Kelet-Magyarország, 1996. október (53. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-12 / 239. szám
12 Napkelet • A AM HÉTVÉGI MELLEKLETE TÁRLAT Szabados István rajzai Honfoglalás I. T árlatunk szerzője művésztanár. Kisvárdán él születése óta, immár negyvennégy éve. Több mint két évtizede oktat rajz-földrajz szakos pedagógusként; jelenleg a város legrégibb, legpatinásabb iskolájában, ahová maga is járt. Grafikával az utóbbi hat-bét évben kezdett intenzíven foglalkozni. Évente két-három alkalommal adódik lehetősége a közönség előtt bemutatkozni önálló vagy közös kiállításon. Több tucat munkája jelent meg a helyi és megyei folyóiratokban. Legutóbb kedves költőbarátja verseskötetének illusztrálására kérték fel, ami számára nagy megtiszteltetést és érdekes munkát jelentett. Érdeklik a kisváros, a tájegység mindennapos gondjai, örömei. Vonzódik az olyan témákhoz, melyek az ember és természet mindenkori viszonyát hordozzák magukban. Millecentenárium II. lárni tanulni, ötvenévesen Amikor a szürke hétköznap sorsfordulóvá változik • Segít az akarat Kovács Éva ' Sí 8 88 »W $88888BR8S£888ro Közönséges hétköznapnak indult. Úgy kezdődött, mint az összes többi, hosszú évek óta. Reggel elkezdték a munkát, eltervezték, mit csinálnak aznap, mi lesz a teendő munka után. Úgy indult, mint más munkanap, s úgy végződött, mint még semmikor, soha. Á szürke hétköznap sorsfordulóvá változott. Mint a filmben szokott: snitt, s egy egészen új képet, egy új életet láttak maguk előtt... Ma még egészséges vagy, rohansz, teszed amit naponta tenned kell, aztán egyszer csak arra ébredsz, szinte semmi nem fontos abból, ami eddig olyan fontosnak látszott. Amit elértél, egyetlen szemvillanás alatt odavész. Ép voltál, s bármelyik pillanatban nyomorék lehetsz. Járni tudtál, s észre se vetted, ez milyen természetes. Nem becsülted amíg volt, most becsülnéd már, ha lenne. De nincs, s nem is olyan biztos, hogy még egyszer lehet... Ma már T. Gyuláné is így látja ezt. Bár még alig negyvenéves, hosszas munkaviszonyt tudhat maga mögött. Amióta csak dolgozik, reggeltől estig hajtotta magát, fi^ Ma még egészséges vagy, rohansz, teszed amit naponta tenned kell. zikai munkát végzett. Tizennyolc évet húzott le a tiszalöki ládagyárban, a férfiakkal egyenrangúan teljesített. Később takarítónő lett, a tiszavasvári Áfész-nél húsz helyiség tisztaságára kellett ügyelnie. Ennek is köszönheti, hogy gyakran fájt a dereka, egy idő után az idegbecsípődés szinte állandó diagnózisa lett. Sokat szenvedett vele, de csak akkor ment táppénzre, ha már elviselhetetlenek voltak a fájdalmai. Most visszasírja azt az állapotot. A tolókocsiban ülve, könnyeivel küszködve meséli a balesetet. — Sose fogom elfelejteni. Május 30-a volt, érett a korai cseresznye. Egy nagyon kedves ismerősöm szólt, menjek, szedjek magunknak, a családomnak. Felmásztam a fára, s letörött alattam az ág. A földre zuhantam, mondják, négy métert estem. Jött a mentő, onnan már csak arra emlékszem, hogy fehér köpenyes emberek rohangálnak körülöttem. A doktor úr nagyon aranyos volt. Bemutatkozott, azt mondta, gerincvelő-szakadásom van, ő fog műteni. Este hattól operáltak hosszú órákon át. Azóta kétszer voltam otthon. Mint valami reménységbe, a tolókocsi fogantyújába kapaszkodik, s tán maga is alig veszi észre, milyen gyakran pillant le a lábtartóra, ahol fehér frottírzokniban lévő lábai pihennek. —-----------------------—----------Ahogy az operáció után kinéztem, meg ahogy most vagyok, az ég és föld különbség. ^ j — Én akkor éjjel-nappal sírtam. Folyvást csak arra gondoltam, úristen, mivé lettem én egyetlen perc alatt? Kiszolgáltatott voltam, az ágyban feküdtem mozdulatlanul. Nem éreztem, mikor kell WC-re mennem, nem tudtam mi lesz belőlem, talpra állok-e még valaha. Mindent megteszek a gyógyulásomért. A délelőttök a tornateremben telnek, az orvosok, gógytornászok segítségével próbálunk újra talpra állni. Gyötröm magam, mert gyógyulni akarok. Éjszaka, ha nem tudok aludni, fogom magam, s ismétlem, százszor is újracsinálom a gyakorlatokat. A doktorok biztatnak, és én hiszek nekik. Ma már az egyik lábam szépen mozog, a térdemet és a másik lábamat is kezdem érezni. De mégis sokszor elkeseredek, s arra gondolok, ugyan minek maradtam én meg? Nyomoréknak, mások terhének? Most azért egy kicsit bizakodóbb vagyok. Ahogy az operáció után kinéztem, meg ahogy most vagyok, az ég és föld különbség. Tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy hosszú ideig kórházban leszek, hiszen a doktor úr előre megmondta, nem lesz rövid a dolog. Azzal nyugtat, hogy hat hónap kell a gyógyuláshoz, egy év a teljes felépüléshez. Hiszek neki... ...Mint ahogy hisz neki a csengeri Sz. Attila is, aki július 13-án üzemi balesetet szenvedett. Villanyszerelőként dolgozott, egy villanyoszlopról zuhant a földre. — Az udvariasság azt kívánná, hogy én hozzak széket, de ne tessék haragudni, nem tudok leszállni — mondja szomorú mosollyal arcán a szimpatikus fiatalember, aki műtét után került a rehabilitációs osztályra, s ma már szépen gyógyul és bizakodik. — Nemigen emlékszem a balesetre. Csak arra, hogy félig kábult voltam, amikor nagy nehezen felfogtam, amit a doktor mondott: eltörött a gerincem, meg kell műteni, másképp nem gyógyulhatok meg. Borzasztó volt, hogy eleinte nem éreztem semmit, deréktól lefelé olyan voltam, mint a fa, nem tudtam, vizsgálatkor melyik lábamat fogják, mit csinálnak vele. Éz volt a legszörnyűbb, ez jut eszembe legtöbbször ma is. Hónapról hónapra biztatom magam, mert úgy érzem, minden nappal jobban vagyok. — Tetszik tudni, én sose gondoltam, hogy egyetlen lépés ilyen nehéz lehet, s hogy nekem egyszer is egy fél óra kell majd, amíg végigbicegek ezen a pár méternyi kórházi folyosón. Most nem akarok gondolni másra, csak arra, hogy nekem meg kell gyógyulni, újra megtanulni járni. Egyetlen rossz pillanatnak iszom a levét. Egyelőre csak tolókocsival tudok közlekedni, de ha a lábam megerősödik, a következő lépés a járóka lesz. Azt nem remélem, hogy visszanyerem eredeti állapotomat, de szeretném minél jobban megközelíteni... Annál is inkább fontos lenne ez, — gondolom magamban, — mert Attila életvidám, mosolygós fiatal, aki még éppen csak most kezdte a felnőtt életet. A katonaság után alighogy nekifogott a pénzkeresésnek, egyik napról a másikra ágyhoz kötött lett belőle. Hiányzik neki a mozgás, a család, ^-------------egészséges, ezt ■l/" az állapotot semmire nem becsüli. hiányoznak a kollégák, a barátok is. Igaz, még bajában is szerencsésnek mondhatja magát, mert megrendítő az a szeretet, amivel a szőke fiatalembert családja körbeveszi. Szülei naponta megteszik a Csenger- Nyíregyháza közötti utat, hozzák az ennivalóval, finomságokkal teli kosarat, s óráBÁN ZSUZSA: Kálmán, a rátarti Magának való ember volt, egyedül élt a falu végén egy takaros kis házban. Ezermester'hírében járt, nem volt olyan munka, ami kifogott volna rajta. A mezőgazdasági szerszámok, gépek karbantartásától a mechanikai munkákig, órajavításig mindent megcsinált. Megkérte az árát, az igaz. — Én sem ingyen vásárolok a boltban — szokta olyankor mondogatni. De ha valami elromlott, nem volt a közelben hozzáfogható senki, akit megkérhettek volna a javításra. Éltek a faluban rokonai, testvére, akivel köszönő viszonyban sem volt, aztán nagybátyja, apjának az öccse, aki kilencvenéves lévén legidősebb volt a faluban. Vele sem volt beszédes viszonyban. Valami régi harag miatt. — Ilyenek ezek mind, ahányan vannak — mondogatták róluk. — Amit egyszer a fejükbe vesznek, abból nem engednek. Kálmán, ez a rátarti ember is elverte magától a családját. Addig egrecéroztatta feleségét meg a két lányát, hogy azok egy szép napon szabályosan megszöktek tőle. Titokban fogadott kocsit az asszony, aztán elvitte a fél bútorzatot, felét az edényeknek, a ruháikat. Mire Kálmán este hazaért a munkából, hűlt helyüket találta. Le akarta dobni kabátját a konyhában a heverőre, amin aludni szokott, hát azt veszi észre, hogy a kabát a földre esik. Nem volt ott az ágy. Bemegy a szobába, ott is éppen csak hogy volt valami bútor. Napokig azt sem tudta, hol keresse őket. Nem mintha annyira hiányoztak volna neki, inkább a méreg, a megsértett büszkeség miatt. Mert a háta mögött nevették. Eleinte azt sem mondták meg neki, ki volt a fuvaros, merre vitte a családot. Nem hitte el, hogy már nem tud parancsolni az asszonynak. Mégis válás lett a vége. így maradt egyedül, de dolgos ember lévén hamar kipótolta a hiányt a házban, vett magának háztartási gépeket (amit a feleségének soha nem tett volna). Teltek-múltak az évek. Disznóölés, szüret nem lehetett a faluban Kálmán nélkül. Nyugdíjas korára megvolt mindene. Pénze is szépen a bankban. Vett magának drága irhabundát, hozzávaló prémes sapkával, olyankor öltötte fel, ha a városban járt valamiért. De megmosolyogták a függönyök mögül az asszonyok, milyen pávás- kodva ment benne a buszmegállóba. Lehetőleg jó lassan, hogy mindenkinek legyen ideje megcsodálni. Neki volt a legnagyobb képernyős színes tévéje a faluban. — Van egy kis pénzem — mondogatta néha, amikor megivott egy-két pohár bort a szomszédoknál —, van, nem tagadom. De inkább kidobom az ablakon, mint hogy a gyerekeknek adjak belőle. Nem mintha tetszést aratott volna ezzel ott, ahol mindenki a gyerekeinek kuporga- tott, de hallgattak, nem akartak böllenked- ni vele. Történt aztán, hogy egy városi özvegyasszony költözött a faluba. Eleinte sok mindent kellett segíteni neki, kitakarítani az udvart, kaszálni, rendbe rakni a padlást, kicserélni a rozsdás, kilyukadt esőcsatornát. A szomszédok Kálmánt ajánlották, hiszen őnekik is mindenben segítségükre volt. Na persze nem ingyen. Amikor először ment el az özvegyasszonyhoz, az egy szép, nagy, rózsaszínvirágú leánderbokor tövében üldögélt a ház mögött, és hímezgetett valamit. Meglátszott rajta, hogy városi, mert a bőre sima volt, a keze finom és fehér. Úgy hírlett, valami tanult nő. Na hiszen! Kálmán nem hitt a nők ta- nultságában. Mert egy férfi az mégiscsak férfi. Abban nem tanultság, hanem mindjárt tudás van. Ahogy megbeszélték, mit kellene megcsinálni, és elkezdett dolgozgatni ott, az asszony csak hímezgetett a virágos leánder árnyékában és persze közben társalogtak mindenféléről. Két macskája volt az asszonynak, elkényeztetve tartotta őket, a beüvegezett verandán egy bolyhos díszpárnán szoktak feküdni és lustálkodni.
