Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-21 / 298. szám
1996. DECEMBER 21., SZOMBAT .................. 13» A szegénység legsötétebb bugyraiból nehéz a felemelkedés Balázs Attila felvétele tengődnek — iskoláztuk be. Érzelmi és praktikus motívumai vannak, hogy ezt az egészet én ennyire fontosnak tartom. De a cigányság a legmélyebbről törekszik valahová: irányítani, segíteni kell őket. Ezért szeretnénk Nyíregyházán rövidesen megszervezni egy 100 fős cigánykollégiumot. — Minden anyagi eszközt meg kell ragadni a cigányok szakképzése támogatására — egészíti ki az elhangzottakat Farkas Tibor, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat országos képviselője. — Ahhoz, hogy bármilyen kultúra létezhessen, pénzbeli alapok kellenek. Mi, a munkaerőpiaci oktatás keretein belül — együttműködve a megyek munkaügyi központtal m-azokat a íeJn v* nőiteket képezzük, akik semmiféle végzettséggel, szakmával nem rendelkeznek. Megyénkben mintegy kilencvenezer cigány él. Arányuk az összlakossághoz viszonyítva 13,5%. Kántorjánosi, Hodász, Demecser, Nagyhalász, Nyírbátor, Nyírtelek, Tisza- vasvári a legnagyobb gócok. Az említett helyeken beszélik a nyelvet; ha nem is azonos dialektust, de megértik egymást. Az összetartozás érzésének, tudatának ez mindenképpen inspirálója. Amíg beszélgettünk, lezajlott a szavalóverseny. Negyvenketten neveztek be, és sok-sok kifejezetten tehetséges romapalántának tapsolhatott a közönség. Jó színvonal, hivatalos és szponzori ajándékok, örömtől sugárzó tekintetek, s ugyanakkor, valami eltakarhatatlan félszegség, bizonytalanság a gyermeki szavakban, mozdulatokban, a köszönetben, a kézfogásban, a pusziban. Pedig hát, ez itt, az Éltesben valami szépült változata a putrivilág sokfelé meglevő kegyetlenségének. A poézis emelkedettsége, néhány órára tkiszoFÍtoíta -a. drasztikumot, a kilátástalanságot, az egymásnak feszülő indulatokat. — A cigányság századok óta nem tudott bekapcsolódni a magyar kultúrába. A nemzetegészen belül a kulturális alultápláltság állapotában él jelenleg is — mondja ki a véleményét Lakatos Menyhért író. Ez pedig nagy veszély arra nézve, ha tényleg Éurópa felé tartunk. 2010 körül egymilliónál több cigány lesz a teljes populáción belül. Nem az a baj, hogy sokan lesznek (leszünk), hanem az, hogy — ha ez így folytatódik — a tudatlanok tömege duzzad fel. Olyanoké, akiket el kell tartani. Még a segédmunka sem jöhet már akkor számításba; a lapátot, a kapát a számítógép klaviatúrája fogja helyettesíteni. Ahhoz pedig az iskolázatlan cigányság még csak közelíteni sem lesz képes! — De a felemelésük nemcsak az iskolán múlik! Döntőnek tartom meghonosítani a cigány nyelvű irodalmat. Öröm látni-hai- lani, ha csak egy ilyen vetélkedőn is: már olvasnak, beszélnek..a>.legfiatalabbak^Cir..i. gány nyelven olyasmit kell olvasnivalóként a kezükbe adni, amit szeretnek, amit közel éreznek magukhoz. Ha eddig tenyérből tudtak asszonyaink jövendőt mondani, eztán lehessen tervezhetőbb, kiszámíthatóbb, racionálisabb a cigányok eljövendője. És legyen! Legyen távlat: emberhez méltó, önmagunkhoz méltó. gyárul szólt hozzájuk. De a mostani pa- pocska leintette: — Ebben a templomban csak románul beszélhetsz, asszony. Ez a törvény. Mária asszony megértette a tiltást, legfőképpen a pap mozdulatából felemelt uj- jai üzenetéből. Ijedten vette tudomásul az új, a mostani törvényt. A pap Isten embere, a törvény embere, ő jobban tudja. Papjuk sorolta tovább a Tízparancsolatot. Mária asszony Mózes törvénykönyvének egyik parancsára bólintott, igen, vétett ellene, a másikra rázta a fejét, hogy soha nem tenne effélét. A pap pedig feloldozta, de Mária asszony akkor ijedt meg igazán: vajon bevallotta-e minden bűnét, vétkét, nem hagyott-e ki valamit, amiért magára vonja az Ég haragát. Nem megkönnyebbülten, hanem egyenesen bűntuHarasztosi Pál illusztrációja dattal járult a szentáldozáshoz. Olyan gondolata is támadt, hogy nem veszi magához Krisztus testét, de ettől még jobban megijedt: azt hinnék a faluban (látták gyónni), hogy olyan súlyos bűnt követett el, ami alól a papjuk nem oldozhatta fel. Ez gyötörte meg minden áldozáskor. Minden vasárnap. N. atya eltűnődött. Csakugyan véthetett- e Mária asszony, vagyis nem megtisztult lélekkel vette-e magához az Úr testét? A misszionáriusok Afrikában gyóntatják így a bennszülötteket, mint moldvai társa Máriát: sorolják a Tízparancsolatot, a gyónó négerek pedig bólintanak vagy rázzák a fejüket. Azokat a gyónókat is feloldozza a pap, az Isten is biztosan elnézi nekik, ha nem értették meg jól a parancsokat. Isten Moldvát, csángó négereit sem ejtheti ki a figyelméből, ha már a sors annyira elhagyta ezt a földet. Mária asszony minden pünkösdkor eljött Somlyóra, mindig elmondta N. atyának, hogy ő nem biztos benne, vajon az eltelt esztendőben elszámolt-e minden vétkével, ezért most kezdi elölről. Nem akarja becsapni Istent. Nem akar ő becsapni senkit, a papocskáját sem ott, Csángóföldön. Aztán megnyugodott lélekkel, énekszóval indult haza, át a Kárpátokon, a csángó keresztaljjal együtt. Tavaly először nem jött el Somlyóra. N. atya nyugtalanul nézegette a csángó csapatot. Mikor az utolsó öregasszonyt is feloldozta, megkérdezte tőle: — Volt magukkal mindig egy idős asz- szony... Mária... — Igen, volt... meghalt szegény. N. atya megdermedt, és nem merte megkérdezni, hogy vajon magához vette-e a betegek szentségét, meg tudott-e gyónni halála előtt? A haldokló asszony mellett a pa- pocska megszólalt-e el-elárult anyanyelvén? Vagy engedte, hogy Mária asszony tépett lélekkel, kínzó bizonytalanságban álljon az ítélő Bíró elé? — Gyilkos... lélekgyilkos... — motyogta. — Én? Miért vagyok én gyilkos, drága papocska? — Dehogy gyilkos maga, néném. Nem magára mondtam. Nem is mondtam senkire. Azok az afrikai bennszülöttek vajon el- kárhoznak-e, ha nem gyónnak meg mindent, mert nem értik a pap nyelvét, és a pap sem az övékét? És moldvai paptársa vajon miként gyónna, ha erről kérdeznék: gyilkos-e ő vagy szintén áldozat? N. atya megnyugodott abban, hogy Mária asszony Istennek is megvallotta, amit neki szokott, esztendőkön át. Isten pedig megértette minden szavát. Minden nyelvet ismer, mert mindegyiket ő teremtette egyenlőségre, teljességre. Ért ő jól magyarul is... MÚZSA Czóbel Minka versei A magányosak Hatalmas szürke szikla Magas kopár hegyen, Felette tiszta csillag Sötétlő kék egen. Bár létük közel hozva — Egymást nem ismerik, Szavuk nincs — némák árvák S magános mindenik. Ejente felviláglik A tiszta fénysugár, S éjente távol égről A szikláig leszáll. De magányos a csillag, Mert nem is tudja tán, Hogy fénye visszacsillan A szikla oldalán. S a szikla meg nem érzi A tiszta sugarat, Örökre, mindörökre Csak magános marad. Az első hó Álomhozóan hullnak fehér pelyhek Nagy szürke égből, az elalvó földre. Fehér lepellel lágyan leborítva Elmúlt tavasz világos színes zöldje. Elmúlt tavasz virág-illatja kábít — Olyan fárasztó az élet — alig várom Hogy elfödjön tiszta fehér nyugalmad Hosszantartó titokzatos nagy álom. Az üvegfal Magányos, árva minden lélek, Mint egy üvegharang alatt, Halandó kéz még át nem törte Ez átlátszó, kemény falat: Felolvadnál a természetben? — Hiába nyúlsz a hold után! S a rét virága itt melletted, Azt hiszed, közelebb talán? Hisz’ szól a holdsugár szívedhez, S szól illatával a virág, Mégis oly mérhetetlen távol, Idegen az egész világ. Rokon lelket látsz, mely közelben. Melletted vágyva elhalad, Kezed kinyújtod — s megérinted A jéghideg kemény falat. Isten felé vágyódna lelked? Kibontja szárnyát, felrepül. Meddig? — Az égboltot elzárja Az üveglap kegyetlenül. Nem lelhetsz semmit e világon, Önmagad sem keresheted, Hiszen előtted az üvegfal Elzárja — saját lelkedet! (Czóbel Minka halk szavú, de merészen modern költőnő a századforduló Magyarországán. Anarcson született 1855-ben, elhunyt 1947-ben. Poézisét csaknem egészen elfelejtettük. 1914-ben jelent meg utoljára kötete.)
