Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28 / 302. szám
7996. DECEMBER 28., SZOMBAT Heteyék saját ízlésük szerint rendezkedtek be Balázs Attila felvétele Horváth László Attila négy éve uralja — egyedül — az ötödik emeleti kis lakást. Mint mondja: nagyon szereti a helyet. — Látom a tornyokat, a színházat, szép a kilátás. Szeparált ez a része a háznak; így jó. Amikor hazajövök, nekem csendre van szükségem. A három teknős, „akiket” a terráriumbán felfedezek, nem csap sok zajt. A hüllők és más halkszavú állatok Attila kedvencei. A lift előtt, ahogy épp belépni készülök, Bartha Erzsébet törli vizes ronggyal a linót. Egy éve takaírt a házban; ő tartja rendben a lépcsőházat, a vendégszobákat, a közös részeket. — Hetente kétszer söpröm, törlőm végig a lépcsőházat. Most, ünnepek tájékán lemosom az ajtókat, ablakokat, csinosítom, amit lehet. Itt nincs nagy rendetlenség — jegyzi meg Erzsébet —, a folyosón is csak azért vannak kint néhol a bútorok, mert nemrég fejeződött be a lakások festése; még nem pakoltak vissza. Varjú Olgáéknál nem járunk szerencsével. Az ajtó ugyan kitárul, de nincs bebo- csáttatás. — Nem akarok a körülményeinkről nyilatkozni — mondja a színművésznő mosolyogva, egyszersmind megfellebezhetetlen elutasításssal. Megértem. Korán van, nem jelentettük be magunkat, egyébként is — mint megjegyzi: élünk, itt élünk, az ajtók mögött, erről nincs mit beszélni. Továbbmegyünk. Gosztola Adél alig tudja nyitva tartani a szemét, olyan álmos, amikor rácsöngetünk. Logikus: ő sem áll kötélnek; nem mond semmit; esetleg délután jöjjünk vissza, talán... Délelőtt fél tizenegyre jár az idő. A színészek többsége már próbán van, aki pedig nem, mostanság tér vissza reggeli el- végzendőjéből. Kocsis Antal Zsiga nevű vizslájával várja a liftet. Sétálásból jöttek. — Hét éve lakunk itt a feleségemmel —, szeretjük a házat. Igaz, nem sokat tudunk egymásról, nincs is nagyon idő a társasági életre. Nekem hiányzik. Szatmárnémetiben, ahonnan áttelepültem, polgárosultabb volt az egész. Jobban tartottuk a kapcsolatot, gyakoribbak voltak az összejárások. — 1990 óta itt lakom — tájékoztat a betoppanó Pregitzer Fruzsina. A hatodik emeleten mindig besüt a nap. Nekem ez igen fontos. A gyermekkoromat Budapesten, egy üzletlakásban, mindig sötétben éltem le. Szeretem a világosságot, a fényt. Amikor csak tehetem, itt-tartózkodom Nyíregyházán. A hangszigetelés? Engem is zavar a hiánya, de ez van. Optimista vagyok: a helyzet csak javulhat. Petneházy Attila feleségével, két csemetéjével — a másfél esztendős Marcival és a négy és fél éves Dáviddal — a gyerekes családmodellt képviseli. — Öt éve, amióta megnősültem, lakunk itt. Berendezkedtünk; minden a feleségem keze munkáját dicséri. Jó érzékkel, ízléssel tudott otthont formálni a szolgálati lakásból. Természetesen nem akarunk az idők végezetéig itt élni, de amíg van szerződés, maradunk. Mint fiatal házasoknak gondolnunk kell saját lakásra, de mint sejthető: a pénz nem vet fel bennünket, úgyhogy erről nincs is értelme egyelőre töprengeni. Hát, ilyesmi zajlik naponta a színészszállóban. Benne semmi rendhagyó, semmi extrém, mégis különbözik mindentől az itteni életmenet. Kilépek a ködös, nyirkos decemberi délelőttije, visszapillantok egy villanásra, s konstatálom: így van ez rendjén, akárhonnan nézzük. A torony magasából, avagy utcaszintről. Este, nos este előadások lesznek, és a „lakók” átlépik — hacsak ideig- óráig — a lakóterek falkorlátait, s meg sem állnak a csillagporos magasságokig... Tapsoljuk meg — legalább lélekben — örök metamorfózisukat! — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább álltak, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófa asztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, a konyhából hordani Nagy Tamás illusztrációi kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot, s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hideg pulykamellett, a töltött káposztát, a pörköltet, a túrós csuszát, hogy egyébként szerény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat, s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelte az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja leszállingózott az udvarba, s ellentétes híradással tért visz- sza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá és végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtotta az orvosné. — El van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy, mély tányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány darab pulykamellett tett egy tányérra, s utasította a kiscselédet: — Vidd le s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortából is lekanyarintott egy szeletet: — Ezt is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek, s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. MÚZSA Po Csü-ji: Nehéz a válás Zöldelő fűzfa-sorban kettőnk búcsúzkodása... Ló ballag, kocsi fordul, por a magasba bolydul. Szeme vörösre vásva, könnyét a bú kirázza, de hazatérve nem sír, kendője széjjelázna. Örökké egymásra gondolunk — Ifjú lány dala — Száll nyugati szél, virágzik a dér, árnyban tízszer is hozzád lengek én. Száll keleti szél, bimbó újra él, fényben tízszer is feléd forgok én. Híd mellett lakom, te túlsó felén, hét éve figyelsz, ládd, megnőttem én. Folyondár a lány szálfa derekán, küzd a fény felé, szövődve kuszán. A vágy teljesül, mihelyt égig ér — legyünk őzikék messzi völgy ölén, összeforrt fenyők távol begy fején! nri *1 • Teli ej Barát is elhágy, család is elbágy, látogatóm nincs, beteg a testem, szegény lakomban senkit se látok, rejtett faluban, koplalva fekszem. Fagy ereszkedik. Lámpám sötétül. Tárt függöny lobog kettérepedten. „Cör, cör”: ablakom alatt az éjben az új bóbullás fülembe zizzen. Vénülök, mindig rosszabbul alszom, kelek éjfélkor, ülök meredten; érzést feledni mért nem tanultam, hogy nagy magányom nyugodt lehessen? Mérhetetlenség és múlandóság kénye-kedvére kivetve testem! Kormos éjfélben négy éve ébren ezerháromszáz éjszakát lestem. (Po Csü-ji a kínai klasszikus költészet egyik legkiválóbb poétája; 772-ben született, 846-ban hunyt el. Verseinek gyűjteménye magyarul 1952-ben jelent meg, Weöres Sándor kitűnő fordításában.) □
