Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05 / 233. szám

1996. október 5., szombat HÁTTÉR Kelet-Magyarország 3 A hasznos közmunka közérdek Magas a tartós munkanélküliek és a pályakezdő munkanélküliek aránya Historias október Balogh József Nyíregyháza (KM) — Nagy társadalmi átalaku­láson megy keresztül az ország, és ez nem> marad nyom nélkül az emberben sem. Értékvesztések és ér­téknyerések tanúi lehe­tünk, de a legnagyobb megrázkódtatást a mun­kahely elvesztése okozza. Mai sorskérdéseink között talán azért áll az élen min­den, ami ezzel összefut;. A munkanélküliség, a feke­temunka, a közhasznú munka, a bármi felvállalá­sa, esetleg a megaláztatás, a szégyen, amit azok közül éreznek sokan, akik tanult szakmájuk, képzettségük helyett mondjuk utcát ta­karítanak, Erről a kímé­letlen helyzetről beszélget­tünk Giba Tamással, Nyíregyháza alpolgármes­terével, Tóth László új- dombrádi betanított mun­kással, dr. Madácsi Mári­ával a nyíregyházi tanár­képző pszichológiai tan­székének vezetőjével és dr. W'ischán Elek nagy káliói elme- és ideggyógyász fő­orvossal. Madácsi Mária Tóth László: „Ne tudják meg, milyen érzés egy munkahelyet elveszíteni. Én dolgoztam va­lamikor a dombrádi tsz-ben 15 évig, mint rakodómunkás, az­tán egy nyíregyházi kft.-nél másfél évig, az is felbomlott. Munkanélküli lettem. Voltam közhasznú munkán, ott aztán mindent kellett csinálni, utat takarítani, épületeket rendbe- tenni. Nem unatkoznék otthon sem, mert van a sógoromnak 15 hektár földje, azon dolgoz­hatnék. De most a mezőgazda­ságban is nagyon bizonytalan a megélhetés. Meg aztán hiába köti le magát otthon az ember, hiába dolgozik reggeltől estig, nincs talaj a lába alatt. A se­géllyel sem könnyű megbékél­ni annak, aki dolgozni akar. És nem is az alacsony összeg miatt. Giba Tamás: Nyíregyházán meghaladja a 14 százalékot a munkanélküliek aránya. Külö­nösen két területen van nagy gond: roppant magas a munka- nélküliségen belül a tartós munkanélküliek és a pályakez­dő munkanélküliek aránya. Az önkormányzatoknak ugyan nincs foglalkoztatási kötele­zettsége, de nyilván elemi ér­deke mindegyiknek, hogy a foglalkoztatás bővítésével sa­ját terheit csökkentse, mert így kevesebb embert kell segé­lyeznie, s ha a foglalkoztatás bővül, azok a vállalkozások is termelnek, adót fizetnek stb. Az önkormányzat ezért is pró­bálkozik mindenféle gazda­ságfejlesztési akciókat gerjesz­teni, de a meglévő munkanél­küliség kezelésében is próbál szerepet vállalni. Az egyik le­hetőség a segélyezésen túl kü­lönféle közhasznú munkák szervezése, ebben az esetben a munkaügyi központok 50 szá­zalékban finanszírozták a fog­lalkoztatott munkások bérét, az önkormányzatoknak a má­sik felét kellett hozzátenni. Ilyen közhasznú munkások fő­leg köztisztasági feladatokat láttak el, néhányan a szociális gondozásban vettek részt, s ez­zel a munkanélküli ellátásból már teljesen kikerültek vissza­kerülhettek a rendszerbe. Ki­lencven nap után újra jogosult­tá váltak a jövedelempótló tá­mogatások megszerzésére. Madácsi Mária: Jó néhány év óta azt gondolom: sokunk­nak közös élménye az, hogy a munkanélküliség rosszat tesz az embereknek, árt az emberi kapcsolatoknak, mert megvál­toztatja azokat. Azzal kezdő­dik, hogy aki elveszti a munká­ját, elbizonytalanodik, s erre az emberek reagálnak. Különb­ség van természetesen a 7-8 évvel ezelőtti elsőmunka-el- vesztők és a mai munkanélkü­liek között. Akkor — nem is­merve a jelenséget —, hajla­mosak voltunk azt gondolni, hogy akinek nincs munkája, abban ő a hibás. Elvesztette, amit munkája révén biztosított a családnak, s ezzel a helyzete is, az értéke is megváltozott. Ez volt az első hullám a jelenség­ben. Az emberek próbáltak magyarázatot keresni, mi lehet a munka elvesztésének oka, s többnyire az egyén felelőssé­gét hangsúlyozták. Wischán Elek: A jövőtől való félelem, a bizonytalanság élményét és bizonyos fokú szorongást kell elviselni an­nak, aki elvesztette munkáját. És ez nemcsak az orvosi rende­lőben jelenik meg, hanem az ember minden kommuniká­ciós viszonyában, bárhol talál­kozzon bárkivel. Megjelenik olyan vitális kérdésekben, mint a lakom, az élek, eszem, energiát fogyasztok, s meg­nyilvánul a társadalmi egzisz­tencia elvesztésében, ami frusztrációt, egy hiábavalósági élményt okoz, amely meglehe­tősen dermesztő, pláne annak, aki egy jó állást töltött be, aki úgy érezte, hogy állása biztos, nyugdíjáig meglesz. Tóth László: Amikor adó­dott egy lehetőség, hogy Dombrádon az önkormányzat az új általános iskolát közhasz­nú munkásokkal építteti, meg­keresett Szabó Károly építés- vezető és felajánlotta, hogy dolgozhatok. Őrömmel elfo­gadtam, bár kevés a pénz, csak 24 ezer forintot keresek, de a munkanélküli-segély 14 ezer volt. Kerékpárral járok át Új- dombrádról, szerettem volna egy kis üzemanyag-támoga­tást, mert akkor motorral jöhet­tem volna, de nem adtak. Hát biciklizek. Sajnos már nem so­káig. Október végén lejár a szerződés, télen nem épül az is­kola. Talán áprilistól újra dol­gozhatok. Addig? Visszame­gyek munkanélkülire. Meg­élünk valahogy. Van egy rok­kant feleségem, ő is kap egy kis pénzt, a nagyobbik fiam Vár- dára jár a baromfifeldolgozó­ba, a kisebbik mozgássérült, ő rokkantsági nyugdíjat kap. Giba Tamás: Aki munká­hoz jutott és dolgozik, az azt mondja, hogy a szociális segé­lyek osztása a társadalom szá­mára fölösleges pénzkidobás, ráadásul elveszi a dolgozók munkakedvét is. Sokan emle­getik a nagykállói ínségdom­bot, amit azért csináltak, hogy ne könyöradományt osztogas­sanak, hanem aki odavitt egy kosár földet, azt fizették meg. A közmunkának szerintem is értelme van, nekünk pedig az a feladatunk, hogy megtaláljuk azokat a célokat, amelyekre ez a lehetőség jól felhasználható. Ne ínségdombokat építsünk, hanem valóban hasznos munka legyen. Madácsi Mária: Gyerekek­kel folytatott beszélgetésekben felfedezhető, hogy mennyivel másként vélekednek a munka- nélküliségről azok, akik kívül­ről látják. Olyanokat válaszol­tak, hogy ivott, rossz viszony­ban volt a főnökével, tehát hogy ő maga a felelős azért, mert elvesztette a munkáját. Akiknek viszont a családjuk­ban volt a munkanélküli, ott in­kább felmentették a felelősség alól a munkáját vesztett család­tagot, és magyarázatot keres­tek arra is, miért elfogadható az az állapot, amibe átmenetileg került az apa vagy az anya. Olyan magyarázatok születtek, hogy jó hogy otthon van anya, mert így mindennap főz, vagy jó, hogy otthon van apa, mert besegít a háztartásba. Most, hogy tömegesen kerülnek az utcára az emberek, váltás van a magyarázatban, s fokozódik a bizonytalanság. Változnak a családi szerepek, tekintélyét veszíti a hagyományos család­ban a munkanélkülivé lett apa, az anya, aminek az lesz a foly­tatása, hogy a fiatalok is elbi­zonytalanodnak. És nincs ka­paszkodó, amiből kiszámítha­tó lenne, meddig fog ez tartani, s hogyan lehet ebből kilábolni. Sokan hibáztatják a privatizá­ciót, a technikai fejlődést, mert ezek miatt szűnnek meg a munkahelyek, vagy mert a gé­pek veszik át az ember szere­pét. Wischán Elek: Az ilyen je­lenségek egyrészt alkalmazko­dási zavart okoznak, másrészt pedig gyakorlati reakciót és tervezetet követel meg a ho­gyan tovább. A munkanélküli­segély csak egy rövid ideig tart. Megszűnte után van még jövedelempótló támogatás, ami egy bizonyos társadalmi lecsúszást is jelent egyben, ez pedig az illető önképében kényszerváltozást eredmé­nyez. Ha megbetegszik, dep­resszióssá válik, akkor az egészségügy karjaiba teszi ma­gát, gyógyszerelni kell. Ha még jogosult táppénzre, akkor ezt veszi igénybe, ha nem, ak­kor vagy kórházba fekszik be, vagy kiheveri ezt a sokkállapo­tot. És akinek sikerül ezen az állapoton túljutni, az a gyakor­lati kompenzálás irányába for­dul, tervezeteket készít. Mihez tud nyúlni? Megint csak az egészségéhez. Mindenkinek van rejtett tartaléka, panasza, vagy tartalék betegsége, amit normális körülmények között félretesz vagy negligál, mert van mivel foglalkoznia. Példá­ul egy kisebbfajta mozgásszer­vi panasz, a gerincoszloppal összefüggő elváltozás, vagy emésztési zavar, fejfájás, ame­lyeket ilyen esetben elővesz, igyekszik felnagyítani és pró­bál egy olyan egészségügyi státust kialakítani és érzékel­tetni a megfelelő fórumoknál, hogy abból ő meg tudjon élni. És ez egyáltalán nem nevezhe­tő erkölcstelennek, hiszen egy rokkantsági státus relatíve egy stabil megélhetési forrást je­lent. Ha az ember beleéli ma­gát abba a helyzetbe, hogy volt egy egzisztenciája, amit el­vesztett, még akkor is óriási gond, ha lenne miből megélni. De ha ez az anyagiakat is érin­ti, ha az ember nem tud befűte­ni vagy nincs miből élelmiszert vásárolni, akkor még nehezeb­ben feldolgozható. Újra kell al­kotni az önképemet, újra meg kell szervezni az egzisztenciá­mat, s ez depresszió, szorongás nélkül nem megy. Madácsi Mária: Ami a leg­rosszabb, a fiatalok jövőképe mindig a jelentől függ. Mert­hogy a jövőre is csak annyi vá­gyunk, annyi célunk lehet, amin a jelenben megkapaszko­dunk. Én a munkanélküliség­nek az emberi kapcsolatokat rontó hatását épp ebben látom. Nem ismert az ok, a következ­mény, az ember önállósága, nem tudni, hogy mit tehet, ezért a gyerekek szinte nem is akarnak felnőttek lenni. Ezzel lépten-nyomon szembesülök itt a főiskolán is. A hallgatók nem akarnak felnőttek lenni, félnek a jövőtől. És mivel ez a helyzet tulajdonképpen min­denkit váratlanul, felkészület­lenül ért, nincsenek olyan vi­selkedési készletek sem, ami­vel ezeket megoldhatnánk. Ilyenkor jönnek az olyan ka­paszkodók, mint az alkoholiz­mus, a drog. Sokan próbálnak valahová segítségért fordulni. Vannak jó pszichológiai tech­nikák például a konfliktusok kezelése, az önismeret, az önértékelés növelése, de igazá­ból nem oldanak meg semmit. Ha az embernek sikerülne vá­laszt adni azokra a kérdések­re, hogy ki vagyok én, hol a helyem a világban, kinek va­gyok fontos, akkor ezek a tech­nikák segítenének. De ha nem érzi valaki, hogy helye van és fontos valakinek, akkor a se­gítő, támaszt nyújtó módsze­rek nagyon rövid ideig hatáso­sak. Tóth László: Ha bemegy az ember a boltba, kétszázhat forintot fizet egy dombrádi kétkilós kenyérért, aztán el­fogy egy nap alatt. Még szeren­cse, hogy mi mind a négyen ka­punk valami pénzt. Nem tu­dom, hogy élnek, akiknek se munkája, se nyugdíja nincs. Elég nagy baj, hogy idáig jutot­tunk. Kállai János yow któbert írunk, hol- i I nap — dátum sze- V/ rint — hatodikát. Hist óriás hónapunk gyásze­seményére tekintünk vissza, az aradi tizenhármak vérta­núságának máig sugárzó példázatára. Közel másfél század távolából sejlik fel a hős tábornokok áldozatho­zatalának sok-sok momen­tuma, világraszóló forra­dalmunk és szabadsághar­cunk leverésének interven­ciókkal beteljesült végzete. Vörösmarty Mihálynak csu­pán négy napra volt szüksé­ge, hogy egyik „alkalmi" költeményében kiszenvedje magából a személyes és kol­lektív nemzeti fájdalmakat, hogy könnyekkel adózzon a kötélen, golyón, sáncárok­ban pusztultak 1849. októ­ber 10-én — merthogy poé­tánk az Emlékkönyvbe című versét akkor szerzetté — még iszonyatosan friss em­léke előtt. Romantikus lí­ránk talán legnagyobbja „albumsoraiban" provoka­tívan nyers, istenkáromlá­sig kíméletlen, mert úgy ér­zi: minden elveszett. Európa számára mi, aprócska ma­gyarok talán akkor kezd­tünk „távolodni". Pedig a figyelem, mint aztán a ké­sőbbiekben még néhány­szor, látszólag és konkrétan is mindenfelől ránk irá­nyult. Akik tudtak és akar­tak, segítettek. Ettől vált nemzetközivé a hadsereg vezérkara, ezért fohászkod­hatott a siralom éjszakáján annyi nyelven a tizenhárom Aradon kivégzett főkatona. Példázatot említettem gondolatsorom elején; nem azzal a szándékkal, hogy bárkit ilyesfajta cselekedet­re inspiráljak. Értékzavaros jelenünkben frázisröptetés- nél úgysem hatna többnek semmilyen pátoszteli mag­vasság. Nem teszek hát mást, csak ideírom azoknak a nevét, akikért a lombhul­lató, krizantémbontó ősz­kezdeten mindig összeszo­rul a szív. A magyar (és vi­lág!) szabadság dicsőségei voltak ők: Kiss Ernő, Vé- csey Károly, Török Ignác, Aulich Lajos, Schweidel Jó­zsef, Láhner György, Nagy­sándor József, Poltenberg Ernő, Leiningen Károly, Damjanich János, Des- sewffy Arisztid, Lázár Vil­mos, Knezic Károly. Nekik tisztelegjünk! Teli van a puttonyunk Ferter János karikatúrája E "™' • L ^:• ’1 x : :•' »I*:---::* :""’V T” " ' . ' :■ ■ ,x Nyerni, nyerni Szőke Judit y y atmilliárd forint- l—J nyi vagyon sorsát X X rendezték el — bi­zonyára megnyugtató mó­don — három hónap alatt. Az természetes, hogy mint a legnagyobb, Nyíregyhá­za vitte a prímet a Nyitvi- csav részvénytársasággá alakítása ügyében. Csabai Lászlóné a minap országo­san példaértékűnek nevezte a 26 település együttműkö­dését. Nem mintha más me­gyék nem vonták volna össze vízközművagyonukat a racionálisabb termelés érdekében, de olyanra, mint a mi gyors megoldásunk, nemigen volt példa. Volt olyan régió, ahol külföldi partnerrel szövetkeztek, volt, ahol a megye falvai a megyeszékhelytől különvál­táli társultak. E hónap végén az aláírá­sok is odakerülnek az alapí­tódokumentumok végére — az állam és az önkormány­zatok képviselői együttesen erősítik meg: stabil, lakos­ságbarát, átlátható, ellen­őrizhető víztermelési és egyben elosztási rendszert akarnak maguknak. Azaz a folyamatért az elejétől a vé­géig egyetlen, racionálisan felépített társaság felel majd. S hogy mit várnak az új szervezettől? Elsősorban olyan vízár-kalkulációt, amely legalább az infláció­nak ellenszegül. Nekem az egész dologban a legjobban az az egyszerre mozdulás tetszik, ami egyébként, sajnos, nem min­den esetben jellemző ránk. Sokan a provincializmust, a partikulális érdekek túlzott érvényesülését szokták a szemünkre vetni — nem is minden alap nélküli ez a vád. Talán ez az újfajta szemlélet és magatartás nem csak biztatónak látszik, hanem az is. Egy, a megyénkből elke­rült, de Szabolcsot ismerő és szerető szociálpszicholó­gus említette egyszer, hogy a sok nyafogásunk, panasz­kodásunk felől már régen össze kellett volna omlania a megyének... És mégis élünk. És ez így is marad, ha az említett példa ragadós lesz. S főleg ha a veszíteni, veszíteni vezérlőelvét végre nyerni, nyerni-re változtat­juk.--------------------------------------------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents