Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-12 / 264. szám
1996. november 12., kedd HÁTTÉR Reje novemberi fényben Nehezen lehet megközelíteni • Ma már az idegenek is feltünedeznek Balogh Géza Tiszadob (KM) — Ha kimondjuk azt a szót, hogy Reje, a legtöbb embernek az égvilágon semmi sem jut eszébe. Még azt sem igen tudják megmondani, hogy ige, melléknév, netán főnév-e ez a furcsa szó. Természetesen az, mármint az utóbbi. De honnan tudnának erről mondjuk a beregiek, vagy szatmáriak, hiszen Rején, ezen a majd háromszáz lelkes szabolcsi településen egészen a legutóbbi időkig ritka vendég volt az idegen. Ma sem tolonganak persze, de azért fel-feltünedeznek. Különösen azóta, hogy annyi ter- vezgetés után jó éve elkészült a Tiszavasvárit Tiszadobbal összekötő műút. A dobiak ezzel egy hatalmas kerülőt takaríthatnak meg a megye belsejébe, Nyíregyházára tartva, és fordítva is igaz természetesen mindez. így aztán, aki a megyeszékhely felől tart Dob, vagy mondjuk Tiszaújváros felé, az — már persze ha ideje engedi, és kellő kíváncsiság munkálkodik benne — akkor is betér az országúttól vagy ötszáz méterre lévő Rejére, ha korábban nem is tervezte. Gazdasági major De mit is látni Rején? Először is egy hatalmas, sárgára festett magtárt, mellette egy ugyancsak tekintélyes külsejű, kúriaszerű épületet, kissé odébb egy gazdasági majort, távolabb pedig a vízügyi telepet és a vasútállomást. Köztük pedig féltucatnyi, nyílegyenes utcát, egymásra kísértetiesen hasonlító lakásokkal. A nagy magtár előtt széles tér, harsogóan zöld fűvel, és vagy ötven birkával. A gazda, Nagy József még fiatal ember, hatvanhat éves, és igen jó kedvvel áldotta meg a teremtő. Csak akkor komoro- dik el kissé, mikor a nem is olyan régi kórházi élményei kerülnek szóba, no meg az, hogy mennyi birkája is volt neki egykor. — O, én már csak amolyan műkedvelő juhász vagyok, amióta megműtötték a torkomat, nemigen bírom úgy magamat, mint annak előtte — mondja kesernyésen, de aztán hamarosan jó kedvre derül újból, mikor két kisbárány hozzánk tipeg a nyájból, s szelíden kóstolgatni kezdi a cipőfűzőnket. — Ezt a vidéket az isten is állattartásra teremtette, de lassan elfogyunk, nem marad, aki jószágot legeltessen. Mi öregek még tartjuk magunkat, de mi lesz, ha elmegyünk...? A bágyadt, novemberi fényben különös, szomorkás hangulata van a kérdésnek, és nemigen tudják rá a választ a tanyán maradt fiatalok sem. Marcis Tibor, s a barátja. Nagy István a darálóba siet, de azért szívesen válaszolgatnak a kérdésekre. A legszívesebben azonban mindketten a múltat idézik. Amikor ők voltak kicsik, tolongott a rengeteg gyermek az utcákon. Központ volt — Vagy tíz éve még futballcsapatot is szerveztünk — emlékeznek mosolyogva. — Bent a faluban játszottunk a dobiak nagy csapatával, s hét kettőre legázoltuk őket. Pedig a végén már tizenketten játszottak, de nem bírtak ezzel a kicsi Rejével! Most ki tudnánk-e állítani egy futballcsapatot? — néznek össze. — Nehezen. Rejét, az anyaközségtől vagy két kilométer választja el, de furcsa módon itt van a vasútállomás. Ezen azonban csak az csodálkozik, aki nem ismeri az egykori földbirtokosok szokásait. Úgy igyekeztek intézni a vasútépítést, hogy a vágányok, a megállók az ő gazdasági érdekeit szolgálják. Reje pedig az Andrássy grófok egyik fontos gazdasági központja volt. Abból az időkből maradt fenn a már említett hatalmas magtár, s mellette az intézőlak is. amelyben az államosítás után iskola működött, ma pedig imaház, és tápraktár. A szabályos falunak is beillő település közepén állunk, nézelődünk, beszélgetünk a gyönyörű, késő őszi napsütésben, amikor mellénk lép egy idősebb férfi. — Csak nem a cselédvilágot akarják visszaszervezni? — áll meg mellettünk, s így folytatja. — Itt lesz az lassan kérem. Visszajön a nagybirtok, de ez törvényszerű. Pár holdon nem érdemes gazdálkodni. De hogy ez aztán kinek jó!? Az iménti szavak gazdája, Gyöngy Lukács híres juhászdinasztia leszármazottja, apja volt az Andrássyak utolsó juhászbacsója, számadója, de ő már a dobi téesz traktorosaként ment nyugdíjba. Negy- venkettőben.költöztek a tanyára, de az a Reje nem ez a Reje volt. Akkor még álltak a cselédházak, volt olyan közös konyha, amelyre harmincan- negy vénén is jutottak. Közös konyhán — Anyám mondja, mégis jobb világ volt az — kapcsolódik a beszélgetésbe Bandula József, aki arról híres, hogy munkahellyel rendelkezik, hegesztő-csőszerelő Tiszaújvá- rosban. — Nem voltak akkor ilyen idegbajosak az emberek — erősíti meg anyja az iménti szavakat. — Hiába voltunk úgy összezsúfolva, soha nem kellett zárni az ajtót, nem kellett rettegnünk, hogy mikor törnek ránk. Most meg szürkületkor már ki se mer menni az udvarra az ember. S már nem csak lopnak, de ölnek is, pár napja lőttek le egy embert itt a szomszédban, a sertéstelepen. Megérem én még vajon a rendet, a békét? Maguk tudják, merre tart ez a világ...? ' ' r;:tr " ■ yf"". I I WZ I g* 1 r”. MMMMM M a már szinte minden megtörténhet velünk, amire eddig álmunkban sem gondoltunk. Még az is talán, hogy egy kutya, becsületes nevén Fred, akár munkanélküli-segélyből tartsa el magát. Azt senki ne kérdezze, miért adnak az emberek nagy előszeretettel angol neveket a kutyáknak. Ez most teljesen mellékes. Mindenesetre a kutya nem tehet róla, s mivel ezt a nevet szokta meg apróbb korától, hallgat a névre. Fredet tulajdonképpen ajándékba kapta a középkorú házaspár, de még akkor mindketten dolgoztak. Nem volt nehéz eltartani egy — borjúnagyságú kutyát, aki bizony egybehangzó vélemények szerint, akár három ember helyett is eszik. Mégpedig lehetőleg húsféléket... Fred sorsa akkor pecsételődött meg, amikor először a férj, majd röviddel utána a feleség is az utcán találta magát. Mindketten munka- nélkülivé váltak. A bérből, fizetésből élő embereknek nem sok tartalékuk van, hogy átKegyelem Frednek vészeljék a keserves heteket, hónapokat. Ráadásul egyszer véget ér a munkanélküliségi járadék is, de állást még mindig nem talált egyikük sem. Ötven év körül már a mai világban nemigen kapkodnak az ember után. Jobb híján a feleség alkalmi gyermekfelügyeletet vállalt, a férj egy víkendház építéséhez szegődött el, igaz feketén. De egyre kevesebb hús jutott az asztalra és előfordult, hogy a villany, a gázszámlást háromszor is el kellett küldeni, mert nem tudták kifizetni a szokásos tartozást. így került napirendre egy elkeseredett pillanatban Fred, akit nagyon megszerettek, de akitől előbb-utóbb csak meg kell válni. Nem bírják etetni... Három napig vívódtak, mitévők legyenek. Az egyik újgazdag szomszéd csak úgy, pökhendi módon megkérdezte: „Nem eladó ez a kutya?” Ó bizony megadná érte a negyvenezret is. Persze, ha rendben vannak a papírjai, a törzskönyvezése, a fajtaiszta- ság... Fred gazdája valami humoros megjegyzéssel tért ki a tehetős szomszéd ajánlata elől, de valójában nagyon is a fülében maradt a darázs. Talán még ötvenezret is megadna az újgazdag szomszéd, elvégre, ha telik neki nyolcmilliót érő kocsira, mit számít neki negyven-ötvenezer forint egy kutyáért. Márpedig Fred papírjai nagyon is rendben voltak, ősei előkelő fajtatiszta családból származnak. Aztán mégis úgy gondolták, várnak még, hátha sikerül állandó munkát találni és akkor Fred sorsa is rendeződik. Különben nem lenne jó, ha a szomszéd venné meg a kutyát, ilyen korban már nehezen válik meg a jószág a gazdájától, mindig visszajárna, csak perpatvar lenne belőle. Ha már meg kell válni a kutyától, adják el egy idegennek és minél messzebbre. Három hónap is eltelt, amíg a kényszer rávitte a gazdit, hogy pórázon fogja Fredet és kivigye a KGST-piacra. Ott mindent el lehet adni, még talán az embert is. Akadt is érdeklődő, sőt komoly vevő is bőven. Hatvanezerre licitálták fel az árát, mire a gazdi észbe kapott. Már majdnem megkötötték az üzletet az egyik vevővel, amikor Fred gazdája hirtelen meggondolta magát. Azt mondta, nincsenek nála a kutya papírjai. Valójában ott lapultak a zsebében, ez csak ürügy volt. A felesége otthon várta, egy kicsit. Amikor hazaértek, mindenki megkönnyebbült. A férj nem is annyira a feleségének, mint inkább önmagának annyit mondott: „Egy ajándékkutyát semmiképpen nem adhat el az ember. Mit mondanék a barátomnak, ha megkérdezné, hogy van Fred...” így aztán Fred tovább eszi a munkanélküliek kenyerét. Egy kicsit fogyott, de azért jól van. Lakásirodák Marik Sándor / ,gényesen felújított belvárosi lakás eladó. Irodának, rendelőnek is kiválóan alkalmas. — Gyakran olvashatók hirdetések ilyen tartalommal. Vegyes érzelmekkel nézem mindig, és magamban együtt érzek az ottmaradó szomszédokkal, akik maguk mit sem tehetnek nyugalmuk megőrzése érdekében. Mert — mondjuk — jön egy nagy forgalmú iroda. Mivel a lakás előszobája kicsi, az ügyfelek a közös folyosón várakoznak (dohányoznak). Aztán kiderül: olyan értékeket kezelnek az irodában, amelyek védésére külön szabályok vonatkoznak. Felkerülnek tehát az esztétikus börtönrácsok. Sok idegen jön, a lépcsőházi ajtót nem lehet bezárni napközben. Takarítani már nem is érdemes... És ez így folytatódik — akarva-akaratlan tönkretéve a folyosó, a lépcsőház nyugalmát, ezáltal csökkentve a szomszédos lakások értékét. Tudom, a lakásirodák többsége kényszermegoldás, a bennük dolgozók nagy része kispénzű kényszervállalkozó. Ezért nem is általában tiltakozom: ha a vállalkozás szolid forgalma nem halad meg egy kritikus határt — különösen akkor, ha a hajdani lakótárs maga marad kettős használatú lakásában — még feloldható az ellentét. Am az „ utánam az özönvíz” szemléletet már nem lehet olyan könnyedén elfogadni. Mert nemcsak a vállalkozónak vannak jogai, hanem a társasház, bérlakástömb többi részét továbbra is családi otthonként használóknak is. Új jelenségről van szó, talán ezért nem lehet hibáztatni a régi házirendeket, társasházi alapító okiratokat készítőket, miért nem kötöttek ki szigorúbb szabályokat. Am az intő példák sokasága figyelemfelhívó is kell legyen: társasháznak épült, vagy azzá vált épületekben több figyelmet kell fordítani az együttélés (íratlan) szabályaira is. Megkockáztatom: az ön- kormányzatnak, a nagyobb lakásépítő vállalkozásoknak felelőssége van ez ügyben, csak éppen nem élnek azzal, a lakásvásárlók pedig csak később kapnak észbe. Amikor már késő. sPíóid flfi © t & i* Értelem az éveknek Kállai János A z ember ezekben a gyakori temetéses időkben már csak azon fohászkodik: legalább a nyugdíjas kort érje meg, legyen egy-két pihentető éve. Mit mondjak: a pislákoló reményekkel szinte fordított arányban „sejtetnek” a statisztikák. A magyar nők még úgy-ahogy tartják magukat a nemzetközi életidőtartam-mezőny- ben, mi, férfiak viszont immár tíz év mínuszban vagyunk mondjuk egy japán polgártársunkkal szemben. Baj van az életfával, sárgu- lás-hervadás előtt hullanak a levelek. Ezért öröm, ha idős korúak jókedvű közösségében tölthetünk pár órát, erőt merítvén a hetve- nesek-nyolcvanasok anyagiakkal ugyan nem biztatott optimizmusából, ám derűvel mégis átszőtt emlékezéseiből, egyszerűségükben bölcsességet eláruló gondolataikból. A nyíregyházi Városmajori Közösségi Ház Örökzöld nyugdíjas- klubjának tagjai közelmúltbeli, jubileumi rendezvényükön engem e lehetősé gekkel megajándékoztak. A közel hetven főt számláló közösség 1976 óta — azaz: húsz esztendeje —folyamatosan működik. Jeles eseményükre meginvitálták a testvérközösségeket — Záhonyból, Kisvárdáról, Nyírbátorból, a nyíregyházi Fegyveres Erők Művelődési Házából, az Alvégesiből, valamint az Esti Fény egyesületet az Örökösföldről. A házigazda klub vezetője megfogalmazta: a bensőséges, családias légkör, a tervszerűen szervezett, érdekes programok sok nyugdíjas korút hoztak és hoznak el az „örökzöldek” közé. A tagok sorában találhatunk az alapítók közül néhányat? ők már túllépték a nyolcadik ikszet, de jelenlétükkel igazolják a gerontológusok állítását: az idős emberek közösségben magasabb életkort érnek meg. Tudom: egy klub, legyen bármily sikeres a tevékenysége, nem pótolhatja a hiányzó forintokat, a család szeretetét, a volt munkahely légkörét. De, ha jól teszi dolgát, értelmet adhat a múló éveknek. A törvény szigora Ferter János rajza □ Jószágtartásra kiválóan alkalmas ez a vidék Harasztosi Pál felvétele
