Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-05 / 207. szám

1996. szeptember 5., csütörtök Szabolcs vezérről, másképpen Nem ismerem Nyéki Zsolt urat, a Kelet-Magyarország 1996. augusztus 22-i Elődeink című tárcájának íróját. Nem is a személyes ismeretséget hiá­nyolom, hanem azt a műkriti­kai hátteret, amelynek alapján a Szabolcs községben felállí­tott szoborról írottakat vita­alapnak tekinthetném. Nyéki úr ugyanis sommásan kijelen­ti, hogy Szabolcs vezért „gör­nyedt alak”-nak mintázta meg Györfi Sándor szobrászmű­vész, amely ellenkezik „a nem­zetben élő kép”-pel. S ő, a pol­gár szerint ezzel a szoborral „gyermekeket lehetne ijeszt­getni”. Magam a leírtakhoz csak annyit tennék hozzá, hogy a nemzetben már az 1200-as években is halovány kép élt a honfoglaló ősökről, legfeljebb egyes személyek neve, csaták emléke maradt fenn. A szerző­ben — s másokban — legfel­jebb a millenniumi emlékmű vezérei derenghetnek, ame­lyekről múzeumunk alapítója, Jósa András fejtette ki epés vé­leményét az akkori megyei he: tilap, a Nyírvidék hasábjain. O elsősorban azt tette szóvá, hogy Árpádot és vezértársait az 1500-as évek ruhaviseleté­ben, fegyvereivel ábrázolták (a kengyelek például török-per­zsa tevekengyelek!), s nem vették figyelembe az akkorra már szépen gyarapodó honfog­laláskori sírokról származó ré­gészeti leleteket. Szabolcs vezér szabolcsi szobra egy honfoglaló vezér hiteles ábrázolása megyei ré­gészeti emlékek alapján. Ma­gát a figurát csak a rosszindu­lat mondhatja gömyedtnek. a zömök, kissé kövérkés alak ép­pen a keleti emberek körében Sabolcs vezér szobra eismert gazdagságot szimbo- lzálja. A Szabolcs vezér süve- pn látható beregszászi süveg- 6Úcs, a geszterédi szablya, a lashalmi véretekkel mintázott •vön lógó rakamazi tarsolyle- nez, az eperjeskei íjtegez kó- tiája nemcsak a korhűség ked­Archív felvétel véért került a szoborra, de a vi­lághírű leleteknek is szerettünk volna emléket állítani. A hozzám eljutott vélemé­nyek eddig csak a szobor és a szobrász erényeit emelték ki. Magam nem vagyok műkriti­kus. ezért várom majd azoknak Hogy mik vannak! Fájó búcsú Mi is mély megrendüléssel értesültünk arról, hogy Ko­vács György, aki a megye közlekedéséért sokat tett, már nincs közöttünk. Amíg a Kelet-Magyarország sportrovatvezetője lett sok embert tanított meg a közú­ti közlekedés szabályaira, később, mint vizsgabiztos számon is kérte tőlük. Saj­nos, már nem végezheti ezt a nemes feladatot sem. Aktívan részt vett a magyar közúti közlekedés reform­jában, az 1969-es, 75-ös képzés és vizsgáztatási rendszer kialakításában. Amikor a sportújságírás szépsége elcsábította erről a pályáról, akkor sem feled­kezett meg a megye közle­kedési gondjairól. Szívesen emlékszünk Rá, az MHSZ-ben eltöltött oktatói tevékenységére, az ATI-nál végzett vizsgabiz­tosi munkájára és mint a megye Járművezetői Vizs­gabizottság vezetőjére. Emlékét tisztelettel meg­őrizzük: a volt MHSZ, ATI, Autóklub szakoktatói és a Járművezetői Vizsga- bizottság dolgozói nevében Vass László igazgatóhelyettes A szerkesztőség fenntart­ja magának azt a jogot, hogy a beküldött levele­ket rövidítve közöl je. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a kö­zölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltét­lenül ért egyet. • , iÜllliH.MIH'lll' ■••••íl ' ■ ■-U Nyilatkozott a volt kormány­zópárt megyénkben körutat tett vezető politikusa. A megyét kormány sújtotta területnek ti­tulálta. Csak azt nem tudjuk, melyik kormányról szólt. Netán arról, amelyik a tovaris konyec idő­szakában megyénkben is meg­kezdte a termelőszövetkezetek szétverését, a könnyűipar és kereskedelem felszámolását. Amelyiknek kormányzása alatt emiatt szűntek meg a munkahelyek, kezdődött a nagyarányú munkanélküliség. Ami ma van, ez csak szomorú folytatása a megkezdettnek. Szerencsésebb lett volna talán kormányok sújtotta területről beszélni, vagy a közös felelős­séget felvetni. * Más. Augusztus közepén, vé­gén nagy a torlódás a nyugati határon. Jönnek a vakációzó Az 1996. augusztus 21. (szer­dai) Kelet-Magyarország napi­lap harmadik oldalán Nagy Ist­ván Attila szerkesztő úr cikkét, a „Lobogó zászlók”-at olvas­tam. Kár, hogy ily kevés hely ju­tott e fontos gondolatmenet le­írására. Szerettem volna to­vább olvasni sorait a millecen- tenárium tiszteletére fel nem lobogózott épületek látványai­ról. Persze voltak kivételek. Voltak, akik nem felejtették el kitenni épületeikre a nemzeti lobogót, így a Szarvas u. 68., 70. számú épületre. írja a szer­ző, , járom a várost, s ahol iga­nyugati turisták, mennek vissza a szerb, török vendég- munkások. Van amikor különösen hét­végeken három-négy órát is kell várakozni a határon. Ta­valy ilyenkor aztán a határon termett a belügyminiszter, az idén sürgős beavatkozást kért a miniszterelnök és a külügymi­niszter is osztrák kollégáitól. Lett is rend rövid idő alatt. Itt nálunk az idén is a keleti hatá­ron ennek dupláját, sőt a kami­onoknak napokat is kell várni, még sincs sem személyes láto­gatás, sem telefonsürgetés. Ide még egy kis miniszteri osztály- vezető sem jut. Mintha ez a ré­gió egy más ország, más világ volna, más emberek élnének itt. A sorok meg csak egyre nő­nek, nőnek, a hídon lyukak tá- tonganak, életveszélyes az át­kelés. Az ország egyik fele már zán kint kellene lenni a zászló­nak alig-alig tették ki”. A fent említett épületre is kitették a zászlót bele a zászlótartóba jó magasra, ahová évtizedeken át ki szokták rakni. Mire a szer­kesztő úr útja során erre járt, ekkorra ellopták a zászlót. Lengett a zászlónk, bár 19-én záporeső áztatta, de hirdette, hogy ünnepelünk valamit. Aki elvitte legalább az 1101 éves évfordulóra tegye majd ki a la­kására, ha egyáltalán lesz vagy van lakása, hogy még szebb le­gyen városunk az ünnepek alatt. Játszom a gondolattal, talán az írásait, akik elemző módon nyilatkoznak akár a szobor megformálásának mint műal­kotásnak szépségeiről vagy akár a negatívumairól. Azt vi­szont tudom, hogy Szabolcs község polgárai megszerették ezt a településük hírnevét job­bító, a földvár tövében elhelye­zett alkotást, s nem riogatják vele a tűzre rossz fát tevő gyer­mekeiket. Még nem hallottam tőlük, hogy a tévé fogpasztát vagy sampont reklámozó férfi­ideáljait hiányolják Szabolcs vezér szobrában a települések­re látogató, a múlt emlékeivel ismerkedő bel- és külföldi tu­risták. Éppen ellenkezőleg: mindenünnen a megyei köz­gyűlésről, mint jó mecénásról haitik a visszhang. Németh Péter Kitüntető figyelmét megkö­szönve szeretném leszögezni: jegyzetem távol állt a műkriti­kai igényességtől, csupán a hozzám eljuttatott magánvéle­mények megerősítésének szántam, így nem a korhűséget érte kifogás, hanem az ábrázolt alak testtartását. Mert ha Ön a kövérséget a gazdagság szim­bólumának tekinti, az egyenes tartás kifejezhette volna mond­juk a becsületességet, a bátor­ságot. írásom (melynek elolva­sásával Ön is megtisztelt) egyébként leszögezi: nem sza­bad idealizálni történelmi sze­mélyiségeinket, s honfoglaló elődeink alacsony termete köz­ismert tény, de én nem tudtam választ adni egy hozzám inté­zett kérdésre: ha vezéreink kö­vérek voltak, hogyan verték meg lóháton Európát? A szerk. Európában, a másik meg Bal­kán felé tart. * Megint más. Örömmel adtak hírt a sajtóban arról, hogy mi­lyen sok helyen adtak át az el­múlt napokban szobrokat, épü­leteket. Derék papjaink igen becsületes munkát végeztek, ahol lehetett mindenütt ott vol­tak, jól bírták a nagy igénybe­vételt. Örülök én is a szépnek, a környezetünket szebbé va­rázsló változásnak. Egy-egy városnak, településnek ez ran­got is ad, jobban érezzük ma­gunkat, szívesebben jön az ide­gen is. Mégis örömöm telje­sebb volna, ha arról hallhat­nánk, olvashatnánk végre, hogy valahol egy ici-pici üze­met, gyárat adtak át, akárhány ici-pici munkahelyet teremtve, felszenteléssel vagy anélkül is. Oláh Gábor, Nyíregyháza egy fél deci pálinkáért tovább passzolta. Mert az ilyen sze­mély nem tudja értékelni a zászlót, a nemzeti lobogó szimbólumát, vagy jobban ér­tékeli, mert pénzt, italt lát árá­ból. A „Lobogó zászlók” cikk csak e kis melléklettel lesz tel­jes és érthető, hogy miért hiá­nyoznak a zászlók az épületek­ről (esetünkben ez játszott köz­re) és miért lettünk 28 család szegényebb egy drága (nem anyagi értelemben) szimbó­lummal. Rácz Bertalan, Nyíregyháza, Szarvas u. 70. Ellopták a zászlót Ökumenikus zarándoklat Megtörtént, szerencsésen lezajlott. Úgy kezdődött, hogy őseinktől kölcsön vet­tünk egy gondolatot: Cum deo, pro patria— Istennel a hazáért. Ehhez a gondolat­hoz sok támogatót talál­tunk: egyházak, megyei és városi önkormányzati hiva­talok, jó hazafiak és feleba­rátok, fiatalok, öregek, or­szággyűlési képviselők. Augusztus 15-én alig múlt hajnali négy óra és el­kezdődött a gyülekezés a nyíregyházi görög katolikus templomban. Az érkezők csomagokkal felszerelve gyalogosan, gépjárművek­kel, taxikkal jöttek. A lát­vány arról tanúskodott, hogy valami fontos dolog történik. Öt óra után néhány perc­cel a templom elől elindult a várakozó két autóbusz célja felé. Ugyanekkor indult a Szent Imre Gimnázium elől egy másik autóbusz tele cserkészekkel és a negyedik pedig a városból zarándo­kokkal megtelve. Nagykállóban minden hely foglalt lett. Itt 28 főleg református vallású emberrel egészültünk ki. Első útunk a magyarok Nagyasszonyá­hoz, Máriapócsra vezetett. Itt lett igazán ökumenikus a zarándoklat, mert együtt énekeltük protestáns testvé­reinkkel a kegytemplomban ritkaság számba menő, vagy ez ideig el sem hangzó: „Te benned bíztunk eleitől fog­va...” kezdetű református éneket: a 90. zsoltárt. Van­nak felemelő történelmi pil­lanatok a hétköznapi élet­ben is. A beregsurányi határon — előzetes félelmünk elle­nére — igen kulturált és gyors ellenőrzésen mentünk keresztül, az ukrán oldalon is. Közelebb kerülve célunk­hoz felszabadultabban érez­tük magunkat. Munkácsra érve eltévedtünk, ezért a „rettegett” milíciához for­dultunk segítségért. Cso­dák, csodája! Felajánlották, hogy villogó, szirénázó ko­csival elénk állnak és elve­zetnek arra a helyre Szoly va és a Vereckei-hágó közötti völgybe, ahol az ökumeni­kus egyházi rendezvényt tartják. A félsz azt diktálta belülről: Na most elvezet­nek, félrevezetnek bennün­ket. Nem ez történt! Oda ve­zettek! Ott voltunk egy völgyben a Vereckei bér­cekhez látótávolság-ban. A gyönyörűséges egyhá­zi rendezvény befejezé­sét követően Gulácsi Lajos munkácsi református püs­pök mindenkit meghívott egy szeretetcsomag, átvé­telére, melyben ízletes uk­rán étel és magyar üdítőital volt. Ezt követően kb. 25-30 autóbusz és sok személy- gépkocsi konvojban elől, hátul milicista kísérettel a szolyvai sírkertbe indult, ahol a „háromnapos málen- kij robot” magyar áldozatai emlékének adóztunk. A me­net élén kereszt haladt, két oldalán egy-egy szép, ki­bontott nemzeti színű és uk­rán zászló lengett, majd a zarándokok haladtak piros, fehér, zöld szalaggal díszí­tett virágcsokraikkal. Az áldozatok jelképes sír­ját a „Boldog Asszony Anyánk” éneklésével köze­lítettük meg, melybe bekap­csolódott a már ott lévő ha­zai és vendégsereg is. A Himnusz éneklése közben a virágcsokrok elhelyezése történt. Mit vittünk Kárpátaljára? Elsősorban meleg szerete- tünket, hazafi Ságunkat. Vit­tünk továbbá 180 kötet mintegy 50 000 Ft értékű könyvet, valamint tartós élelmiszereket. Mit kaptunk mi? Meleg tekinteteket, az öröm kü­lönböző megnyilvánulá­sait, köszönetét. Amerre konvojunk elhaladt, intege­tő és tapsoló embereket lát­tunk. Zarándoktársaimnak ki­vétel nélkül pozitív véle­ménye volt az útról, jólle­het a hágón az emlékmű­építést megtiltották az uk­rán hatóságok. Hálásan köszönjük a zarándoklat minden támogatójának és minden zarándoktársunk­nak a felejthetetlen lelki él­ményt. A magam nevében arra kérem az általam igen tisz­telt ukrán népet és hatóságo­kat, hogy legyenek példa­mutatók, emberszeretők az ott élő magyar honfitársa­inkkal szemben! Egy résztvevő a szépszá­mú zarándokok közül. Estók Károly, Nyíregyháza Biztos, ami biztos: rendőri ébresztés 1996. augusztus 15-én haj­nalban indultunk a verec- kei-hágói folyamatban lévő emlékmű avatására. Egy kis szorongás, mint mindenki­ben, bennem is volt, főleg attól tartottam, nehogy el­aludjak. Négy órára terveztem a felkelést. Eszembe jutott, hogy van ügyelet a nagykál- lói rendőrkapitányságon és én megpróbálom megkérni az éppen szolgálatot teljesí­tő rendőr urat. Még meg is mosolyogtam magamat, hogy mit ki nem találok, mert előtte a bátyá- mékat is megkértem, de gondoltam, biztos ami biz­tos. Sajnos egyedül élek és még ilyenkor is ez hátrányt jelent. Ez a cselekedete a szolgá­latban lévő rendőrnek, aki engem négy előtt tízzel éb­resztett, kimagaslóan példa­mutató magatartás, mert ki tudja mennyi sok gondja, sokkal fontosabb akadt neki egész éjjel és mégis volt ide­je rám is. Legyen ez példa sok civil ember számára is, mert általában a mai világ­ban nem a jó szándék, segí­tőkészség jellemző az em­berekre. Nekem ez nagyon jól esett. Tisztelettel: Egy nagykállói özvegyasszony r m \' —A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA

Next

/
Thumbnails
Contents