Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-22 / 247. szám
1996. október 22., kedd HÁTTÉR Kevés pénz, sok megszorítás Az önkormányzatok tárcája egyre laposabb, feladataik naponta szaporodnak Kovács Éva Nyíregyháza (KM) — Statisztikai adatok bizonyítják: nem csak az ország, annak polgárai is egyre szegényebbek. A KSH megyei irodájának adatai adnak erről pontos képet. A számok szerint az összes személyes kiadásokból legtöbbet, 36 százalékot élelmiszerekre költjük, s e téren a tendencia egyértelműen növekedést mutat. Élvezeti cikkekre 6,S százalékot fordítunk, a ruházkodásra 7 százalék, lakásfenntartásra 14 százalék jutott. A szám utóbbi területen is egyértelműen emelkedik, amit az energiaárak foly amatos növelése okoz. Mindezek után jogos a kérdés, kijövünkI e, s hogyan jövünk ki a rendelkezésünkre álló pénzből? Sulyok József Pappné Siti Gabriella A szerző felvételei Dr. Dám László Sulyok József, Tiszavasvári polgármestere: — Kijövünk a pénzből, de ehhez sajnos több hálátlan intézkedést kellett meghozni, s olyan lépéseket tenni, melyekre a szükség kényszerít bennünket. Az idei évben 880 millió forintból gazdálkodtunk. Hogy elegendő-ö, vagy kevés-e a nyolcszáznyolcvanmillió forint? Igenis, meg nem is, hiszen az áremelkedések nemcsak az egyes polgárokat, de a gazdálkodó szervezeteket és az önkormányzatokat is sújtják. A tiszavasvári önkormányzat 480 milliót kapott az államtól, ez költségvetésüknek 53 százaléka. A település üzemeltetésre 316 milliót fordítottak, szociálpolitikára, sportra és egyebekre 100 millió jutott, a jövedelempótló támogatásra pedig 62 millió forintot szántak. Pályázat útján jutottak 62 millióhoz, melyet meghatározott célokra kértek és fordítottak. A közhasznú munkavégzés címén kiadott összeg 13,6 milliót tett ki. — Idei évünk is hasonló lesz, azzal a kitétellel, hogy a gazdasági gondok ez évben minket is súlyosabban érintenek. Fontosnak tartjuk, hogy ne kelljen további hiteleket felvennünk, mert akkor felélnénk a jövőt. Ha szerény mértékben is, de törekedni akarunk a városfejlesztési feladatok végrehajtására. A pályázati pénzeket és a privatizációból származó összeget ilyen célokra fordítjuk. Utat, járdát építünk, munkahelyet teremtünk. Az intézmények átvilágítása után a három bölcsődéből jelenleg egyet működtetünk, megszűntettünk egy óvodát és a korábban gazdálkodó művelődési központot, sportcsarnokot és könyvtárat, valamint az ifjúsági tábort egy igazgatóság alá helyeztük. Mivel sajnos hálunk is kevesebb a gyerek, a gimnáziumban felszabaduló tantermekbe a Ka- bay iskola diákjait költöztettük, a szakközépiskola pedig a Pethe Ferenc Általános Iskola tantermeit vehette birtokba. Mindeközben azért fejlesztettük az ivóvíz- és gázhálózatot, s jelentősen előrelépünk a telefon terén is. — Akár egy családban, osztunk, szorzunk mi is. Nem öröm számunkra, hogy egy természetes fejlődést kellett lelassítani, sőt visszabontani, ennél szomorúbb feladatot nem vállalhat el egyetlen polgármester sem, de a stabilitás érdekében meg kell tennie. Várjuk a kormány és a parlament intézkedéseit, melyek jobbítanának helyzetünkön. Tarthatatlan, hogy miközben egyre többen osztják a különféle pénzeket, az önkormányzatok bukszája egyre laposabb, feladataik pedig naponta szaporodnak. Nem kellene félteni őket a pénzosztás felelősségétől, hiszen az önkormányzatok a polgárok ellenőrzése mellett, a nyilvánosság előtt gazdálkodnak. Mohács János, a nyíregyházi Csillag Csemege vezetője: — Sajnos igaz, naponta tapasztaljuk, az emberek egyre nehezebben jönnek ki a pénzből. Legjobban a hentespultnál mérhető le a változás. Korábban kiválasztottak a vevők egy szép darab karajt, vagy gyönyörű combot, s úgy kérték, ezt tessék megmérni. Ha több volt valamivel, olykor 20-30 dekával, legyintettek, nem baj, maradhat. Most nem ritka, hogy két szelet karajt kémek, meg 30 deka darált húst, s hozzáteszik, egy grammal se lehet több. És sajnos ez a réteg egyre növekszik. — Az igazsághoz tartozik, hogy a boltok száma is napról napra szaporodik, egyre többen vagyunk a piacon. A nagykereskedelemmel is foglalkozók a mienknél olcsóbban is adhatják a termékeket. Akkor még a kisebb boltokról, garázsüzletekről nem is beszéltünk! Olyan érzésem van, hogy ma mindenki csak eladni akar, de szerintem ez már nem megy így sokáig. A kisebbek, a tőkeszegény kereskedők előbb-utóbb tönkremennek. A diszkontáruházak megjelenése szintén hatással van a mi forgalmunkra, a nagyobb tételeket, a hét végi bevásárlásokat inkább ott csinálják meg az emberek. Mindezekből következik, hogy hiába emelkedtek folyamatosán az árak, a mi forgalmunk egy helyben topog. Sokszor nem értem a vevőket sem. Mivel mi a nádudvari vállalkozás része vagyunk, az ott termelt termékeket olcsóbban, kedvezménynyel kapjuk. Ez a magyarázata annak, hogy például a húsokat átlagosan 20-50 forinttal adjuk olcsóbban más üzleteknél. A vevőket próbáljuk megnyerni a különféle akciókkal is. — A nehezedő életet bizonyítja hogy mostanában ingerlékenyek, idegesek a vevők. Sokan úgy viselkednek, mintha mi szabnánk, mi emelnénk az árakat. Pedig elég ha csak azt mondom: két-három hónapja arra kérték a kereskedőket, ne emeljék a kenyér árát 100 Ft fölé. Hogyan tudnánk eleget tenni a kérésnek, amikor például az Alföldi kenyeret eleve 99 forintért kapjuk. Szaporodnak a tolvajlások, is. Sokszor olyan vevőket érünk tetten, akik hosszú évek óta ide járnak, s gond még soha nem volt velük. Dr. Dám László, a nyírbátori Báthory István Múzeum igazgatója: — Megyei intézmény vagyunk, s ebből következően a Megyei Múzeumigazgatóság végzi az egész gazdálkodásunk adminisztrációját, ezen a szinten történnek a döntések, beruházások is. A bérek, mint általában ezen a területen, nálunk is meglehetősen nyomottak, sőt, rosszabbak, mint a városban lévő, hasonló bérkategóriába tartozó általános és középiskolákban. Lényeges, mérhető tehát a lemaradásunk a helyiekhez képest, a megyei intézmények között azonban nincsenek ilyen különbségek. Szomorú humorral azt is mondhatom, mindnyájan egyformán keveset keresünk. A szakmai feladatok ellátásához bizony több emberre lenne szükségünk. Egy régész-történész státusz sokat segítene, s munkába állását az itt található történeti gyűjtemény mértéke és minősége egyaránt indokolttá teszi. Teljesen megoldhatatlan jelenleg a tárgyak restaurálása. pedig igen sok a raktárban várakozó értékes régiség. Mindezek ellenére sem panaszkodhatunk, mert a leépítéseket sikerült kivédenünk. — A rendeltetésszerű tevékenység a múzeum fenntartása és üzemeltetése egymillió-hatszázezer forintra rúgott. Idén még szerencsénk is volt, mert 250 ezer forintot kaptunk számítógép-vásárlásra, aminek igazán örültünk. Sajnos éppen hogy kijövünk a pénzből, s a tulajdonképpeni szakmai tevékenységre, az újabb tárgyak vásárlására, tudományos feldolgozásokra, kiállítások rendezésére és publikációk megjelentetésére már szinte egyáltalán nem futja. Ha csak a költségvetésből élnénk, csak léteznénk, de nem működhetnénk. Ezért próbálunk mindenhonnan pénzt szerezni, rendszeresen pályázatokat fogalmazni. A kiállításokat úgy rendezzük, hogy lehetőleg nekünk ne kerüljön pénzbe, maguk a kiállítók állják a költségeket. Nem nézhetünk csak az orrunkig, már most kell gondolnunk a 1997-98-ban rendezendő kiállításokra is. Nagy segítségünkre van a helyi múzeum baráti kör is. — Meddig szegényedhet még a kultúra? Nincsenek illúzióim: mióta az eszemet tudom, sem a kultúrában, sem az oktatásban nincs annyi pénz amennyi kellene, amennyit e terület megérdemelne. Mondhatnánk persze azt is, csak azt csináljuk, amire pénz jut. A szakmaszeretet, az öntudat azonban ezt a restséget nem engedi meg, még akkor sem, ha vannak intézmények és fórumok, amelyek olykor visszaélnek ezzel a hivatástudattal. Pappné Siti Gabriella, a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár előadója, kétgyermekes családanya: — Férjem is ugyanitt dolgozik, mindketten köztisztviselői bért kapunk, más jövedelmünk nincs. El lehet képzelni, hogy jövünk ki akkor két kisgyermekkel a pénzből. Sajnos egyre nehezebben. A fizetés papíron nem rossz, de mire mindent levonnak és mindent befizetünk, bizony alaposan megcsappan. A havi fizetendők közül legnagyobb összeg, közel harmincezer forint a csekkekből jön össze. A rezsi, a biztosítások, a fűtés- és villanyszámla, a kábeltévé díja ennyit visz el rendszeresen. Utána a gyerekek iskolai, illetve óvodai csekkje következik, ez szerintem elképesztően magas összeg. A háztartási terheket nagyon is megkönnyíti, hogy húsra szinte nem kell költenünk, azt megkapjuk a szüléinktől. Örökösföldön lakunk, két és fél szobás lakásban, amit vállalati kölcsön segítségével tudtunk megszerezni. A konyhára, a ruházkodásra is sok megy el, a gyerekek hamar kinőnek holmit. Ami mindig háttérbe szorul, és hónapról hónapra elmarad, az a lakásszépítés, a fogyó dolgok helyettesítése vagy korszerűsítése. Gondolni sem merek arra, mi lesz ha a gyerekek nagyobbak lesznek, ha a taníttatásuk még többe kerül. Amikor ’93 előtt gyesen voltam, úgy éreztem, anyagilag egészen jól állunk. Most hogy ismét mindketten dolgozunk, egyáltalán nem látom úgy, hogy többre jutottunk volna. Félrettenni szinte semmit nem tudunk, csak vésztartalékunk van. Egy régi Trabanttal járunk, de kocsicseréről álmodni sem merünk. Nyaralni szerencsére azért idén is eljutottunk, a vállalat tivadari üdülőjét jelentős kedvezménnyel vehettük két hétre bérbe. Gondolkodtunk azon, hogy milyen pluszmunkát vállalhatnánk a férjemmel, hogy könnyítsünk a család terhein. Köztisztviselőként nemigen akad ilyen lehetőség, legfeljebb segédmunkásnak mehetnénk el... Alapkövek Marik Sándor / smét alapkőletétel volt megyénk egyik településén. Az „ismét" szót akarom kiemelni, hiszen az ország e keleti szegletében elég hosszú gazdasági mélyrepülés után adhatunk mostanában egy kicsit több jó hírt, ami, valljuk meg, ránk is fér. Az aranyosapáti híradásból — azon túl, hogy kétszáz embernek közvetlenül, további két-há- romszáznak megélhetést segítőén jelent majd munkát az új üzem — a lakóhely szeretete, az egészséges lokálpatriotizmus is üzent: a beruházó cég a központi területfejlesztési alapból kapott ugyan támogatást, a szükséges összeg nagyobb részét maga teremti elő. Van tehát akarat, ötlet, s ami figyelemre méltó: a központi juttatást helyben meg tudják többszörözni. Pedig nem könnyű. Már támogatást kapni sem. Tudok olyan céget, ahol nem is egyetlen ember feladata a pályázatok figyelése, alkalmi csapatok szemlézik az információkat: mit támogatnak a tárcák, esetleg alapítványok, hol kapcsolódhat ehhez az adott vállalkozás. Helyben is nagyobb az érdeklődés, a megyei fejlesztési tanács is többszörösét tudta volna elosztani annak, amit a pályázóknak juttatni tudott. Felértékelődnek tehát az eredeti ötletek, a jól kidolgozott koncepciók, „aranyat ér” a bizonyíték, miként tudtak sáfárkodni a konkrét helyen korábbi támogatásokkal. Talán azt sem lehet rossz néven venni, hogy — néha még személyeskedéstől sem mentes — éjszakába nyúló viták között kristályosodnak ki az álláspontok. Tudott dolog, nem mindenki nyerhet, s akinek nagyon sürgős, igyekszik minden követ megmozgatni személyes sikere érdekében. Éppen ez az a pont, ahol a nyilvánosság ereje sokat segíthet; lehessen benne biztos minden pályázó, hogy nem a színfalak mögött születnek a döntések, hanem a közjó reményében. Az ünnepélyes alapkéíle- tételekhez ez is hozzátartozik. Új „játékszer" Ferter János rajza fcÄliiäi 4ÖJI1Í Ezeréves iskoladráma Kállai János A z idén már sokszor és sokféleképpen ünnepeltünk: nemzetünk forradalmas, dicső napjainak emlékezete előtt ma hajtunk fejet. Alábbi gondolatsoromban mégsem az 56-os október általam „ eszmélten" megért drámai eseményeire tekintek visz- sza, hanem az ezeresztendős históriájú magyar oktatásra, melynek jubileumi emlékülését a napokban tarthattuk Nyíregyházán és Beregszászon. A kárpátaljai konferencián kiváló eszmefuttatások, expozék, referátumok sorjáztak; az ember csak kapkodta a fejét a sok-sok, egyszerűségében is telitalálatos magvasság hallatán. Megyei közgyűlésünk illetékes alelnöke — egyebek között—Arisztotelészre hivatkozott köszöntőjében, idézvén: Az iskola jósorsban ünnep, balsorsban menedék. Ez utóbbi érvényességét aláhúzandó tette hozzá: annak, aki meg akarta őrizni a hitét és a magyarságát, ezt jelentette és jelenti az iskola. Jó volt tudatosítani magunkban azt is: a Kárpát-medencében egy ezredéve folyamatosan tette a dolgát a magyar iskola, s majdnem a legkez- detektől mint népiskola funkcionált. Itt álljunk meg egy pillanatra! Ez utóbbi intézmény ugyanis a néptanítói által lett feladatát maradéktalanul betöltővé, kultúra és műveltség meghatározóvá. A tanító — mondta az egyik kitűnő előadó — tudást és szeretetet adott egy ezredét ven át mindenkinek, aki eléje állott, aki ismeretre áhítozott, aki okosodni akart. Feltételhiányokkal súlyosbított, de mindig a világ- színvonalat ostromló oktatásügyi drámánk főszereplői — tűnjék bár anakronizmusnak, kimondom: ma is — a néptanítók. Ok, akik — s ezért demagógiával vádolhatnak — határainkon belül már-már alamizsnáért, a határainkon túl, éppen Kárpátalja településeinek jó néhány tanodájában hónapok óta fizetés hiányában oktatnak, nevelnek. A Magyar Köztársaság pirosbetűs ünnepén az ő feketével szedett névsoruk is lepereg lelki szemeim előtt, nem homályosítva, inkább felfé- nyeltetve mártírjaink neveinek lajstromát. □
