Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
1996. október 22., kedd ÜNNEPI MELLÉKLET Kelei-Magyarország ff Akit fűzőláncon vittek Bibóékkal Balogh József Ha a valósághoz hűek akarnánk lenni, akkor most ez a kép Szentmártoni Sándorról kórházi ágyon készült volna. A megbeszélt találkozó előtti éjszaka rosszul lett, kórházba szállították, s nyombélfekély- lyel azonnal megoperálták. A betegsége nem most keletkezett. Amikor börtönbüntetésének letöltése után szabadult, vérző fekéllyel jött haza. Néhány éve erről így nyilatkozott: — Megviseltek a börtönévek, biztosan felfedezhető bennem személyiségváltozás, hisz vérző nyombélfekéllyel szabadultam. Néhány éve kezdtem érezni a márciusi fű- tetlen, takaró nélküli cellák következményeit. De kanyarodjunk vissza az elejére ahhoz a fiatalemberhez, aki 1927-ben született Demecserben egy parasztcsalád gyermekeként. Leérettségizett, volt két évig agráregyetemista, de feloszlatták az egyetemet. Az építőiparban talált munkát. Sokfelé dolgozott, építésvezető lett, majd egy éjszaka letartóztatták szervezkedéssel kapcsolatos feljelentési kötelezettség elmulasztásáért. Az 1957-ben megjelent Fehérkönyv szerint népi demokrácia ellenes szervezkedésért. Egy év négy hónap börtön után a szabadulás napja 1956- ban érkezett el. Segédmunkás lett, de két hónap múlva már ismét mélyépítési művezető volt a magasépítőknél. És elérkezett október 23. — Ezen a napon tudtam meg, hogy Debrecenben az egyetemisták tüntettek. Átmentem megtudni, mi történt, de mire odaértem, már csak csoportokba verődő embereket láttam és rémhíreket hallottam halottakról. Másnap, s harmadnap is kimentem a munkahelyemre, de ekkor már mindenki a rádiót hallgatta. 26-án bementem Nyíregyházára a fizetésért. Az állomáson katonák akartak igazoltatni bennünket, de az emberek zúgolódtak. Ekkor már mindenki tudott az október 23-i Országház előtti mészárlásról. Idegesítette az embereket, hogy az oroszok folyton jönnek be az országba. Beregsu- rányból, Beregda- rócról páncélosok, tankok jöveteléről érkeztek a hírek, Záhonyban pedig már október 23-án pon- tonhidat vertek az oroszok a Tiszán, s ott is megkezdődött a csapatok átvonulása. Forró volt a hangulat Nyíregyházán is. Miskolcról a munkások röplapokat hoztak, ötpontos követeléssel. Állítólag azt Borsodban Földvári Rudolf MDP-elsőtitkár terjesztette. Aztán gyülekeztek Nyíregyházán is. Elkezdődött a felvonulás. Beálltunk a sorba Szilágyi Lászlóval, akit még a középiskolából ismertem, To- masovszky Andrással, akivel egy időben a villanyszerelőknél dolgoztunk is együtt, de sorolhatnám sokáig a neveket. Az események remélhetőleg már a fiatalok előtt is közismertek. A csillag leverése az Irodaház tetejéről, a kossu- thos diákok kiszabadítása, a Malinovszkíj-szobor ledöntése, a börtön kinyittatása, a Munkástanács megválasztása, ami máig is fájó emlék Szentmártoni Sándor életében,.mert ő javasolta elnökének Szilágyi Lászlót. — A rádióhoz mentem, ahol beolvasták a forradalom nyíregyházi eseményeit, majd a vonathoz, mert haza kellett jutnom Demecserbe. Másnap bejöttünk még ugyan néhá- nyan, de akkor Szilágyi már az oroszokkal tárgyalt a város biztonságáról. Ákkor csatlakoztak a katonák, a rendőrök is. Október 30-án részt vettem a nyíregyházi járás forradalmi munkástanácsának megalakításában, s engem választottak elnökhelyettesnek. Tenni azonban már nem sokat tehettünk, mert mire megszerveztük volna magunkat, jöttek az oroszok. — Folytattuk a szervezést, bár egyre jobban látszott, hogy ez a forradalom sem kerül a történelembe a győztes forradalmak közé. De hittem, hogy megmozdul a világ. Sajnos a Nyugat egy kicsit eladott bennünket. A szuezi válság is hozzájárult, így vonultathattak ellenünk komoly hadsereget. Szentmártoni Sándort november 7-én fogták el Sátoraljaújhelyen. Nem menekülés közben, hanem munka közben. Azután februárban, bár az ügyészi letartóztatásban április 9-i dátum szerepel, de hát ebben az időben mindenkit törvénytelenül tartottak fogva az ávós laktanyában, ahol kar- hatalmisták esténként szórakozásból verték az embereket. Szentmártoni Sándor a tárgyaláson tetteihez méltóan viselkedett. Pedig tudta, hogy itt halálos ítéletek születnek. — December 6-án volt a vádbeszéd. Négyünkre az ügyész halálos ítéletet kért. Számítottam rá, egyszerű statisztika volt ez és nem a bíróságon dőlt el. Április 28-án volt a fellebbviteli tárgyalás. Szentmártoni Sándor IV. rendű vádlottat a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétellel elkövetett bűntettben marasztalta el, ezért 15 évi börtönre, mint főbüntetésre ítélte, mellékbüntetése bárhol fellelhető vagyonának teljes elkobzása és 10 évi jogfosztottság volt. — A gyűjtőfogház következett. Nagy Imre kivégzéséig rettenetes volt amit műveltek. Volt amikor két műszakban akasztottak. Akkor még lovaskocsival hordták ki a halottakat a börtönkórház pincéjéből és a kocsis mellett ülő mindig mutatta, hány koporsót visznek. Á börtönélmények közül inkább a kellemesebbek maradtak elevenebbek, de azért maradt felejthetetlen a kellemetlenek közül is. Noszt- ra, ahová kéz- és lábbilincsbe verve, fűzőláncon vitték Bibó Istvánnal, Göncz Árpáddal, Mészáros Gábor egyetemi magántanárral, Kertész Dezsővel és négy Molotov (két és fél tonnás kocsi golyószórókkal felszerelve) követte őket. Voltak műhelyben töltött hónapok. és magánzárkában töltött hetek, voltak őrök, akik emberségesen bántak vele és voltak, akik gyűlöltek minden politikai elítéltet. Ült Sátoraljaújhelyen, ahol egy százados azzal szórakozott, hogy állandóan provokálta, de volt aki egyszerre öt látogatót is beengedett hozzá. Volt aki sztrájk kezdeményezését fogta rá, mert október 23. közeledett, és így kivonhatták a többiek közül, volt, aki segített visszakerülni a műhelybe. Nyolc év és nyolc hónap után 1965. október 23-án elérkezett a szabadulás, bár a szabadság évei sem voltak mindig szabadok. Az állambiztonságiak mindenhová elémentek és utánanyúltak, de sokan segítették is. Virtics Ferenc nevét említi, aki a kisvárdai járási pártbizottság tagja volt, vagy a nyíregyházi építőipari ktsz. párttitkárát, aki azt mondta: ha valaki megbántja, csak neki szóljon. Említi a kántorjánosi párttitkárokat, közülük az egyik — aki tsz-el- nökhelyettes is volt — csak ártani akart, a másik, a kertész tisztességes baráti kapcsolatot alakított ki vele. Végül a Hajdúszoboszlói Állami Gazdaságból ment el hét hónappal a nyugdíjkorhatár elérése előtt rokkantsági nyugdíjba. A felesége Debrecenben gyógyszertárvezetői állást kapott, sikerült egy OTP-lakást venni, s ma ott élnek bölcsészdiplomát szerzett lányukkal. — Hogy megbántam-e? — teszi fel a kérdést magának és válaszol is rá —. Belekerültem a történelem sodrásába, s fel is akaszthattak volna. Nem játszom a nagy hazafit, de azt meg kell mondanom: még egyszer így csinálnám. Erre voltam predesztinálva. Én megérhettem, hogy kimentek az oroszok. Ez ajándék nekem. „Folytattuk a szervezést, bár egyre jobban látszott, hogy ez a forradalom sem kerül a történelembe a győztes forradalmak közé. De hittem: megmozdul a világ.” Nem gyógyulnak Fazekas Árpád Boros Sándor 63 éves sátoraljaújhelyi lakost, rokkant nyugdíjast csak 1996. március 29. óta ismerem. A Damjanich laktanyából 1956. október 26- án (pénteken) 19 óra körüli kidobott kézigránát majdnem széttépte, életveszélyesen megsebesítette. Kész csoda, hogy életben van. Ezelőtt kitűnő röplabdázó és atléta volt. Még felsorolni is hosszú sérüléseit: az állkapcsa szinte leszakadt, a bal karját csak lágyrészek tartották, a bal mellkas elülső felszínén még ma is két férfitenyémyi nagyságú hegdaganat látható, a csípőtájék és az alhas, alsó végtagok is teleszóródtak gránátszilánkokkal. Boros Sándor 1996. április 2-i keltezésű visszaemlékezésében így írta le megsebesülését: „1956. október 26-án délután munkából jöttem haza, amikor a Tanácsház előtti nagy csoportosulást láttam. Én is, mint a többi fiatal figyelemmel hallgattam a szónoklatokat. A nép 17 órakor megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Bizottságot. A megválasztott elnök felszólította az egybegyűlteket, hogy menjenek vele és a helyi rádióba mondják be követeléseiket. Ez az esemény minden rendzavarás nélkül sikerült, a rádióban felolvasták a Nemzeti Bizottság úgynevezett tíz pontját. Ezt követően kérték az embereket, hogy menjenek közösen a Damjanich laktanyához és hívják fel a katonák figyelmét arra, hogy ne a régi rendszert szolgálják, hanem csatlakozzanak a Nemzeti Bizottsághoz, támogassák a szabadságot. Kb. 19 órakor értünk a laktanyához három tehergépkocsival. A laktanya kapuja mögötti térségen a tisztek felsorakoztatták a katonákat, az ügyeletes tiszt pedig a kapuhoz jött. A mi megválasztott képviselőnk is a kapuhoz ment, mi pedig hátrább húzódtunk^ és jelszavakat hangoztatva éltettük a szabadságot...” Tény tehát, hogy Boros Sándor két öccsével: István és József nevű testvéreivel egyetemben abban a kb. 400 fős tüntető csoportban volt, amelyet Tomasovszky András ezen a délután immár másodízben vezetett a Damjanich laktanyához. „Közben letelt az öt perc, s mivel sötét volt, nem vettük észre, hogy a kapuban az ügyeletes tiszt kibiztosított egy kézigránátot, és azt átlökte a kerítésen. A kerítésen átlógó fa ágában megakadt a gránát és lehullt a másik oldalon elém kb. 2-3 méterre. A robbanást követő repeszhatástól súlyosan megsérültem és még kb. öt-hat társam is. Ezek után a katonák parancsra belelőttek a felsorakozott tömegbe. Az emberek megdöbbenve álltak, és nem akarták elhinni, hogy ilyen megtörténhet. A megdöbbenéstől felocsúdva, akik még nem sebesültek meg, levágódtak a földre. A katonák befejezték a lövéseket, a meg nem sérült emberek ijedtükben elszaladtak.” Boros Sándor természetesen nem tudott elmenekülni, rettenetesen vérzett. Szerencséjére két arra motorozó vállalati barátja: Csapó László kb. 30 éves bérelszámoló (azóta meghalt) és Ráska Dániel kb. 30 éves technikus (Amerikában él) nyomban bevitték őt a kb. két percnyi járásra lévő megyei kórházba. Feltették őt a Csepel motorkerékpár ülésére, Ráska hátul „Kész csoda, hogy életben van. Még felsorolni is hosszú sérüléseit: az állkapcsa szinte leszakadt, a bal karját csak lágyrészek tartották a sebek fogta a sebesültet. Csapó tolta a járművet. A kórházban dr. Nyilas György, a fül-orr-gége osztály ügyeletes orvosa vette fel. Gyors elsősegélyben (légcsőmetszés, állandó kanül) részesült, de nem biztatták gyógyulással. Ezért kérésére két nap múlva, 1956. október 28- án (vasárnap) mentőautóval, kerülő úton (Nagykálló, Nyírbátor) a debreceni fogászati klinikára szállították, ahol dr. Adler Péter professzor irányította a kezelését. Az elkövetkező hosszú kezelési évek folyamán összesen 79 műtétet végeztek rajta. Az arcának, állkapcsának mai állapotát dr. Skalud Ferenc száj- sebésztanámak köszönheti. A budapesti orvostudományi egyetem szájsebészeti klinikájának arc- és állcsontsebészeti osztályán utoljára 1968. február 1.-március 7. között feküdt. Sajnos 40 év távlatából sem mondhatja gyógyultnak magát Boros Sándor. Tény, hogy a nyíregyházi 1956-os sortűz ügyében Boros Sándor sátoraljaújhelyi lakos feljelentése alapján indult vizsgálat. Reményei azonban hamar lelohadtak, s restelkedve mutatta meg a Budapesti Ügyészségi Nyomozó Hivatal 1994. november 4-i (!) határozatát a nyomozás megszüntetéséről: „nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése.” Ezen ügyészségi vizsgálat sem Boros Sándornál, de még Gabulya Mihály lelövése esetében sem tudott emberiség elleni bűncselekményt megállapítani. Pedig a védtelen Gabulya Mihály 58 éves helybeli tirpák földmunkást 1956. október 27-én délben egy szovjet őrnagy közvetlen közelről főbe lőtte (előző napon pedig Gabulya a megyeháza előtt szovjet tank elé feküdt). Boros Sándor Boros Sándor tehát nem tartotta érdemesnek, hogy fellebbezéssel éljen ilyen határozattal szemben. O aztán ismeri az igazságot: tizenkét évig tartott gyógykezelésének kálváriája, a fiatalsága elveszett: „mai szemmel nézve, inkább vállaltam volna 10-15 év börtönt, mint a kórházakban eltöltött közel 12 évet és ezalatt mintegy 79 kisebb-na- gyobb műtétet. Az 1956-os forradalom egész életére megpecsételte a sorsát. Apját, aki a laktanyában a kantint vezette, rövidesen elbocsátották. Egy ellenforradalmár szüleit nem tűrték meg a néphadsereg laktanyájában. A sortüzet és a kézigránátokat pedig évtizedekig tagadták, amíg a valóság ki nem derült. Az előbb említett ügyészségi határozat ugyanis megállapította: „bizonyítást nyert, hogy Csályi Ferenc főhadnagy. — aki egyébként az ezt követő éjjel halt meg — erre irányuló közvetlen parancs nélkül, saját elhatározásából kézigránátot dobott..." Boros Sándor a diktatúra kitaszítottja lett, s először csak 1996-ban kapott elismerő, nagyrabecsülő szavakat. O az 1956-os forradalom és szabadságharc élő emlékeztető jele. □ Szentmártoni Sándor
