Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09 / 262. szám
jyyo. novímblr 9., szumbai 13 MÚZSA fogadta a vonatot, vagy járta a sínpályát. Ha baj volt, durrantyúval jelzett a mozdonyvezetőknek, akiket névről ismert. Később, amikor megjelentek az útátjárókban a sorompók, ha nem tartózkodott otthon, a család valamelyik tagja teljesítette kötelességét. — A vasutasság nem szakma, élethivatás, szenvedély — mereng el Húri Zoltán. — A sínek, a vonatok összekötnek, legyőznek mindent. Ez maga az örök megbízhatóság. Ha esik, ha fúj, ha hétköznap vagy ünnep van, a hathuszas elindul. A menetrend szent. Én már ötéves koromtól szívom magamba a kátrány illatát. Ma is naE onta kijárok az állomásra, s beleremegek, a meghallom a mozdony füttyét. Büszke vagyok vasutas voltomra, s ha még egyszer születnék, ismét a „síneket” választanám., Tiszalök. Végállomás. A nosztalgia végétért. Péntek József mozdonyvezető lassan, komótosan lép le a „csühös” lépcsőről. Kezét törölgetve áll az 1915-ben készült 324-es mellett, s boldogan fogadja a gratulációkat a sima zökkenőmentes indulásokért és a fékezésekért. Neki teljesült az álma. — Már harminc éve dübörög a kezem alatt a gép — tolja hátra akkurátusán kerek sapkáját. — Én is gőzösön kezdtem. Tizenöt kemény tél van mögöttem. Az arcom égett, a fenekem majd lefagyott. Mégis, valahogy szabadabbnak éreztem magam. Ha kinéztem a pályára, a füsttől könnyes szememet szellő simogatta. Láttam, hogyan nőttek évről évre a kubik fái, hogy cseperedett fel a bakter lánya. A villanymozdony más. Óriási a felelősség. Száguld várostól városig, a fülkében gép ural mindent. Persze ahhoz, hogy valaki jó mozdonyvezető legyen, azért kell szív és lélek is. Meg kell szokni a fura időbeosztást, s legyőzni a veszélyérzetet. A „kiglancolt” állomás elcsendesedik. A vendégek elmennek. A múlt lezárult. Máris a jelen gondjai fájdítják Farkas Péter ti- szalöki állomásfőnök fejét. — A vonal igazi virágkorát 1945-ig élte, bár a mezőgazdaság, az ipari üzemek a szocializmusban is ontották a termékeket. A Csanádi-féle közlekedési koncepció Flarasztosi Pál felvételei indította el a sorvasztást. Egyszerűsítették a szolgálatot, csökkentették az állóeszközöket (épületeket, vágányokat számoltak fel). Az igazi változást mégis a ’90-es évek eleje hozta. Míg tavaly kétszázötven vagon gabona és több tonna cukorrépa indult innen útnak, az idén egyetlen vagont sem adtunk fel. Korábban még a megszüntetés gondolata is felmerült. Az okok között a termelő üzemek elsorvadása, a közúti forgalom megerősödése szerepelt. Szerencsére, ma már nincs róla szó, de szemlélet- váltásra, egy újfajta gondolkodásra lett nálunk is szükség, s az adott technológiához kellett karcsúsítani a létszámot. Cél a fennmaradás, ma újra regionális szerepet kaphat a vonal, s ebbe a küzdelembe be kell vonni a kapcsolódó településeket is. Elköszönök. Az emléktáblával megtisztelt százéves platán méltóságteljesen őrzi az állomást. Látta a szerelmének csókot intő vőlegényt, a férjét búcsúztató feleséget, a fiát sírató anyát. Mennyi álom és remény indult innen útra, hogy beteljesüljön. Most hiányzik a zakatolás, a nyüzsgés. Remélem, ez a csend nem az elmúlás „hangja”. dővel, sert kortyol. A fiatal író kedvtelve nézi. Ez az ember tud élni. Ő még tud élni. Jó látni, ahogy eszik, ahogy van. Jó hallgatni letűnt időkről. Különös emberekről, káprázatos nőkről, csodálatos utazásokról. Hozzák a marhahúslevest, hosszú tésztával. Elsőként Szinbád szed a tálból. Merőkanalával nem kerüli ki a zöldséget, sárgarépa, petrezselyem és karalábé kerül a tányérjába. Sándor is szed magának. Esznek. A horvát pincérlány üresen viszi visz- sza a tányérokat. Kisvártatva újabb fogást tesz az írók asztalára. Könnyű rántott csirke, krumplipürével, párolt vöröskáposztával. Az italosfiú kétszer négy deci rizling- gel szolgál. Magyar bor az isztriai tengerparton. Zágrábi zsidó kereskedő szerzi ide a magyar uraknak. Sajt, szivar, fekete. A magyar urak isznak, pöfékelnek, nosztalgiáznak. Sándor fizet, Gyula böfög. Nagy Tamás illusztrációja A teraszon föltűnik egy nő. Rövid haja van és kalapot visel. Sándor felpattan, köszön. Angol nő, Párizsból ismeri, bemutatja az írónak. Az őszülő úr körülményesen udvarias. A hölgy nem nyújtja csókra a kezét. Radikális, öntörvényű. Gyula úr zavarba jön, majd ideges lesz. A brit hölgy feneke alá tolja a nádszéket és megkérdezi: mit tud maga a magyarokról? A brit hölgy ismeretei felületesek. Talán barbár bikát lát a hajósban is? Szinbád egyre idegesebb, Sándor feszeng. A brit hölgy rendületlen. Szabadságról és a nők egyenjogúságáról papol. Hosszú cigarettát szív, szipkából. Gyula taktikát változtat, dicsérni kezdi a nő szemeit. A hölgy szabadkozik. Gyula úr az asztal alatt erősen megszorítja a combját. A hölgy pirul, de nem szabadkozik. Gyula nyert. Szinbád felébred, izzad, nem bírja már a gőzt. Ideje menni. Haza kellene érni vacsorára. Még elébb ruhát kéne vennie ma- turandus lányának. Szent ügy. Dehát nem ért ő a mai módihoz és pénze sincs ilyesmire. Konflissal Óbudára hajtat. A fiáke- res figyelmezteti, vadvacsora lesz a Kéhli vendéglőben. Le kell szállani. A terem telve van színészekkel, festőkkel, újságírókkal. Szinbád a toliforgatókat választja. Az asztalnál eleven tekintetű, bajuszos, jová- lis megjelenésű hírlapíró magyaráz éppen egy zseniális költőről, aki egyformán megbabonázza a literátusokat és a nőket. A hajós eperpálinkával kezd. Pohárköszöntőt mond, rövidet. Uraim, a szép nők és a jó ételek tartják a férfiemberben a lelket, ne feledjétek: ha a jól elkészített ételt egy szép nő rakja elétek, megbékélhettek sorsotokkal. Az eperpálinka hat, az asztal- társaság mindenben egyetért. Sváb menyecske cseréptálakat rak a kockás abroszra. Fajdkakasleves, majoránnával. A szerkesztő urak mohón habzsolnak. A leves után egyikük tárcanovellát kér az írótól. Legyen szaftos, életes. Délelőtt beviszem, bólint a hajós. Holnap? Holnap. Dehát mikor írja? Most. Most is. Mindig írok. Az ideges rajzoló hablatyol: ő napokig nem tud a kezébe irónt venni, míg nem jő a gondolat. Tehát gondolat vezérli a kezedet? Hát ez meg is látszik azon, amit csinálsz. Ideákat festesz, hűvösek a képeid, nedvte- lenek. Egyszer, Abbáziában megismerkedtem egy angol nővel. Szüfrazsett volt. Neki bizonyára tetszenének, meg is tudná magyarázni a képeket. Látná a gondolataidat. Én viszont a csontsivár semmit látom. A festő megsértődik, verekedni akar. Egy mo- kány, vidéki hírlapíró rendre inti a népeket. Fácán következik, gesztenyével; megnyugszanak a kedélyek. Api Szinbád csak turkál a tányérban. Semmi baja a fácánsültnek, saját magával van gondja. Nem vásárolt lánykaruhát, ma sem ért haza vacsorára. S még írnia is kell. Kellemetes napok hosszú-hosszú éjszakája vár rá. Orbán Ottó versparódiái Illyés Gyula Hatalmas, nagy mondat, s a költők... Nem az apollinaire-i hévtől — a HÉV-tői! De mint aki ég felé tör! (Ahogy az étör.) Beh úgy, ahogyan ott, s mint régen — akkor! — otthon, szinte már repülve, de — mintegy — földön ülve, a gyerekkorban, amikor a költőnek még volt szava: ca va! Pont úgy beszéltem, amíg a borjuneveldéhez értem. Weöres Sándor Gőgicse í Az apám daliás handlé, idejár, odajár, ajvé, toporog kapuban, téren: „Kidobott kacat ez, kérem!” Amikor az apám bajban, a fején csöpögő vaj van, amikor az apám ágál, kenyeret, libazsírt drágáit. 2 Messze földön folyó a Neretva, lány kezében de szép a beretva, jó nagyot rúg Karába farába, mért ne rúgna, ha fáj a falába. Miska sógor, ha itt a' majális, néha részeg, de néha kajál is, két porontyát ezerbe hasítja, Róza asszony kis ingbe’ visítja. 3 Isztor, Nyisztor, Tranzisztor, kend engemet mért piszkot? Piszkolja a nénikéjét, abban lelje némi kéjét! Pilinszky János Szálka In memóriám Simone Teilhardovics Kafka Menjen bele. (Belemegy.) Jöjjön ki. (Kijön.) Előtte is láb. Utána is láb. (A kéz.) (A Paródiák ciklusában a szerző — Orbán Ottó — akadémiai komolysággal írott irodalmi stílustanulmányai találhatók. Megjelentek A világ teremtése és egyéb badarságok (1977) című kötetében.) Porond bohóc, Tímár Éva alkotása □
