Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-30 / 280. szám

1996. NOVEMBER 30., SZOMBAT Napkelet • A KM HÉTVÉGI MELLÉKLETE Végül a mar naphoz tartozik egy másik ünnepelni való. A Nyíregyháza az ezredik évben című könyvről van szó, amelyik ép­pen 100 évvel ezelőtt, 1896 nyarán hagyta el — képmellékletekkel — a nyomdát, „a város erkölcsi és anyagi támogatásával”. Ez nem történelmi monográfia, hanem le­író, kortársi kötet. Főfeladata, hogy be­mutassa — abban a nevezetes évben — e A Luther utca-Kossuth tér sarka — 1850-ben irgócsy József Két évszázaddal ezelőtt, 1786. november 23-án II. József fontos rendeletet hozott Nyíregyháza érdekében. Biztosította a vá­ros (=oppidum) nevezet használatát, azzal a joggal együtt, hogy évente négy országos vásárt és szombatonként hetipiacot tart­hat. — A 210 évvel ezelőtt aláírt rendele­tet, jelentőségének megfelelően, ma a vá­rosházán ünnepelhetjük. Közismert, hogy a XVIII. század köze­pén elnéptelenedett nyíregyházi birtokára, 1753-ban, a földesúr, Károlyi Ferenc gróf, felvidéki eredetű tót, evangélikusokat tele­pített át Békés megyéből, Petrikovics Já­nos csizmadia szervezése segítségével. Ek­kor mintegy 300 család érkezett ide. — A szinte teljesen kihalt határban állatte­nyésztésre rendezkedtek be, hamarosan fel­osztották a határt is: szállásföldeken he­lyezkedtek el a szorosabb, családi kötelék­ben élő emberek. Ezeket a közösségeket hívták később bokortanyáknak. Megjegyzendő: ahogy a főszervező Pet­rikovics sem földmivelésből él, hanem kéz­műves, csizmadia; természetes, hogy a 300 családfő között is vannak, nem is kevesen, akik nem kaszával, kapával számíthatnak megélhetésre. — Egy ilyen közösségben már természetesen alakul ki a társadalmi munkamegosztás. Amikor tehát felosztják a határt, a kézműveseknek nem adnak szállásföldet, mezőt, legelőt, hiszen nem mezőgazdaságból élnek. E század végére már 255 mesterember kerül összeírásra. Ők már ezen a környéken, elsősorban a nagykállói céhek előtt bizonyították mes- terségi képességüket, vagyis itt iparkodá­suknak adták jelét. — Érdemes megállni az aláhúzott, szorgalmat, buzgóságot je­lentő igénél. Már régen ismeretes, majd a nyelvújítás idején, 1823-ban képeztek be­lőle főnevet: az ipart, az iparost — ma is használt értelmezéssel. Az említett összeírásban szereplő 255 kézművesből a legtöbben, 115-en, csizma­diák-, népes a szűcsök 31-es csoportja, 10- nél több még a kovács, a szabó, a varga (cipész); több tucat olyan kézműves él már itt, akik kisebb számban űzik azonos mes­terségüket. — Ha hozzájuk számítjuk a le­gényeket, inasokat, számba vesszük a taní­tókat, papokat, kereskedőket többnyire népes családjukkal együtt, akkor látjuk, hogy a XVIII. század végi kb. 7000 nyír­egyházi lakos közül a népességnek leg­alább egynegyede tartozik azok közé, akiknek nem osztottak szállásföldet. Ezért nevezetes a ma ünnepelt rendelet, mert fel­ismerte a lakosság társadalmi rétegződé­sét, a városiasodás következményét és en­nek megfelelően nyújtotta a megoldást, az eddig ismeretlen, mert szükségtelen heti piac engedélyezését. Az országos vásár a kézművesek elismerése; képesek és érde­mesek már arra, hogy a vásárló érdeklő­dők ide-idecsődüljenek: nem fognak elége­detlenül távozni. Ilyenkor szokták leír­ni, hogy „történelmi” változás tanúi lehe­tünk. Ezeket az időket magyarázza egy olyan intézkedés is, amelyről Leffler Sámuel ad hírt, a Borovszky-féle monográfiában. A város tisztségviselői, a főbíró és tisztviselő társai, az egész napot igénybe vevő hivata­loskodásuk miatt a városházán kaptak ét­kezést. A gazdákból lett elöljáróknak ju­tott ugyan szállásföld, de a családfő he­lyett a feleségnek, a családnak kellett azt megnövelni, más hivatalnokoknak meg nem járt föld: ezért szorultak valamennyi­en a községi, más szóval közös konyhára. A tisztségviselők akkor még nem kapnak fizetést, ezért indokolt a természetbeni el­látás, ami a városnak elég sok pénzébe ke­rült, mint írják. Annál is inkább, men itt látták vendégül az ideérkezett urasági tiszteket, más hiva­talos vagy hasonló, erre járó idegeneket is. Leffler szerint: ha drága is ez a faj­ta ellátás, mégsem haszontalan. Ilyen­kor az ellátás eset­leg igazi vendéglá­tássá is bővülhetett, hiszen ez — nemcsak akkoriban — a hiva­talos ügyintézésnek érdemes formája. (100.) Arra majd 1818-ban kerül sor, hogy „az impopulációtól kezdve eddig szokásban volt konyha a városházánál el­töröltetett” és ott senkinek eledelt nem ad­nak. (Bírák könyve, V. A. 103/a-4/200). — Nem nehéz egyébként ebben felismerni az utóbbi évtizedek munkahelyi étkezteté­sének elődjét; bár manapság már az állás­ban levő feleségek is ebben vesznek részt, azzal együtt, hogy az otthoni háztartási gondok (változatlanul) az ő vállukon ma­radtak... Ennek az 1786-i, „városiasító” rendelet­nek következménye az is, hogy ez a rang vonzotta az idetelepülni vágyókat. Föld- miveseket már nem vállalt a város, hiszen kiosztotta szállásföldjeit, határa pedig nem növekedett. Viszont nem zárkózik el az olyan kézművesek „leülepedésétől”, akik előbb néhány évig (afféle próbaidőre) engedélyt kaptak az itt lakásra, hogy itt, mások által nem gyakorolt mesterségükkel segítsék a lakosság igényeinek kielégítését. S ha kitűnt, hogy itt anyagilag megerősöd­tek, magukról és családjukról képesek gondoskodni, erkölcsi magaviseletük ellen kifogás nem merült fel, akkor — nem túl­ságosan magas lakosítási „illeték” ellené­ben — a város polgárai sorába felvételt nyerhettek. Az így lassan fejlődő város lakossága immár látja, kellőképpen indokolni is tud­ja, hogy továbblépni csak nagyobb sza­badság birtokában lehetséges. Ügyes gaz­dálkodással, elsősorban az állattenyésztés­ből megnövekedett közvagyonból és banki kölcsönre is számítva 1803-ban megkezd­ték, 1824-ben befejezték az örökváltságot. Vagyis készpénzben kifizették a földesu­raknak a városi földek értékét, s egyszers­mind rájuk szállt át a feudális birtoklással járó minden jog is. Ennek emlékére áll vá­rosházánkkal szemben az a szikár, tömör oszlop: rajta zsúfoltan emberfejek. Jelezve azt a szoros egyetértést és együttműkö­dést, amellyel ez — a szinte hihetetlen nagyságú és jelentőségű — vállalkozás si­kerrel zárult. (Lapunk olvasói nemrég cikksorozatban is megismerkedhettek, Cservenyák László folytatásos ismertetésé­ben, a fontos tettnek, a város tiszteletre­méltó fejlődési szakaszának a részleteivel.) 1806-ban alapítja az evangélikus egyház tanácsa az ún. professzori iskolát. Ez az elemi alsó négy osztálya után, erős latin A Luther utca-Kossuth tér sarka — 1996-ban Elek Emil felvétele nyelvű tanítással, előkészítést ad azoknak, akik itthoni irodákban, hivatalokban latin tudást megkívánó munkakörökbe kerül­nek, és alapot biztosítanak azoknak, akik majd átlépnek a nyolcosztályos gimnáziu­mokba, hogy érettségiig vagy még tovább folytassák útjukat az értelmiségi életpálya felé. Kikülönített osztályok ezek, összesen 25-35 tanulóval, főleg a város és az egy­ház tisztviselők, igényes kézművesek és ke­reskedők fiai számára. Ez a létszám az összes akkori tanulóknak csak kb. 5 szá­zaléka. Kétségtelenül népszerű iskola fél évszázadig működik. A Bach-korszakban betiltják ugyan, de az igényesebb lakosság kívánságára 1861-ben újra megindítják: ez lesz az evang. főgimnázium, a mai Kos­suth, amelyik e nyáron ünnepelhette alapí­tásának 190. évfordulóját. Az így elkezdett úton jutott el a város az 1837. évi teljes, mezővárosi privilégiumig. Ennek királyi kézirata a továbbfejlődés út­ját így jelöli ki: Kívánatos „a mestersége­ket és az ipart mindinkább gyarapítani; mindennemű mesterembereket és mívese­ket kebelébe fogadni; (harmadszor pedig) gyermekeiket is a mesterségekre és művé­szetekre nevelni, s az ezekhez megkívánta- tó tudományokra oktattatni.” Ezeket ol­vasva örömmel vehetjük tudomásul, hogy 1786-tól a város már ezen az úton, a pol­gárosodás útján indult el, és az erre a foly-. tatásra utaló királyi óhaj afféle jóváha­gyásnak is értelmezhető. város mindennapjainak dolgozó népét és intézményeit. A hivatalokat, bizottságo­kat, egyleteket: ismertetve szerkezetüket, személyzetüket, a vezetők részletesebb életrajzával. Fejezetek szólnak a mezőgaz­dasági, az ipari termelés, a kereskedelmi élet helyzetéről, eredményeiről; az ipartes­tületek tagjairól és az értelmiségiekről szakmák szerint ad tudósítást, közöl név­sorokat. A városunk múltjának, történel­mének nélkülözhetetlen kézikönyve ez: a száz évvel ezelőtti helyzet páratlanul pon­tos és részletes eligazítója. A könyvet Geduly Henrik evangélikus lelkész állította össze, a Nyírvidék c. lap tulajdonosa, a Jóba család nyomdája adta ki. A fiatal szerző érdekes és tevékeny alakja volt a régi Nyíregyházának. — Bécsben született 1866-ban, édesapja az Erdődy-uradalom egyik igazgatója. A teo­lógiát Pozsonyban végezte, majd Zólyom­ban kezdte lelkészi pályáját. Innen 1891- ben, pályázat útján kerül Nyíregyházára: a főgimnázium vallástanító tanára, akinek az egyháznál segédlelkészi teendői is van­nak. 1896-tól már parochus lelkész, s ugyanebben az évben vállalja széles körű városismertető kötetének megírását is. Majd 1911-ben választják meg a nagyki­terjedésű egyházkerület püspökévé: akkor lett Nyíregyháza evang. püspöki székhely. 1917-ben alapította a megye első leány- gimnáziumát. Ennek, nehéz, viszontagsá­gos kezdés után majd 1935-ben lett önálló A Luther utca-Kossuth tér sarka — 1950-ben Archív felvételek épülete a Jósa András utcában, s amikor 1937 februárjában Geduly meghalt, az is­kola felvette alapítójának a nevét. Az isko­lát az államosítások után 1949-ben egyesí­tették az angolkisasszonyoknak 1930-ban indított leánygimnáziumával, s a két inté­zet azóta együtt viseli Zrínyi Ilona nevét. (Ők most készülnek fennállásuk 80. évfor­dulójára, 1997-ben.) — Gedulyt a város által adományozott díszsírhelyen temették el, a mai ravatalozó közvetlen szomszéd­ságában. Az 1939-ben emelt síremlékre került a Lux Elek (1884-1941) által készí­tett, erdélyi márványból faragott, élethűre sikerült fejszobra. Megjegyzendő még, hogy 1943 decemberében, a régi városma­jor helyére készült rendezési és beépítési tervben, több, nevezetes helyi egyházi sze­mélyiség emlékét itt utcaelnevezésekkel kí­vánták a határozat szerint megörökíteni. A mostani Stadion utcától az egyik délfelé haladó utcát Geduly Henrik emlékének szánták. A következő év azonban sem a parcellázásra, sem a névadási terv teljesíté­sére nem vált alkalmassá; így a város törté­netírójának, Gedulynak azóta sincs utcája Nyíregyházán. Mint 100 évvel ezelőtt, a város napja­inkban is fontosnak tartja, hogy közis­mertté váljék Geduly alapvető műve. Ezút­tal reprint eljárás segítségével. Ezzel is em­lékezetessé kívánta tenni a ma esedékes történelmi évfordulót, városi ünnepet. E kiadást a helybeli In-Forma kiadó teljesí­tette: a kötet fedőlapja szépen tükrözi az eredeti díszkötéses példányok képét. Lel- bermann Endre alpolgármester zárószava rokonszenvesen kapcsolja össze a mai na­pi ünneplést a könyv eredeti megjelenésé­nek aktualitásával. A császártól kapott rang Kétszáztíz éve viselhet városi nevet Nyíregyháza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents