Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-20 / 297. szám

1996. december 20., péntek MEGYÉN INNEN, MEGYÉN TÚL Megjárt utak emlékei A pedagóguspálya presztízse zuhan, nincs értéke a tudásnak Tóth Kornélia Nyíregyháza (KM) — A nyolcvanadik születésnapjá­hoz érkezett pedagógus, Pé­ter Imre egészen különös ajándékot kapott a sorstól. A Pedagógusok Szakszerveze­te pályázatán országos har­madik díjat nyert, bekerült a szülőfaluja, Csíksomlyó idén megjelent monográfiájába. A nyíregyházi 110-es szak- középiskola nyugalmazott tanárával és feleségével visszapörgetjük az időt és keressük azokat az esemé­nyeket, amelyek meghatáro­zói voltak egy küzdelmes munkásságnak. Eszébe sem jutott más életpá­lya, mint a pedagógusi. Déd­apja az 1848 utáni időben „os­kolamester” volt Erdélyben, a Háromszék megyei Miklósvá­ron. Nemcsak hittant tanított, hanem kántor és sekrestyés is volt egy személyben. Nagyap­ja a kiegyezés évében, 1867- ben született, képesített kán­tortanító lett. Apja szintén Csíksomlyón tanított. A húga, a felesége és a lánya is a peda­góguspályát választotta élethi­vatásul. Több mint négy évtizedet töltött a gyermekek között. Nyírbátorban 1949-ben elindí­totta a szakmunkásképzést, majd 1951 és 1976 között a 110-es, akkor még szakmun­kásképzőben végigjárta a ranglétra minden fokát. 1956- tól igazgatóhelyettes, majd 63- tól nyugdíjazásáig, 1976-ig igazgató. A szakmunkásképző intézetek megyei igazgatói munkakörét is ellátta 63 és 73 között. Mintegy 5-600 dolgo­zó, tanár és alkalmazott, vala­mint tízezer gyermek szakmai munkájának koordinálása, fel­ügyelete tarto­zott hozzá. Igazából az keltette fel az országos pályá­zat iránt az ér- deklődését, hogy most nyu­godtan papírra vethette gyer­mekkori emlé­keit, mivel az erdélyi alsó- és középfokú okta­tás szervezését, körülményeit, és eredményeit is bemutathatta. Péter Imre tanár úr készült erre a dolgozatra, mert évtizedek emlékeit rögzí­tette, talán egy­szer még hasz­nát veszi a régi információk­nak. Tette ezt akkor, amikor még szó sem volt rendszervál­tozásról, Erdélyről pedig csak bizalmasan, szűk baráti kör­ben lehetett szót váltani. Hát még olyan embernek megnyi­latkozni, aki a saját bőrén ta­pasztalta az ottani viszonyo­kat! Pályamunkája egy meg­szenvedett életút összegzése. Nem saját hibájából került né­ha megalázó helyzetbe, kellett védenie a magyarságát ide­genné lett szülőföldön. Kira- gadásszerűen ecseteli emléke­it, amelynek a fele is kérgesre edzette volna bárkinek a lel­két... „Életemben sok megpróbál­tatásnak, megaláztatásnak vol­tam kitéve (román munkaszol­gálat, orosz hadifogság stb.), mégis a középiskola első há­rom évét tekintem életem leg­szomorúbb korszakának. Mi­ért? Gyerekként kiszakadtam a családi körből, tiszta román környezet, nyelvi nehézségek, sok ütés-verés... kell-e ennél több? A románok székelyföldi berendezkedésének egyik módszere a közoktatás roma- nizálása volt. Csíkszeredán 1926-ben román nyelvű fiú­középiskolát létesítettek és egy régi havasalföldi fejede­lemről nevezték el. Csakhogy a hatóságnak nagy gondja tá­madt a benépesítéssel. Egy el­ső osztály indult, de jelentkező nem volt a tiszta magyar me­gyéből. Apám állami iskolai igazgató volt, és tanfelügyelői „javaslatot” kapott: engem írasson be az új líceumba. Nem volt mit tenni, hiszen ke- nyérkérdéssé vált az ügy...” Hosszú út vezetett odáig, hogy Péter Imre végre egyenes derékkal járhatott és cseleked- hette mindazt, amit pedagógu­si, emberi lelkiismerete szerint fontosnak tartott. Élete meg­határozó eseményének bizo­nyult, hogy találkozott a lány­kollégium tanárával. Giziké Martyn Péter felvétele hamarosan a felesége lett és nagy örömükre ma a lányuk, Gémesiné Péter Emília ugyan­csak a 110-esben tanít két évti­zede. Péter tanár úr szabadko­zik: a lányomat nem én vettem fel, hanem már Gégény Pista, s épp akkor kezdte ott a tan­évet, amikor én nyugdíjba mentem. Az unokák már inkább a ne­hézségeket veszik észre a pe­dagóguspályán. Az egyik ker­tészmérnöknek tanul, a másik a mezőgazdasági középiskolá­ba jár, a harmadik az idegen nyelv iránt érdeklődik, zrínyis diák, míg a legkisebb még ál­talános iskolás. — Tudja, minek örültem a minap? A szülőföldemről, Do­mokos Pál szobra mellől ho­zott az anyaföldből régi ked­ves kartársunk, Ferencz Mik- lósné. Összejárunk, felidézzük a régi emlékeket, de nosztalgi­ázás helyett inkább fájlaljuk, hogy a pedagóguspálya presz­tízse mélyrepüléssel zuhan, nincs általánosan elfogadott értéke a tudásnak, a tisztesség­nek. Mi még akkor hagytuk ott a katedrát, amikor a pedagó­gus tanított és nem sztrájkolt. Olyan kérdéseket kellene ma megválaszolnunk, amelyek nem a pedagógusra tartoznak. Tíz jó tanács karácsonyra Sárosak Brüsszel (MTI-Press) Azt még nem tudjuk, hogy mi­kor fizethetünk Euróval, a Közös Piac egységes pén­zével, de hogy már van, azt láthattuk. Abban, hogy ki­nek a képével díszítsék a bankjegyeket, már koránt­sem volt egység. Kiderült, hogy az európai kultúra egyetemesnek mondott nagyságai valamiért mind sárosak a tekintélyes zsűri előtt. „Shakespeare?^ Vi­gyázat, antiszemita! Ő írta A velencei kalmárt és nem sérthetjük meg a közösség zsidó tagjait.” Shakespeare ugrott... „Marco Polo? Nem reprezentálja Euró­pát.” „Mozart? Igen. tulaj­donképpen megfelelne, de mi lesz, ha valaki felhány- torgatja a szabadkőműves múltját?!” Passz. Kiesett a rostán Wagner és Guten­berg is. „Gyors számvetést csináltunk — nyilatkozta a zsűri francia tagja — s ki­derült, hogy sohasem egyezhetünk még. A kö­zösség 15 országát ugyanis 15 féle vélemény képviseli és 8 biztosan elégedetlen lenne, mivel csak 7 bankó­ból áll az Euro-sorozat.” így tehát maradt a legké­zenfekvőbb megoldás, le kell rajzolni a tagországok Európáját. Ez történt. Munster (MTI-Panoráma) — Karácsony a szeretet ünne­pe, amikor még a háborúk is alábbhagynak, s az ellensé­gek is kissé megenyhülnek egymás iránt. A gyerekek várva várt ünnepén, az aján­dékokkal teli karácsonyfa alatt azonban olykor a csalá­di viták is nagyobb lángot vetnek. Paradox módon a szeretet mindent elsimító ünnepe sok­szor feltépi a sebeket. „Kará­csony után annyi segélykérést kapunk, és annyian jelentkez­nek tanácsért mint az év fenn­maradó részében összesen” — állítja sok év tapasztalatával a háta mögött a Trialog, egy a németországi Munsterben mű­ködő családsegítő szolgálat. A német gyermekvédelmi szer­vezet pedig minden évben fi­gyelmeztet a karácsonyi csalá­di „drámák” elkerülésére, és e cél érdekében egy népszerű kis kiadványban is közre adott „Tíz jó tanács a boldog kará­csonyhoz” címmel. Míg a kiegyensúlyozott, szeretetteljes családi körben a szeretet és a boldogság kifeje­zésére ad lehetőséget az ün­nep, addig a válságban lévő családoknál leginkább össze­tűzésekre ad bőséges alkalmat, és az ilyenkor bővebben fo­gyasztott alkohol még jobban felfokozza a kedélyeket — fo­galmaz a Trialog. „Egyes apu­kák már a fa díszítésnél be­dobnak egy felest" — mutat rá a gyermekvédő szervezettől Walter Wilken. „Több a sza­bad idő, és az emberek elen­gedhetik magukat”. Ha a vita drámaivá fajul, akkor jelennek meg nálunk tanácsért. Karácsony este különösen sokan keresnek bennünket és a legtöbb helyen megkétszerez­zünk „válságcsoportjaink” lét­számát — nyilatkozta az AFP hírügynökségnek Traugott Weber, az evangélikus egyház telefonos lelkisegély-szolgála- tának igazgatója is. Sokan egyszerűen csak még magá­nyosabbnak érzik magukat az ünnepen, másokat pedig kiáb­rándít a családi ünnep. A gyermekvédő szervezet óvja a szülőket attól, hogy a gyerekekben túl nagy várako­zásokat keltsenek, ami csaló­dások forrása lehet kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Nem minden szülő engedheti meg magának, hogy megvegye, amiről gyereke álmodik, le­gyen az számítógép, gépkocsi vagy akárcsak egy nagyon kí­vánt, ám drága játék. Az alapítvány ezzel kapcso­latban utalt arra, hogy már a német gyerekek között is terje­dőben van a szegénység. A nyolcvanas évek eleje óta megháromszorozódott azok­nak a gyerekeknek a száma, akik szociális okokból támo­gatásra szorulnak. „Azoknak a szülőknek, akik gyerekenként, havonta 170 márka (110 dol­lár) támogatásra szorulnak, gyakran meg kell küzdeniük némi póttámogatásért is, hogy valamit a fa alá tehessenek” — írja le a helyzetet Walter Wil­ken. — A szülőknek sem szabad azonban túl sokat várniuk az ünneptől és nem szabad egy­fajta erőltetett „családi harmó­niára” törekedniük. így például az egyik arany- szabály: hagyjuk a gyerekeket, hadd próbálhassák ki nyugod­tan egyedül az új játékokat. Nemkülönben kerüljük az összes nagynéni és nagybácsi végiglátogatását, ami egy kö­telességszerű, sietős Canossa- járássá fajulhat. Ami nem je­lenti azt, hogy a család ne ruc­canhatna mondjuk ki egy kis sétára, ami akár jótékonyan le is hűtheti az esetleg felzakla­tott kedélyeket. További megszívlelendő jó tanács: vonjuk be a gyerekeket a karácsonyi előkészületekbe, az ünnepi menü összeállításá­tól, egészen a fa feldíszítéséig. Könnyen lehet, hogy a szoká­sos nyakkendőn vagy zoknin kívül is zseniális ötletük támad mondjuk a papa megajándéko­zására. Ne feledjük, a felmérések szerint sokszor nagyobb öröm ajándékot adni, mint kapni. S különösen igaz ez karácsony­kor. Harmatos füvön Sike Lajos Szatmárnémeti — „A har­matos füvön alszunk / Egy­re vadabb már az arcunk / Lemosódik lassan róla / Végképpen az anyánk csókja”. Talán e négy vers­sor is bizonyítja, hogy Gel- lért Sándor nem akármilyen költő volt. Élete nagyobb részét Szatmárnémeti mel­lett, Mikolában élte le. Ott tanároskodott. Túl azon, hogy szerette a falut, hisz maga is az egyik kis faluból származott, a magány szi­gete, de méginkább sziklája volt számára Mikola. De kényszerlakhely is, hisz a hatalom alig engedte onnan elmozdulni, hosszú évekig nem kapott útlevelet. Finn­országi meghívásának is csak nemzetközi közbenjá­rásra tehetett eleget. (Már a hatvanon túl, öreg fejjel ta­nult meg finnül, s fordított ottani költőket). Akik sorait nem olvas­hatták, talán emlékeznek rá a II. magyar hadsereg doni pusztulásáról szóló Króni­ka című filmsorozatból (Sá­ra Sándor és Csoóri Sándor produkciója). Az egyik nagy emíékezetes jelenet benne: Gellért Sándor „do­ni honvéd” elmeséli szerel­mét egy kijevi tanítónővel, akiről kiderül, hogy kém volt, tehát a hatalom paran­csára feküdt Gellért Sándor katona ágyába. Bámulato­san tudott mesélni Gellért Sándor, meg se pisszentünk a képernyő előtt fél órán át, míg felelevenítette ezt a történetet. Meg is gyűlt a baja a sze- kurítatéval. A film után gyakran zaklatták, hívogat­ták, felelősségre vonták, hogy kitől kapott engedélyt a magyarországi „szerep­lésre?”. Akkor, halála előtt pár héttel írta a bevezető­ben idézett verset. Ponto­sabban 1987. november 17- én. Hogy honnan tudom ilyen pontosan, megmon­dom a cikk végén. De Sára Sándoréknak, sőt az egész magyarországi „forgatásfelelősöknek” is meggyűlt a bajuk a film után. Pomogáts Béla mesél­te most, december elején Szatmárnémetiben, hogy felemlítettem neki a Króni­ka „nagy jelenetét”: a szov­jet követség, nyilván fel­sőbb utasításra kérte, sőt követelte, hogy adják meg pontosan annak a kijevi ta­nítónőnek a nevét, címét, mert egy szovjet nő soha nem feküdt le az ellenség­gel, ha katona volt még ke­vésbé. Lényegében a film­sorozat további részeinek vetítését a szovjet tiltakozás miatt kellett leállítani. Mit keresett a Magyar írószövetség elnöke’ nem­rég az idén immár harmad­szor (ha nem negyedszer!) Szatmárnémetiben? Szíves meghívásra jött. A költő 80. születésnapja alkalmából, most hetedik ízben, meg­rendezett Gellért Sándor vers- és prózamondó ver­seny zsűrijének elnöke volt. Jókedvűen utazott el ezúttal is tőlünk, hisz nagy közön­sége volt a vetélkedőnek (megtelt a színház!), s más­fél napba telt míg a csak­nem egész magyarságot képviselő ötven versenyző közül kiszűrték a legjobb 15 versmondót, a döntő részvevőit. Aztán az első három hely a Vajdaság, a Felvidék és Erdély közt oszlott meg. A vers, a költé­szet szép ünnepe volt ez a szatmári hétvége. Hogy élünk, s élni akarunk nem is akárhogyan. Hát akkor a Gellért-vers második sza­kasza: „Aki itt vész, nem betyárrá / Válik, hanem vadállattá / Ha tanár is, csak vadállat / Ki farkast tart ko­májának”. A verset nálam írta, nekem dedikálta a Ma­gány szikláján című verses­kötetének első lapján. Két­ségbeesve jött fel hozzám, s valamivel segítettem. Az­óta is fáj, hogy meg kellett volna próbálnunk többel se­gíteni! Hogy ne aludjunk olyan sokáig a harmatos fü­vön! Keresd a valódit Mányoki Rákóczija Nyíregyháza (KM — B. I.) — Izgalmasnak mondható kiállítás nyílt néhány napja Nyíregyházán a Városi Ga­lériában. A Keresd a való­dit! című tárlat látogatóinak ugyanis a valódi alkotáso­kat kell megkeresni a hamis képek, reprodukciók kö­zött. Közben ki-ki elgondol­kodhat azon: mitől válik egy munka műalkotássá, hogyan ismerhető fel az al­kotó talentum, akár egy je­lentéktelennek vált apró rajzban is. Tudvalevő, hogy a műal­Ismeretlen festő képe kotásban az a lenyűgöző, hogy valódi. Átsugárzik rajta az a semmivel össze nem téveszthető őszinteség és gondolat, amit katartikus érzésnek lehet nevezni. Ez­zel szemben a hamisító csak a felszíni történéseket képes utánozni. Sajnos mostanában egyre több ilyen talmi szépségű kép árasztja el a közönséget. A tárlaton ettől függetle­nül sok értékes kép is látha­tó Mednyánszky László tói Csontváry Kosztka Tivada­rig. A kiállítás január 19-ig tekinthető meg. x □ im»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents