múze­umban kiállított Munkácsy-kép- ről, az Ecce hó­méról van szó. Tar Sándor regénye azonban nem pusztán egy epikus Ecce homo-értelmezés: a mű egyfelől az elfojtott érzelmek és vágyak em­beri megnyilvánulásainak bizarr katalógusát ad­ja ugyan, ám másfelől - s itt alighanem ez a fon­tosabb — e vágyak és érzelmek összefoglalóan Bűnként aposztrofált démoni uralmát mutatja be egy egész város felett. Ilyen értelemben találó a könyv (egyébként meglehetősen problematikus) műfaj-meghatározása: bűnregény. (Magvető, 1996) Gulyás Gábor Trilógia Ágota Kristóf A Svájcban élő, franciául író magyar szerző műveinek megjelenése esemény­számba megy a francia nyelvterületen. A kötet három regényt - A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság —! tartalmaz, amelyekből a történelemnek kiszolgáltatott egyének különös életút­ja bontakozik ki drámai erővel. 452 oldal MAGVETŐ , 990 Ft 1945 John Lukacs Az Amerikában élő magyar történész új könyve egyszerre elemzés és személyes visszatekintés. A nagyhatalmak vezető ál­lamférfiúinak (Hitler, Sztálin, Churchill, Roosevelt) portréján keresztül felvázolja a II. világháború végével kialakuló új vi­lágrend erővonalait, Magyarország külpo­litikai esélyeit, és visszaemlékezésében be­avatja az olvasót abba, hogyan és miért hagyta el annak idején szülőhazáját. 278 oldal-8- ~ . KÖNYVSZEMLE ZENE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents