Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-17 / 243. szám

1996. október 17., csütörtök A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA Üzenet a 24-esbe Tisztelt Főszerkesztő úr! Szeretném megkérni, hogy a lapjában közölje a kíván­ságomat, vagyis hogy meg­köszönjem annak a munka­társának a segítségét, aki egy hét alatt el tudta intézni a már nyolc hónapja húzó­dó ügyemet. Sajnos, nem tudom a hölgy nevét, akitől segítsé­get kértem a MATÁV-val való vitámmal kapcsolatos dologgal. Eddig mindenki húzódozott tőle és ez a ked­ves hölgy, ha jól emlék­szem a 24-es szobában dol­gozik, segített. Neki szeret­nék a nyilvánpsság előtt kö­szönetét mondani és kívá­nom, hogy legyen sikeres és nagyon boldog egész életében, mert engem na­gyon megnyugtatott és sok méregtől, idegeskedéstől mentett meg. mert a telefo­nomat már meg is csinálták az ő közbenjárása alap­ján. Ezért kívánok nagyon sok sikert, erőt, egészséget számára, további jó mun­kát. Tisztelettel: Özv. Szabó Miklósné, Nagykálló Helytálltak a beregi nők November 14-én lesz 52 éve, hogy egy dobszóval háromnapos málenkij ro­botra kényszerítette a 4. Ukrán parancsnoksága Be- reg vármegye 18-50 éves férfi lakosságát. A jóhiszemű emberek semmi rosszat nem sejtet­tek. Engedelmeskedtek a parancsnak, ellenállás nél­kül jelentkeztek. Hisz há­rom nap nem nagy idő. Fel­tűnt egy-két gondolkodó férfinak, hogy robotra szól a parancs, de kéziszerszá­mot nem kell vinni, csupán három napi élelmet. Annál könnyebb lesz a hazajöve­tel — gondolták. Egy hét elteltével a hírek már másról szóltak. Az itt­hon maradt nők rosszat sejtve kezdtek utánuk men­ni. Hisz kell a fehérnemű- váltás és az élelem is fogy­tán lehet. Akkor bizonyosodtak meg a valóságról, mikor a lágerben viszontlátták őket. Megérezték, hogy itt hosz- szú időre kell berendezked­ni. Ezek után a férfiaknak való munkát is nekik kell majd végezni. Kitavaszo­dáskor szántani, vetni, ka­szálni, aratni, lovat, ökröt befogni, hajtani a nőknek kell. Általánossá vált attól kezdve ez a látvány Bereg megye minden községé­ben. Bizonyíték, hogy helyt­álltak, mert vetetlen terület sehol nem maradt. A lehe­tetlennek is meg akartak fe­lelni. Egy ilyen megtörtént, semminek látszó, de mégis tragikomikus eset a sok kö­zül. Péter Elekné, Varga Mária nagynéném, mint ak­kori tarpai leány így emlék­szik vissza. Az apja és há­rom fiútestvére a lágerbe kerültek egyszerre és any­jukkal három lány maradt itthon, úgy kellet elkezdeni a gazdálkodást. Egy reggel a két ökröt a járomhoz vezették, hogy indulnak ki a mezőre. Igen ám, de a járomba egyik ökör sem akarta a nyakát betenni. Simogatták, be­széltek hozzá, vagy türelem fogytán még ostorozták is, de nem ért semmit. Már reggelre is elharangoztak, de még az udvaron küsz­ködtek a befogással.Tehe- tetlenségükben kénytelenek voltak a szomszéd öreg bá­csit megkérni, hogy segít­sen. O pillanatok alatt meg­oldotta a rejtélyt. Hát nem emlékeztek arra, hogy a Be­tyár a csálés (baloldali) és Lombár pedig a hajszás (jobboldali). Ti pont fordít­va akartátok befogni. Ahogy a rúd mellett felcse­rélték helyüket az ökrök, azonnal, szinte maguktól hajtották nyakukat az igá­ba. A végén sírtak és nevet­tek egyszerre saját nyomo­rúságukon. A beregi asszonyok sokat szenvedtek. Ok voltak Be- regben az igazi magyar asszonyok, kik bizonyta­lanságban éltek és nevelték félárva gyermeküket re­ménykedve. Hősies napjaik minden keservét befelé for­dították. Ok azok, akik éve­kig fekete kendőt kötöttek a gyász jeléül fejükre, hogy belső lelki fájdalmukat ki­fejezhessék. Őrizzük meg emlékeze­tünkben a szomorú szívű, de reménykedő beregi asz- szonyok helytállását. Ezzel tartozunk nekik ma is. Szűcs István, Nyíregyháza Rendhagyó esküvő Szeretném megosztani örö­mömet az olvasókkal és el­mondani mindenkinek, hogy ebben az ellélektele- nedett, zűrzavaros vilá­gunkban vannak még em­berek, akik leikéből nem halt ki az emberség. Nem monoton módon teszik dol­gukat, sokkal többet mun­kahelyi kötelességüknél. Teszem ezt azért, mert a hodászi szociális otthon igazgatója, vezetői, dolgo­zói gondozásukra bízott két egymásra talált embernek lehetőséget, segítséget ad­tak arra. hogy az otthonban tarthassák meg esküvői ün­nepségüket családias lég­körben. S megtisztelték őket jelenlétükkel és velük ünnepeitek. Ezenkívül mindennapi emberszerető munkájukkal segítik a gyógyulni vágyó: és akaró beteg embereket, akik nem kis gondot okoz­nak. S a betegeknek is ször­nyű nehéz a pokol bugyrá­ból a kiutat megkeresni és meg is találni. Ebben az. ott­hon dolgozói igen sokat tesznek értük. Hálás szívvel mondok köszönetét ezért a nemes gesztusért. Egy bánatos lelkű, de most boldog édesanya S. J.-né, Nyírbátor Kapkodjuk a fejünket Nemzedékem, a fényes szel­lők nemzedéke, igencsak nagy fordulatokat ért meg az elmúlt öt-hat évtizedben. 1956-ban követeltük Nagy Imre miniszterelnökségét, sür­gettük az orosz csapatok kivo­nulását. Majd megtudtuk, hogy az egész nem forrada­lom, hanem ellenforradalom volt. Nagy Imre pedig nem hős. hanem áruló. Megtudhat­tuk azt is, hogy a rendfenntar­tó pufajkásoknak és a szovjet hadseregnek köszönhetjük, hogy nem a rothadó kapitaliz­mus, hanem a felsőbbrendű szocializmus győzött. Aztán a rendszerváltás után az eddig ellenforradalmámak titulált forradalmárok szabad­ságharcosok lettek. Nagy Imre újra hős, pompás temetéssel, a szovjet katonákban pedig nem a felszabadítókat tiszteltük ez­után, hanem a megszállókat. A szocializmus és a kommuniz­mus ábránd, utópia volt csu­pán, az egyedül üdvözítő a pi­acgazdaság, amelyik a szabad­versenyen alapul, hallottunk ugyanezekről. Azok közül so­kan, akik 1956-ban a forrada­Tisztelt Szerkesztőség! Most köszönöm meg Önök­nek, hogy megjelentették „A pápa látogatása után” című cikkemet. A Kelet-Magyaror- szág hasábjain keresztül nem szeretnék levelezni senkivel, de úgy gondolom, hogy a mai napon megjelent nevemre szó­ló cikkre, — ami válasz az én megjelent írásomra, — vála­szolnom kell. így ismét arra kérem Önöket, hogy közöljék, ha van rá lehetőség változtatás nélkül. Köszönöm. T. Dr. Ilosvai Gábor úr! Önnel ellentétben nem hi­szem, hogy hazánkban csak kevesen tudják, hogy Pannon­halmán nagyon-nagyon régen iskola működik, ahol a bencés szerzetesek élnek. Én is jártam ott, gyönyörű. S a magyar nép velem együtt azt is tudja — ha nem is végzett minden magyar fiú Pannonhalmán, — hogy az idén van a honfoglalás mille- centenáriuma, azaz ezeregy­száz éve él itt e nemzet. Az elmúlt negyven évben az embereknek volt jó is és rossz is. Ez igaz. De ne feledje el Ön sem, hogy milyen volt az élet a negyven-ötven évet megelő­zően. Az 1945-öt követő évek­ben a romhalmaz országot — amit nem a kommunizmus okozott —, ez a nép építette fel, véres verejtékkel. Az igaz, hogy a vallásgyakorlás ha nem lom ellen, a világméretű kapi­talizmus összeesküvése ellen harcoltak, ma legfőbb hívei a NATO csatlakozásnak. Nem kevesen vannak azok is, akik még nem is olyan régen a szo­cialista gazdasági és politikai rendszer felsőbbrendűségét hirdették, ma előszobáznak, hogy bejussunk az Európai Unióba. Ki érti már azt meg, hogy azok, akik akkor a társa­dalmi igazságosságról, egyen­lőségről beszéltek, miért búj­tak mostanra báránybőrből farkasbőrbe, s védik már nem az eszmét, hanem a vagyont. S a mai ellenzékiek követelik a — szocializmus vívmányait. Mehetünk messzebb is. Már gyermekkorunk és ifjúságunk is produkált furcsaságokat. Azt tanulják az iskolában, hogy a Szovjetunió szabadí­totta fel a hazánkat, s ez az alapja az örök és megbontha­tatlan barátságnak. Aztán jött negyven év munka a továris konyec. A második világhábo­rú kezdetén, a negyvenes évek elején éltettük a háborút, az öt­venes évek elején pedig már a béke bástyája lettünk. Volt is volt tiltott, de nem vették jó­néven, ha valaki templomba járt. De aki akarta, az gyako­rolhatta a vallását, mert ha nem az Isten házában, imád­kozhatott otthon. Tehát nem öltek ki mindent az emberek­ből. Van nálam egy levél, amit egy falun élő idős ember írt. Minden istentiszteletet a rádi­óban meghallgat, vallásra való tekintet nélkül, s hálával be­szél az elmúlt 40 évről, mert anyagi jólétet adott neki, biz­tos megélhetést. Házat épített, több személygépkocsit vett, komoly gazdasági felszerelé­seket. Ha az nem lenne, nem tudna megélni. Vallásos em­ber. Ön pannonhalmi diák volt, s gondolom, hogy a doktorátu­sát az elmúlt negyven év vala­melyikében szerezte. Ugye, hogy tanulhatott? Hiába akar­na ma sok fiatal tanulni, ha nincs a szülőnek anyagi fede­zete az iskoláztatásra. írását olvasva, Ön sok mindent más­képpen lát, másképpen ítél meg, ami neveltetéséből fa­kad. De az igazságot el kéne ismernie, mint hívő embernek. Ha megértené a nyomorult sorsra jutott emberek fájdal­mát, akkor azt is tudnia kelle­ne: igenis, tele gyomorral kéne élnie mindenkinek, s akkor a szívek sem lennének üresek. Abban igaza van, hogy a fe­jekben és a szívekben rendnek Rajk-áruló, majd újra temet­tük. Kiátkoztuk Horthyt, de őt is eltemettük. Tito volt népünk nagy barátja, majd láncos ku­tya. Bajainkért okoltuk Horthyt, Rákosit, Kádárt, An­talit, most Horn Gyulát. Min­dig az előzőt. Elkereszteltünk utcákat is. Bethlenből lett Zsdánov, Szarvasból Kalinin, Deákból Makarenko, Szent Istvánból Vöröshadsereg. Majd újra visszakereszteltük őket. Volt itt fasizmus, kommu­nizmus — a poszt, meg reform is —, konzervatizmus, libera­lizmus csak úgy magában, meg neoliberalizmus szó- összetételben is. Meg a szoci­áldemokrácia, az eltemetett, majd kisajátított. Aztán a pár­tok egész sora, kiismerhetetlen rövidítésekkel, népboldogító programokkal. S még nincs vége. Vannak itt mikro és makró gazdasági mutatók és természetesen ÁVÜ, APEH, ÁVRT, CDP, és IMF is. Sok minden van. Csak kap­kodjuk a fejünket. Oláh Gábor, Nyíregyháza kell lennie. De ez csak úgy működik, ha eltűnik a nyomor. Igen, élni akar ez az ország, de nem munkanélküli-segélyből tengődni, hanem becsületes munkával keresett pénzből. Mert hiába megy el bárki sza­badon a templomba, hiába imádkozik, ha otthon hideg van, üres a kamra, fáznak és éhesek a gyerekek. Mindenki higgyen abban és annak, amiben és akinek akar, de élhessen mindenki e hazán- ban emberhez méltó módon. S ha egyszer még lesz mi­ből, akkor költhetnek az állam kasszájából különböző ren­dezvényekre, de amíg nincs, addig nem. Baracsi Jenőné A fenti témával kapcsolatban fejtette ki véleményét levelé­ben dr. Bodzay Béla, tiszaszal- kai állatorvos is, aki Ilosvai Gábor véleményét osztva s Baracsiné álláspontját elutasít­va részletesen ostorozta az el­múlt 40 év visszásságait. Mint írja: „Az elmúlt 40 évben volt kenyér, hús, munkahely, nya­ralás, iskola. Na nem minden­kinek egyformán. Aki közel ült a tűzhöz, az jobban mele­gedett. Ezt Önnek is látnia kel­lett, akár lent, középen, vagy fent foglalt helyet.”. (Szerkesztőségünk ezzel a nyilvános vitát a témában le­zártnak tekinti.) Korrupt emberek Szeretnék hozzászólni eh­hez az országos botránnyá fajult, lassan határon kí­vülre is eljutó Tocsik Már- ta-ügyhöz. Sokat foglalko­zik vele a televízió, a rádió, a sajtó. Engem a hideg ráz az idegességtől, amennyit és amennyien már nyilat­kozóik ez ügyben. Meg­szólaltak az illetékesek és illetéktelenek, akik ott sü- rögnek a húsosfazék kö­rül. Mindenki nyilatkozott már ebben az ügyben, csak talán a pápa nem. Azért na­gyon felháborító, hogy olyan emberek élnek kö­zöttünk, akik fertőzik még azt a kevés megmaradt jó­zan légkört is. Akik képesek, hogy 300-800 milliót minden lelkiismeret-furdalás nél­kül felvesznek, azok nem ebbe a világba valók. Lel­kes KM-olvasó vagyok és mindig átnézem a mellék­leteket is. Az október 4-ei lapban olvastam Páll Géza és Dankó Mihály sorait. Elgondolkodtató és szo­morú. hogy ide jutottunk. Nekünk is három gyere­künk van, a nejem cs én is rokkantnyugdíjasok va­gyunk. Szinte a semmiből kell etetni a családot, a rezsit fi­zetni. és eközben vannak, akik úgy játszanak az em­berek életévei és a milliók­kal, mint macska az egér­rel. Kérdezem, a kormányzat ezzel az elszegényedett néppel hogyan akar Euró­pába jutni? Azt hiszik, hogy nyugatnak egy ilyen országra van szüksége? Szerintem ez az ország né­pe még generációkon ke­resztül sem fog a nagykapu elé. de talán még a hátsó kiskapuhoz sem jutni, amíg ilyen korrupt embe­rek érvényesülnek. J.G., Nyíregyháza A szerkesztőség fenn­tartja magának azt a jo­got, hogy a beküldött le­veleket rövidítve közöl­je. A főszerkesztő postá­ja az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmá­val a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. A szívek sem lennének üresek Északi temető: a IV. parcella titka Huszonöt évvel ezelőtt — 1971. szeptember 19-én — halt meg Fehér Gábomé, szü­letett Popovics Margit az író­tanár felesége, az egykori Evangélikus Geduly Leány- gimnázium tanárnője. Erdélyi kisfalvak vasútállo­másai főnöke leányaként szü­letett Kolozsvárott, melynek egyetemének azon évfolyamá­ra iratkozott be, amelyre elő­ször vettek fel nőket. Nyelvi tudását az első világháború alatt a monarchia fővárosában gyarapította. Tanári pályája idején Németországba is elju­tott továbbképzés céljából. Férjével együtt került 1919- ben a nyíregyházi evangélikus leánygimnáziumba, amelyet Geduly Henrik püspök alapí­tott a reformáció 400. évfordu­lója alkalmából. A Fehér há­zaspár is végigjárta a gimnázi­um hősi korszakát az elemi is­kolában, majd a Széchenyi ut­cai Huszár-féle házban. Végül 60 évvel ezelőtt a Jósa András utcában új épületben folyha­tott a tanítás. Ez közel esett a Fehérék Vécsey utca 11. sz. alatti házukhoz. Amikor 1941. június 22-én kitört a szov­jet-német háború és mi ma­gyarok is belekeveredtünk, Gábor bácsit is behívták kato­nának. A fronton szerzett be­tegségében itthon a nyíregyhá­zi kórházban halt meg 1941. december 1-jén. Temetésén diákjaiként vettünk részt. A háború vége sem hozott jót a Fehér családnak. Osztály­társamat, Fehér Gábort a nyír­egyházi férfiakkal együtt 1944. november 2-án elhur­colták és sohasem tért haza. Margit néni férjét és egyetlen gyermekét veszítette el, olyan háborúban, amelyet mindig el­lenzett. Baráti körünkből egyedül én maradtam meg. Er­kölcsi kötelességemnek érez­tem mindenben segítségére lenni. Nemcsak én, hanem egész családunk segítette. Nő­vérem ruhát varrt neki, leányát a keresztlányomat felkészítet­te szakmája folytatására. A húgom zongora-gyakorlatait az elárvult pianninón végez­hette. Nagyon sokat voltunk együtt. Amikor „Misa fiam­nak” szólított, mindig lelkiis- meret-furdalásom volt, mert annak így kellett volna hang- zania: „Gabi fiam”. Otthoná­ban is rendszeresen tanított, hogy lefoglalva magát ne gon­doljon mindig élete tragédiájá­ra. Nem kerülhette el a beteg­séget sem, magas,volt a vér­nyomása. Belgyógyászati ke­zelése során már ölemben kel­lett átemelnem ágyára. Nem kímélte az élet továbbra sem. Házát kisajátították, az Északi temetőbe kerülve férje fejfája mellé gránitemlék is került. Érettségi találkozóinkon ide is került virág, emlékezésül az együtt eltöltött nyolc évre. Éehér Gábomé 25 éve halt meg és férje mellé temették él az Északi temetőben. 25 év után a temetőben újból eladják a sírhelyeket. író-tanár férje érdemeiért védetté kellene nyilvánítani sírjaikat, hogy megmaradjanak az utókor szá­máré a IV. parcella 30. sírhe­lyei. Dr. Reményi Mihály, Nyíregyháza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents