Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-08 / 235. szám
1996. október 8., kedd KiM-Nagyaroftzág 3 HATTER Idénymunkán a paradicsomban Az ügyvezető szerint a Zöld Bárók Kft. nem követett el semmilyen hibát Busz szállította a rendőrségre a kárpátaljai munkásokat adategyeztetésre A szerző felvétele Kováts Dénes Kótaj (KM) — A jelentős visszhangod kiváltott kótaji paradicsomszedési ügy felborzolta a kedélyeket: mint ismeretes, több mint száz kárpátaljai munkás foglalkoztatása eredményezett razziát és vizsgálatot. Az eseményről korábban beszámoltunk, tegnap a megyei munkaügyi központ igazgatója fejtette ki véleményét, ezúttal a kótaji Zöld Bárók Kft. (a munkaadó) álláspontját adjuk közre. A kft. irodájában Bállá Gábor ügyvezető, és a cég jogásza, már előkészített dokumentumokkal a kézben fogadott, ezekkel támasztották alá igazukat. Kiderült: a történet kezdete májusra nyúlik vissza, ekkor adták be először igényüket paradicsomszedő munkások foglalkoztatására. Kronológia Már akkor nyilvánvaló volt — tájékoztattak —, hogy legalább kétszáz fő foglalkoztatására lesz igény, hiszen jó termés volt várható, s a felvevő piac is rendelkezésre állt. Akkor még nem gondolták, hogy ilyen gondok tornyosulnak majd föléjük. Májusban a munkaügyi központban a külföldiek alkalmazását célzó felvetésre azt a választ kapták: felejtsék el, hiszen a megyében is sok a munkanélküli, elsősorban számukra kell munkát biztosítani. Június 11 -én az igényt is beadták 200 főre, kérve, elsősorban környékbelieket közvetítsen ki a központ. Két napra rá megkapták a választ: tudják biztosítani a kért létszámot, a foglalkoztatási szándék előtt legalább két héttel jelezzék a konkrét igényt. Augusztus 2- án csupán 32 dolgozójuk volt, 21-éré már 182 szerződést kötöttek meg, de további százat igényelt a kft. Mivel egyfajta válsághelyzet alakult ki a munkaerőhiány miatt, augusztus 29-én ismételten kérték, hogy külföldieket alkalmazhassanak. Szeptember 2-ára ugyanis mindössze 42 dolgozójuk maradt, a paradicsomot viszont sürgősen szedni kellett... — Olyan nem fordult elő, hogy ne vettük volna fel a kiközvetített dolgozót, hiszen minden kézre szükség volt — jegyezte meg Bállá Gábor —, mindenkit alkalmaztunk, aki hajlandó volt felvenni a munkát. Mi arról nem tehetünk, ha valaki nem akar dolgozni... Nem feketén — Szó sincs esetünkben „feketemunkáról” — cáfolt az ügyvezető—, hiszen mi nem titkolóztunk, bejelentettük igényünket. De ördögi kör a külföldiek foglalkoztatása, nem igazán az életnek megfelelőek a jogszabályok. Munkát akkor vállalhatnak, ha van engedély rá, de ezt addig nem kapják meg, míg nincsenek itt... Szeptember 6-ra összeállt a névsor, mert az ágazatvezetőm, s egy Beregszászra való egykori kollégám segítségével sikerült dolgozókat szerezni, így azt a választ kaptam a munkaügyi központban: meglesz a névsor és az engedély is, hiszen látták, hogy belföldről nem tudjuk kielégíteni a munkaerőigényt. Lesápadva jött a jogászunk, hogy megvan az engedély, de baj is van, hiszen munkavállalói vízumra és tartózkodási engedélyre is szükség lenne, előbbi beszerzése viszont — ismerve a kinti ügymenetet — hónapokig is eltart. Hogy lett volna akkor leszedve az amúgy is rothadásnak indult paradicsom? Erre úgy döntöttem: nem megyünk sehová, hiszen az előírások jó részének eleget tettünk. Ha kiküldtem volna őket vízumért, karácsony lett volna, mire megkapják. Vállalom ezért a döntésért a felelősséget. Azt tudom: 103 fő foglalkoztatására volt engedély, mellékeltük a névsort, fizettük a munkabért, levontuk a jövedelemadót és a tb-járulé- kot, holott ezért ők cserébe nem kaptak semmit, a környékbeli orvosok vizsgálták meg és látták el őket, ha kellett. Köszönet jár nekik ezért. — Az eredeti névsor, és a razziakor ott dolgozók listája viszont csak félig egyezett... — Nem gondoltuk, hogy ennek ekkora jelentősége van, nekünk mindegy, ki szedi a paradicsomot, csak be legyen takarítva. Az az igazság, hogy a zuhogó eső megbetegedéseket is eredményezett, így egyesek hazamentek, de küldtek maguk helyett másokat. — Mi egy embert sem foglalkoztattunk feketén — tette hozzá a jogász —, ilyen fel se merült bennünk. Válsághelyzet volt a mezőgazdaságban, be kellett időben takarítani a termést. S ha hozzáteszem, hogy a kárpátaljai magyaroknak az itteni kereset egész évi megélhetésüket biztosítja — hisz ott nem kapnak munkát — akkor nyugodtan kijelenthetem: nekik is sokat segítettünk. Vitatják — A legkevesebbet talán mi hibáztunk ebben az ügyben — fogalmazta meg véleményét Bállá Gábor — ez a huzavona ráadásul óriási károkat okozott a cégnek, az időjárás és a kellő létszámú munkaerő hiánya miatt nem tudtuk teljesíteni szállítási kötelezettségeinket. Az az igazság, hogy a hatóságok sem tudták pontosan, hogyan kell eljárni, jogilag is vitatható a dolog. Ráadásul túl bonyolulttá tették a külföldiek foglalkoztatását akkor, amikor nem lehet itthon elég embert találni. — Egy szó, mint száz — tette hozzá —, nem gondoltuk, hogy ekkora kalamajka keveredik a dologból. Én mindenképpen köszönöm a munkaügyi központnak a végefelé tapasztalt pozitív hozzáállását, segítőkészségét. A büntetés jogosságát viszont vitatom, hiszen itt legfeljebb némi szabálysértésről lehet szó, de semmiképpen sem engedély nélküli foglalkoztatásról, kiszen megkértük — s végül kaptuk — az engedélyt. — S hogy mi lesz jövőre? Nem tudom. A paradicsomnak van és lesz piaca. r alálkoztam egy boldog nyugdíjassal, ami nagyon meglepett. A hárommillióból kevesen érezhetik olyan jól magukat, mint a nyolcvan év körüli bácsi, akivel nemrég egy fél napig utaztunk, amíg elértük a dunántúli nagyvárost. Havonta ingázik Nyíregyháza és Pécs között, az egyik gyerekétől a másikig. A két családban hat unoka is várja a nagyapát, akik — némi dicsekvéssel megjegyezte — nem tudnak betelni a meséivel. Valójában igaz történeteket mesél az unokáknak, a saját életéről. — Dolgoztam én favágóként, építettem vasutat. Aztán a háború alatt egy nagy lőszergyárban voltam művezető. Bombákat gyártottunk. Ezt annak idején nagyon jól megfizették. Így sikerült önállósítani magam. Egy autószerelő műhelyt nyitottam, mert egész életemben bolondultam a motorokért. Persze ne gondolja senki, jegyezte meg az öreg—, hogy állandóan a régi élményeket Irigyelt nyugdíjas mesélgeti az unokáinak. Szó sincs róla. Nem tudna meglenni munka nélkül. A nyíregyházi fiának a házépítésen segédkezik, a pécsinek van egy kis garázsboltja, amikor ott van, ő maga is beáll a pult mögé, és várja a vevőket. A magas vérnyomását leszámítva, ami ilyen korban egyes orvosok szerint szinte természetes, semmi baja nincs. Kitűnően alszik, jó az étvágya, irigylésre méltó a hangulata. Ez sugárzott a hangjából. Szokatlannak találtam, hogy egyetlen szót sem szólt a megélhetési gondokról, a drágaságról, a pénzről... Mégpedig a nyugdíjasok többsége mi másról is tud beszélni, panaszkodni, mint ezekről. Talán már belefásult, már panaszkodni sincs kedve... — Ne vegye dicsekvésnek, de engem hidegen hagynak az áremelések. A világon mindenütt így van ez. Legfeljebb az arányok másak. Igaz, az én nyugdíjam nem egy átlagos nyugdíj. Azt is mondhatom, én könnyen beszélek, míg nagyon sok nyugdíjas, ahogy hallom, majdnem éhezik. Én ezekről csak az újságokban olvasok, a tévében hallok. De nagyon elszomorít, ha idős embereket látok, amint a kukákban matatnak... Több óra is eltelt, amíg annyira összemelegedtünk, hogy meg mertem kérdezni tőle, félretéve a kötelező tapintatot, tulajdonképpen mennyi a havi nyugdíja. Egy kicsit kerülgette a választ, mint ami igazában csak rá tartozik. Mindenről beszélt, csak a pénzről nem. Már azt gondoltam, homályban marad a dolog, nem is tettem fel újra az illetlen kérdést. Végül, egy jó óra múlva, ő tért rá, eszébe jutott, hogy adósom maradt a válasszal. Majdnem a vészfék foggan- tyújához kaptam a meglepetéstől. — Nem egészen kétszázezerforint. Ez attól is függ, milyen a dollár és a forint árfolyama. Én ugyanis tíz éve települtem haza Kanadából, ahol volt egy külön nyugdíj- biztosításom is. Ezért mondtam, csak az újságokból tudom, mennyire rosszul élnek a magyar nyugdíjasok. De azért ne gondolja, ‘hogy nem mennék el bármikor egy jó tüntetésre, ahol nagyobb nyugdíjat követelnének az idős emberek... Elvégre én is közéjük tartozom... A míg a kanadás magyar történeteit hallgattam, eszembe jutott a régi szomszédasszonyom, aki a gyerekei kívánságára néhány éve települt Kanadába. Vitte a húszezer forintos nyugdíját is. amit azóta dollárban kap odaát. Vajon ő meg merné mondani egy útitársának, mennyi a nyugdíja... Nem tudom. Talán ott meg se kérdezné tőle senki. Elvégre odaát, a nagy víz másik oldalán a pénzről nagy illetlenség beszélni. ■- JÉr jKMr B *\i©zopof» » Hinton Sípos Béla zem nem maradt szá- V razon szombaton kJ délután — írhatnám némi költői túlzással —, amikor Nyíregyháza utcáin végigvonult a lakodalamas menet. De micsoda menet volt az! Nem ám holmi Mercédeszekből, Jaguárokból és Buickkokból álló konvoj. Nem. Igazi hús-vér paripák. deli telivérek húzták a hintákat, a fogatokat, s még a szegény rokon, egy szürke szamár is képviseltette magát. Az ifjú pár előtt öt ló táncolt, kecsesen, ünnepélyesen, átérezve a nagy nap minden felemelő pillanatát. Zombori-bokorból indult a tizenöt fogat a házasság- kötés színhelyére. Hosszú volt az út a városig, a város utcáin az anyakönyvvezetőig, de valahogy ezen a délutánon egyetlen autós, egyetlen gyalogos sem zsörtölődött, A kereszteződésben már régen pirosra váltott a lámpa, amikor az utolsó szekér is áthajtott rajta, mégsem szóltak a dudák, az öklüket sem rázták a sofőrök. Mindenki türelmes volt, sőt egyszerűen lenyűgözte az embereket a látvány. Mennyit hallani arról, hogy más országokban élnek még a hagyományok, tisztelik a régmúlt időket, elevenen élnek a mindennapokban az ősök szokásai. Ezzel szemben nálunk mindenben a modern volt a jó, a régi talán még modellül sem szolgált. De mi volt, mi egyáltalán a modern ? Az, hogy őseink évszázados szokásainak fittyet hányva kitaláltunk valami újat, valami teljesen mást, s megpróbáltunk aszerint élni? Am nézzünk csak egyet, kettőt. Reneszánszát éli a vályog. Még az építkezésnél maradva, visszatérünk a sokemeletes házakról az egy-két szintesekhez. Aztán a népi kultúráról, a népművészetről nem is beszélve, amelyet napjainkban ismét felfedezünk. Itt-ottmár ismét tartanak arató- és szüreti bálokat... Évszázadokon keresztül együtt éltek őseink az őseik szokásaival, a ma embere pedig egy tollvonással keresztülhúzott mindent. Most úgy tűnik, mintha megmozdult volna valami. — múltunkért, értékeinkért. Magyar gondolkodó Ferter János karikatúrája m k c^iríTrrf:iri y~ ijbb a W y,j f^ H i?- 'í> * Ilii- - a, ; ;■ , \ í > -■ , vM Gyerünk az oviba! Kállai János rszágos tendenciák- í 1 ról faggattam az V_X óvodapedagógusok évnyitó—megyei—tanácskozásán a Művelődési és Közoktatási Minisztérium főtanácsosát. Aziránt érdeklődtem: mennyire érződik a demográfiai ingadozás a kisdedóvók feltöltött- ségén, milyen a kihasználtság; ha valahol gyermekkertet szüntet meg a fenntartó, milyen meggondolásból teszi? Jóllehet az illetékes részletekbe nem bocsátkozott, azért néhány fontos dologra utalt: az óvodákban most még van gyerek, nincs szó elnéptelenedésről. A maximális, 25 fős csoport- létszámot sok helyen igencsak átlépik, de a kihasználtsággal mégis gond van. Merthogy a fenntartó, amikor a rendelkezésre álló „gyerekkapacitás” célszerű hasznosítását vizsgálja, azt nézi: hány apróság étkezik az óvodában, hányán vannak az ellenőrzéskor jelen. Pedig a kisember is éppúgy lehet beteg, mint a felnőtt, s történetesen ezért nincs a helyén, amikor a nénik-bá- csik gazdaságiznak. Am, mivel egyszer már felvették, számára garantálni kell az óvodáztatást, mégha gyakran hasmenésbe, influenzába esik is. Megyénkben rendben mennek a dolgok, eltekintve pici csalafintaságtól. Az ovis csoportlétszámokat 29-32-re „alakítják" , hogy történjen bármi, a huszonöt azért kijöjjön. Aligha kérdőjelezi meg bárki: iskolába lépés előtt kelt az ovi. Mind a közoktatási, mind az önkormányzati törvény kötelező feladatként tartalmazza a három (legfeljebb) hétéves korú gyerekek óvodai nevelését. Az öt éven aluliak esetében a sziilő dönt: igényli-e a szolgáltatást: öt éven felül viszont kötelező az óvodáztatásról gondoskodni. Az önkormányzatok egyike- másika hajlamos csupán ez utóbbit teljesítendőnek ítélni, egyszersmind „mellőzi” a 3-4 éves komákról való gondoskodást. Ennek rövi- debb és hosszabb távú következményeit tekintve: bizony, rosszul teszi. n m \ g \ s
