Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-03 / 205. szám
1W6. szeptember i., kedd HATTER Állami pénzen előzött Dunántúl Program az esélyteremtéshez • Döntő a közlekedési kapcsolatok kialakítása Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ma és az elveszített természetes környezet KM-illusztráció Nyíregyháza (KM - B.J.) — Az országban elsőnek készült el Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területrendezési tervének programja. Ez alapja lehet — reméljük: lesz — azoknak a konkrét terveknek, amelyek akár egy régió részeként, akár egy kistérség környezeteként hozzásegítik az országnak ezt a részét a felzárkózáshoz. Arról már szóltunk augusztus 24-i lapunkban, milyen területekről is szól a program, ezúttal dr. Vincze István osztályvezető-főépítész, vezető tervező segítségével a megye gazdasági-társadalmi, infrastrukturális szerkezetét mutatjuk be, mert ez, illetve ennek fejlesztése a továbblépés alfája és ómegája. Erre ugyanis ennek a megyének nagy szüksége van. Bár a háború utáni településpolitikai irányzatok révén létrejött településfejlődési rendellenességeket nem a helyi specialitás, vagy eltérő erőforrások motiválták, hanem a centralizált állami-politikai érdekek, az eredmény egyértelműen az lett, hogy az alulexponált térségek folyamatosan halványodtak. A torzulások mértéke pedig a gazdaság romlásával ellehetetlenítette a felzárkózás elindítását. Ennek következményeként jöttek létre a közgazdaságilag hátrányos helyzetű magyarországi peremvidékek. Politikai érdek Az ipari régiók elhelyezkedése hosszú időre meghatározta a támogatások, kedvezmények mértékét, ezek a területek élveztek előnyt az infrastruktúra kiépítésében, így alapvetően befolyásolták az egyes területek településminőségi mutatóinak alakulását. Ez a helyzet vezetett tulajdonképpen a regionális válsághoz. Egy térség potenciális lehetőségeinek a nagytérségi infrastruktúrákkal való integrálása nélkülözhetetlen gazdaság- fejlesztő eszköz. Ennek döntő eszköze a korszerű közlekedési kapcsolatok kialakítása, az energia és közmű infrastruktúrák jelenléte (előközművesíté- sek, a területek alkalmassá tétele a dinamikusabb fejlesztésre). Egyes, fejlettebb országokban — például Franciaországban — az infrastruktúrák létrehozása központi feladat, de nálunk is ott történt számottevő fejlődés, ahol állami pénzt adtak rá. A legutóbbi felmérések szerint a halmozottan hátrányos régió területi terjedése jellemző Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A népességmegtartó képesség mindig alacsony volt, ezért az életszínvonalat jelentős mértékben befolyásolta a foglalkoztatási színvonal. Évtizedek óta gond az aktív korúak elhelyezkedése, emiatt több ezren hagyták el a megyét. Számítások szerint az utóbbi 40 év alatt mintegy 250 ezerre tehető a vándorlási veszteség. A lakosság több mint egynegyede élt a létminimum alatt 1990-ben. A települési önkormányzatok szociális feladatainak terhei óriásiak. Az alacsony jövedelem, a sokgyermekes családok, a foglalkoztatási nehézségek súlya, olyan szociális igényeket támasztanak az önkormányzatokkal szemben, amit már nem tudnak elviselni. Központi elhatározás A területi fejlettség egyik legszembetűnőbb mutatója az infrastrukturális ellátottság, mint településminőségi tényező, a másik pedig az egyéb szolgáltatások színvonala. Magyarországon az ipari fejlődés dinamikusabb időszakaiban egyes régiók infrastruktúrájának fejlődése felgyorsult. Nem az volt a jellemző, hogy a termelési célú beruházásokat infrastrukturálisan előre megalapozták, hanem az, hogy az ipar megjelenése, döntően központi elhatározások — a tervezés, a közlekedés, a geopolitikai státusok (közelebb Európához) — révén magával hozta az adott térség, településeinek erőteljesebb fejlődését, azaz az ipar vált a generáló tényezővé. Ezek a tendenciák okozták a területi struktúrák egymástól eltérő kialakulását az ország regionális szerkezetében, így előzött állami pénzen a Kelet- Dunántúl, a Nyugat-Dunántúl, az Északi Középhegység térsége, de hasonló jelenségek kísérték a tudatos és regionális üdülés és idegenforgalmi politikát is. Ezek a folyamatok hosszú évtizedekre differenciálták a központi elosztás prioritásait, ezáltal az országnak azok a térségei, melynek döntően mezőgazdasági típusúak, háttérbe szorultak, lemaradtak még az átlagos fejlődési szintektől is, azaz kialakultak a társadalmilag és gazdaságilag többszörösen hátrányos helyzetű térségek. A még mélyebb gyökerek a Trianon előtti helyzetből, illetve azt követő lényeges és fájdalmas változásokból származtak. Ezek a térségek ma elsősorban az ország határ menti övezeteiben vannak, elszakadtak azoktól a területektől, amelyekkel korábban nagyon fontos kereskedelmi-gazdasági kapcsolataik voltak, ezáltal alapvetően megváltozott gazdaságföldrajzi, geopolitikai helyzetük. A rendszerváltás tovább súlyosbította a körülményeket. Megváltozott az export-import politika, megszűntek — illetve minimálisra csökkentek a szomszédos, volt szocialista felvevő piacok, s ez főképp a keleti országrész régióit sújtja. A dollárelszámolásra történt áttérés miatt a kereskedelemben felmerülő akkreditívek biztosítása a vevők számára okoz gondot, a barter rendszerű kereskedelem pedig — a nyersanyagokat leszámítva — az import oldalról vet fel ellentételezési problémákat. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye hosszú ideig perifériára szorult és a vonalas infrastruktúrákban mindig az utolsó helyen szerepelt. Érvényesülő túlsúly Szólni kell a regionális feszültségekről is, hiszen alapvetően nem változtak meg a területi struktúrák, továbbra is érvényesül Budapest, vagy a Dunántúl túlsúlya. A megváltozott gazdasági körülmények, vagy a vállalkozási szférák előretörése sem tudta kiegyenlíteni a feszültségeket, de nem is lesz rá képes addig, amíg az ország infrastrukturális adottságai nem egyenletesebbek, a vonalas közművektől a közlekedésig, az intézményhálózatoktól a közgazdasági elemekig. r alán úgy kijönnék, ha nem ennék —- dúdol- gatom az egykori Skála Kópé kissé átírt dalát, miközben a borítékból előnyátázom a papírpénzeket. Mit mondjak: nem lettem csuklóig nedves fizetésem számolgatása közben. Kuncog a krajcár—fitogtatom klasszikus műveltségemet, majd két gyors mozdulattal négyrét hajtom a manit. Az immár telefonkártya vastagságú köte- get a farzsebembe súvasztom. S bár farmerem abba a kategóriába tartozik, amelyben a fülledt testközelségtől visít a bolha, vagyonkámnál hival- kodóbban dudorodik patyolat papírzsepim. Én vagyok az élet császára! Naná. elvégre a fél ország irigy li tőlem ezt a jó kis közalkalmazotti zsozsót. Csak azt El a zsebektől! nem értem, ápolónő ismerősömről miért tartja azt a közvélemény, hogy éhbérért gürizik, ha egyszer pótlékokkal együtt ugyanennyit talál a ko- pertában? De egy tanárember legyen optimista: az én poharam félig tele van, míg az övé félig üres. Minden csak megközelítés kérdése. Ha erről nézem, kétdiplomás, húsz éve tanító kollegáim egy egész vagyont akasztanak le, ha túloldalról szemlélem, pár éves köztisztviselői múlttal Gizikének lényegesen több gombóc fagyira telik — igaz, neki még érettségije is van. O, nem panaszkodom, igen sokra futja az én fizetésemből. Ha hihetek a Kisváros legutóbbi epizódjában hallott álfolyamnak, harmadma- gammal elmehetnék szórakozni egy este, éppen kitelne a diszkóbelépőkre, egy-egy Extasy-tablettával és a hozzá dukáló ásványvízzel. Vagy, beszállhatnék a Mazda új ajándékakciójába: egy fél szervokormányt már majdnem ki tudnék fizetni. Ismétlem: nincs okom a sírásra. A munkabérem összegét kevésbé tartom megalázónak, mint azt az össznépi játékot, amely szerint nem az számít, hogyan tanítom meg a gyereket a történelemre, hanem hogy mennyiért teszem ezt. S már én sem tudok jóízűen beszélgetni, mert snassz lett megkérdezni, milyen volt a tenger, ízlett-e az esküvői torta, hogy érezték magukat a gyerekek a táborban? Mindennek az árát kell tudakolni, különben kezdődik a harag- szomrád, elvégre nem érdeklődtem igazán, nem mondhatták el milyen áldozatot kellett mindezekért meghozniuk. Márpedig én közönségesnek, indiszkrét dolognak tartom a mások bugyellárisában való turkálást. Hiszen az örökös zsebröntgentől senkinek sem lesz több a bukszájában, csak a közhangulat romlik. ezdjük tiszta lappal, IC mint a gyermekek így szeptember elején. S higgyük el végre: attól, hogy a szomszéd tehene is megdöglik, a mienk még nem támad felAdozur Angyal Sándor A z adó nemcsak pénzügyi, hanem elsősorban politikai kérdés. Az adóval választást lehet nyerni, és az adótörvényekkel hatalmat lehet elveszíteni. A világnak bármelyik táján a hatalomra törők mindig elhúzzák a mézes madzagot az úrnákhoz járulók szája előtt, ígérvén, hogy ha ők kerülnek be az ország vezetésébe, na ők aztán majd adnak az adónak. Nincs ez másként nálunk sem az adókkal. Egyik ezek közül a személyi jövedelem- adó (szja). Történt ugyanis, hogy az alapelvekben egyszer már döntött a kormány, mely szerint egy igazságosabb adótáblázat készül majd a parlament elé a jövő esztendőre s ez többek között 6 százalékkal csökkenti a jelenlegi, európai rekordot döntögető 48 százalékos felső adókulcsot. Aztán jött Szekeres, a szocialisták frakcióvezetője és a saját kormányának döntése után arról szivárogtatott ki információt, hogy az ő frakciója újra szeretné gondolni a jövő évi személyijövedelemadó-táblát. Ok ugyanis azt szeretnék, hogy az átlagos jövedelmű családoknak, vagyis az évi 1,1- 1,2 millió forintos határ alatt csökkenjen a legnagyobb mértékben az szja. Ennek a társadalmi csoportnak ugyanis a fogyasztását már nem lehet tovább csökkenteni. Szerintük a magasabb jövedelmű csoportok is olyan differenciált helyzetben vannak, hogy rájuk nézve többfajta adókulcsot indokolt kialakítani, s a 48 százalékot csak a kiemelkedően magas jövedelműeknél szednék. Mit lehet erre mondani? Újabb példa ez arra, hogy kormánykörökben tartja magát a kapkodás. Aztán: jó dolog, hogy a nagyobb tömegeknek csökkentik a terheit, ám félő, hogy az a bizonyos legmagasabb jövedelem me gint féloldalas lesz (tudniillik az igazán nagy jövedelmeket soha sem tudják fiilöncsípni), s ezért újólag azok kénytelenek válluk- ra venni a legmagasabb százalékot, akiknek bérjegy- zékes a jövedelmük. Am, hogy a mégiscsak megmaradó 48 százalékos adókulcs többmilliárdos bevételt jelentene, enyhén szólva hiú ábránd. Derűs-borús kezdet Kállai János ecsengettek. Meg- kezdődött az 1996/ U 97-es tanév szorgalmi ideje. Új arcok az iskolapadokban, szintúgy a katedrákon, s eltűnt-elbúcsúzott régiek emléke, azoké, akik ilyen-olyan okokból nem kezdj he t)ték el a munkát. A valamennyiünk számára fontos oktatási ciklust többféleképpen prognosztizálták a szakemberek, a politikusok, a közpolgárok. Hurráoptimizmusra nyilvánvalóan semmi okunk, ismerve oktatásügyünk gondjait, az iskoláztatás sok családot padlóra küldő pénzügyi terheit. Persze, a „szomorkás tanév elé nézünk” kijelentésnek is végig kell gondolni a háttérért, ha nem csak az érzelmi hatás apropóján fogalmazzuk meg e magvasságot. Mert egy-két kardinálisnak tekinthető kérdésben a baljóslatok nem jöttek be. Nem néptelenedtek el tömegével az iskolák. Az általános iskolákban mérséklődött a tanulólétszám csökkenése, az új iskolaévben a tavalyinál mindössze hétezerrel lesz kevesebb nebuló. Pontos megyei adatokkal ugyan majd csak október közepe táján tudnak szogál- ni statisztikusaink, de az eddigi számokból megállapítható: szűkebb pátriánkban sem drámai a tanulólétszám-mérséklődés. Sőt, hogy konkrét—.v valószínűleg nem egyedi — példát idézzünk: a nyírmadai általánosban egy tanulócso- portnyival több az elsős, mint tavaly volt. Az eddigi adatok szerint nem látszik annak veszélye, hogy a kötelezőóraszámemelés nyomán az ősszel számottevően növekedne a pedagógus-munkanélküliség —jelentette ki a művelődési tárca politikai államtitkára. Azt is tőle tudhattuk meg: a közoktatási törvénymódosítás nyomán e tanévtől a korábbinál nagyobb finanszírozási biztonságra számíthatnak az intézmények. Drukkoljunk, így legyen! És cselekedjünk, hogy így lehessen. A kesergést, a bánkódás tehetetlenségét hagyjuk az őszi esőkre. Ok úgyis elvégzik helyettünk— kéretlenül. S~\ H « \ / IX Külföldi üdülés után Fetter Janos rajza
