Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
1996. december 24., kedd Diploma az overallzsebben Harmincéves tapasztalatát magángazdaságában hasznosítja a volt tsz-elnök Galambos Béla Rakamaz (KM) — Rakama- zon nem kell sokáig keresgélni a magángazda Héri László házát. Jóformán mindenki tudja, hol lakik az egykor hatalmas tagságot eltartó FAO minta-szövetkezetet harminc éven át a helyben születettek hitével építő, ám négy éve a „Győzelemnek” mégiscsak istenhozzádot mondott elnöke. Már vártak, hiszen a megbeszélt időpont jócskán elmúlt. A házigazda, miként nyakken- dős-öltönyös korábbi életében, most az overállosra fordult korszakában sem igen szeretheti, ha az idejével más gazdálkodik. Fél élete volt Felesége, Valika már tálalja a beszélgetés kezdetén felajánlott friss kávét, de a rakamazi „farmerommal” még mindig a korábbi életében központi helyet elfoglaló szövetkezeti időknél tartunk. Beavat a 70- es évek törekvésébe, amikor a nagy létszámú tagság folyamatos foglalkoztatását, minél jobb színvonalú eltartását tűzték ki célul. Ezért intenzív, öntözött körülmények között olyan zöldség-, gyümölcskultúrákkal kezdtek el foglalkozni, amelyek ugyan nagy ráfordítást igényeltek, de nagy hozamot, jó árak esetén pedig nagy jövedelmet tudtak hozni. A vállalt nagy kockázat ellenére a szövetkezet 1992-ig egyszer sem volt veszteséges. Másik fordulópontként volt amikor elhatározták a szövetkezet „több lábra állítását”. 1983-ban zárták a tsz-ek a legrosszabb évüket, miközben a termelvényeiket felvásárló cégek mind kiválóak lettek. Ez döbbentette rá a rakamaziakat: a mezőgazdasági termékfeldolgozásban kell lépniük, ha nem akarják, hogy a jövedelem másutt csapódjon le. így jött létre társulásban a tejfel- dolgozó és sajtüzem, amely az egyéb akkoriban létesített üzemágakkal együtt még ma is működik. — A szövetkezetek vesztesek lettek a rendszerváltásban. Hamar átláttam: a szétverésükről van szó. Ehhez érthető okokból nem kívántam asszisztálni — ér a magángazdálkodói korszakához Héri László. — Ahhoz meg gyomrom nem volt, hogy vezetőként az embereknek mást mondjak, mint amit csinálok. Miután itt születtem, s nem akartam innen elmenni sem, eldöntöttem: talán most még valamit kezdhetek az életemmel egy másik vonalon. Amíg téeszelnök voltam nekem az töltötte ki az életemet. A házon, a kocsin kívül semmim nem volt. El kellett azon is gondolkodnom, hogy a felnövekvő két fiamnak, akik ugyancsak agrárius pályát választottak, mit tudok majd nyújtani az indulásukhoz. Elölről kezdve — Három diplomám van, gondoltam belevágok az egyéni gazdálkodásba családi alapon, hisz négyünknek sokféle szaktudása van. Igen ám, de amikor „pitykéért” lehetett volna 3-400 hektár földet megvenni, én nem a saját dolgaimmal foglalkoztam, hanem a téesz összetartásáról beszéltem. Sikerült aztán összeszednem az évek alatt közel 100 hektár földet, amelyen jelenleg is gazdálkodók. Önmagában viszont ez kevés, valamennyi munkához traktor és speciális gépek kellenek. Amikor ezek is megvannak, s bármit magam is el tudok már végezni kiderül: most meg hiányzik a terményraktár, a tároló, nincsen műhely, ahol eső- ben-fagyban is meg lehet javítani a gépet. Ekkor elkezd az ember építkezni — itt tartok jelenleg —, s mire oda ér, hogy tulajdonképpen befejezné a dölgot, akkor kezdheti újra elölről, mert cserére várnak a legelején beszerzett gépek. Miután a háziasszony is magunkra hagy, felcihelődünk, hogy megszemléljük az udvaron lezsírozva álló gépeket — van minden, ami kell —, az épülő javítóműhelyt, ahol zárt helyen telelhet majd a két MTZ traktor. Azután kocsiba vágjuk magunkat, s rohanunk a feleség szüleinek gazdálkodás céljára befogott egykori portájára, ahol 12 vagonos ötletes almatárolóvá alakították a régi csűrt, ne kelljen fa alól eladni az immár 8 hektárossá növelt almáskert minden termését. Mindenki egyért A nagyobbik fiú, a számítás- technikai és áruforgalmi szakot is elvégzett élelmiszeripari üzemmérnök Laci, épp az imént érkezett a tiszaújvárosi piacról, ahol egy furgonnyi almát adott el. A kisebbik fiú Tibor — friss gazdászként a növényvédő szakot végzi — éppen kitrágyázott a hízósertések alól. Az üstben főtt krumplihoz pontosan kiszámolt arányban tejsavót, darát és koncentrátumot adagol. Siet az etetéssel, mert csak akkor indulhat haza ebédelni a többiek után, ha a jószág körül már minden rendben van. A három Hérinek összesen nyolc diplomája van A szerző felvétele áros, szürke, kedvet- V len volt a karácsonyéit lő. Nyúlós pára fojtogatta a várost, és semmi jót nem ígért a meteorológia. Kaptam hát a pesti cimborák meghívásán: Következő filmünk helyszínén tartunk terepszemlét, várunk! Egy távoli falu vasútállomásán beszéltük meg a találkát, onnan majd egyik közös barátunk kocsiján megyünk tovább. Fekete, szurkos volt még az éjszaka, amikor elindult a vonat, s mikor felébredtem a kalauz hangjára, azt hittem eltévedtem. Térdig ért a hó, s a hideg, északi szél majd ledöntötte lábáról az embert. Almosán, törötten ténfe- regtem a hajnali állomás peronján, mikor valaki hátamra tette a kezét. Tanító barátunk, az ottani rezidensünk toporgott a havon, aztán megkocogtatta egy nagy terepjáró ablakát. —No, meghoztam. A kisfalu még alig ébredezett, amikor elhagytuk az utolsó házait. Az ötödik, vagy hatodik falun is túl voltunk már, amikor tanítóbarátunk a fékre lépett. — Most egy kicsit rázós lesz. Valami idegen határban bolyongtunk, barátunk azonban magabiztosan tekergette a kormányt, végül felkapaszkodtunk a gátra, s mikor már Az oltogató éppen kezdtünk volna megnyugodni, megint lekanyarodtunk. Hatalmas dzsungelgyümölcsös közepén álltunk. Óriási diófák fasora vezetett egy kis völgyhöz, áfák sűrűjében fehér falú, rédelyes parasztház állt, és: bőszen füstölt a kéménye. — Na végre — dörmögték az elkényeztetett filmes cimborák, és kis híján felbuktak a drótkerítésben. Nem olyan igazi, komor kerítés volt az, amely a drága, hivalkodó lakokat védi, csupán egy régi, rozsdás drót feszült az orrunk előtt, legtöbb helyen azt is belepte a hó. Az udvaron nem mozdult semmi. Tanácstalanul kopogtunk be az ajtón, ám az zárva volt. Ezt jól megszerveztétek, néztem gúnyosan a többiekre, de ekkor felugatott egy kis kutya, s kilépett a fák közül egy idős ember. A házigazdánk volt, egy nyugdíjas csatornaőr. — Jaj, jaj, ilyen utakon — csóválta a fejét, s alig értünk a házba, máris vette elő az üveget. Szégyenlős mosollyal kínálta — En nem..., én nem élek vele, de ha maguk meg nem vetik... Nem vetettük meg. Forró, tüzes, ezernyi nyíllal tűzdelt szilvapálinkát ittunk, melynek zamatát pár marék vadkörte adta. Aztán füstölt kolbászt, oldalast sütöttünk, majd lepihentünk. Veszett meleg volt a szobákban, nem is bírtam sokáig. Tanítóbarátunk meg a házigazda éppen menni készült, biztattak, tartsak velük. Körülnéznek a holtág partján, a vén szilfák ágain tán még nyestet is látunk. Jó negyedórája birkóztunk már a sűrű bokrokkal, mikor egy kis keskeny holtág állta az utunkat. Néhány lépésnyire tőlünk vén, kiborult fűzfa ívelt át a vízen. Valami nagy, nyári vihar fordíthatta ki a földből, apró nyomok mutatták, hogy mások is hídként használják. Mire a túlpartra értem, már egyedül voltam. A holtág partján bukdácsoltam; néztem a hóban cikázó nyomokat, s hallgattam, miként kopog a harkály a fákon. Eleinte nem is tűntek fel azok a bekötözött fácskák. Már a kidűlt fűz táján is láttam ugyan egy-egy ujjnyi vastag, méternyi magasan lemetszett törzset, de csak akkor kezdtem igazán figyelni rájuk, mikor lassan ráébredtem, ezeket a fákat beoltotta valaki. De ki, és mit akar ezekkel az eldugott, sűrű bokrok alján megbújó vadkörtékkel, vadalmákkal? Alkonyodon már, mikor hazafelé vettem az irányt. Eltévedtem, végül egy ismeretlen férfi igazított útba. Vékony rézdrótból hajlított hurkokat tett a nyulak útjába, s villogó szemekkel jelezte, nem tűrné el, ha beleszólnék a dolgába. Nem is szóltam. Hálából megmutatta az irányt, s mielőtt elindultam volna, rákérdeztem a kis fákra. — O, annak a bolond csatornaőrnek a műve az...! Egyedül van, a fia még ötvenhatban eltűnt, azóta se jelentkezik. Ez a vén bolond meg oltogatja azokat a fákat... jtt oromsötétben értem K haza, csak a kis ab- X lakok világítottak. A fiúk még heverésztek, a másik szobában pedig az öreg csatornaőr ült egyedül a lámpa alatt. Egy berámázott fényképet nézett. Lehevered- tem én is, elnyomott az álom. Mikor felébredtem, aludt mindenki. Kimentem, az öregnél még mindig égett a lámpa. Kopogtam, de csend volt a válasz. Benyitottam hát, az asztalra borulva aludt az öreg. Mellette ott volt a fénykép. Fiatal férfi mosolygott rajta. A hátoldalán írás: Üdvözli tékozló fia, Zsiga 1957., Montreál. Életünk ritmusa Szőke Judit A számoknak, bezzeg, könnyű! Csak terpeszkednek a papírokon, a szigorú gládákban, le-felszökdécselnek a grafikonokon. A rosszakat jelző adatok szenvtelenül felfelé pörögnek, mint a benzinkútnál a forintszámláló, a jófélék, ha vannak, lefelé „tendálnak”, mint a jónép. Az országban az úgymond aktív népesség több mint 11 százalékának nincs állandó munkája — megyénkben ez az arány 20 százaléknál is magasabb. Ezen belül a fizikai dolgozók 86, a férfiak 63 százalékon állnak. Tehát minden ötödik munkaképes lakos segély(ek)ből, illetve (éljen az életöszön!) alkalmi munkából él. Mifelénk majd 25 ezren tartják fenn magukat jövedelempótlóból, azaz a munkanélküliek 55,1 százaléka jelenleg már csak ezt az alacsonyabb összegű támogatást kapja. A jövpótló- sok 72 százaléka javakorabeli, nyilván családos... Munkanélkülieink 80(!) százaléka már több mint egy éve nem kap munkát. 162 diplomásunk is a társadalom kegyelemkenyerén él. A mindenki karácsonyfája meg csak áll ott, a téren, semmi az ágain. A semmi ágai. És mégis lótunk-fu- tunk az ünnepek előtt, osztunk-szorzunk, hogy is lehetne, mi lenne a jobb, minek örülne a másik. Ha csak jelképes apróságokon, de ajándékokon törjük a fejünket, s megpróbálunk ezen a néhány napon nem gondolni semmire. Fontos, hogy ilyenkor (de csakis ilyenkor) ne gondoljunk arra például, akit vagy amit utálunk, mindegy ugyanis, hogy a számok milyen éveket jelölnek, úgyis haragvások és kibékülések ritmusa az életünk. Ne dünnyögjünk azon, hogy az is bolond, aki ma vállalkozóvá lesz Magyarországon, s hogy a legőszintébb népszavazás a gyermekvállalás. Hessegessük el magunktól a képet, amint a fiatal technokraták kis undorral ugyan, de szorongatják a populista politikusok izzadó tenyerét, meg hogy lehet bár valaki lángelme, mégsem lesz belőle nagymenő, ha egyszer balfácán (de sokan vagyunk!) A csudába a távoli jóval! Hiszen, ami előttünk van,:a maga módján jó az is. Élvezzük, hogy nem semmisültünk meg a tények könyörtelen, vészes kavalkád- jában, egy kattintás és ég a villany, egy mozdulat és folyik a víz, többségünk nem ázik, nem fázik, s az utcán csak ritkán dördül el egy- egy magányos lövés, nincs folyton fegyverropogás... A jelen sohasem magasztos, mint a múlt, pláne nem mint a megváltó születése, csak amolyan hétfős, ked- des. Nagyon vigyázz magadra — mondjuk el ezeken a hétköznapokon szeretteinknek lelkünk mélyén hitetlen hittel, remélve, hogy ennek a kultikus akarásnak egészen biztosan megvan a foganatja. Szaloncukrot is rajzol rá a papa? Ferter János rajza Behajtani nehéz Nyíregyháza (KM - Gy. L.) — Köztudott, hogy az egészségbiztosítási pénztáraknak országszerte igen jelentős a kintlévőségük. A megyeinek például összesen több mint 7 milliárd forint. A Területi Egészség- biztosítási Bizottság (TEB) a napokban ismertette annak a vizsgálatnak az eredményét, melyet egy ad hoc bizottság végzett. Mrenkó László elnök elmondta, hogy 1996 III. negyedévével bezárólag több mint ezer ügyben történt ingó-, illetve ingatlanfoglalás, amelyek mintegy 670 millió forintot fedtek le. A helyszíni eljárások során ez időpontig összesen közel 35 millió forint bevétel folyt be. A vizsgálat során azt tapasztalták, hogy a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár (MEP) behajtási és végrehajtási osztályának kapcsolata más hitelezőkkel rendszeres, jó. Ugyanez nem mondható el a végrehajtó szervekkel való kapcsolat- tartásról, mely kényszerjel- legű. A rossz viszony oka, hogy egyik fél sem szeret osztozni az általa végrehajtás alá vont vagyonon. □ HÁTTÉR
