Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-14 / 215. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete tárlat A szocredl Rozs János: Úttörők £ z volt az a korstílus (valójában sohasem volt az), amiről a legtöbb ismérvet lehetett elmondani, különösképpen hangsúlyozva az ábrázolásmód (lett légyen zenéről, filmről, szoborról, festményről szó) szocialista (később: kommunista) pártosságát, rendíthetetlen eszmei elkötelezettségét. Ez utóbbiak felülkerekedése a technikai felkészültségen, a tartalmasságon, egyszóval a klasszikus művészi értékhordozókon — előbb-utóbb elvezetett a sematizmushoz, amelynek káros következményeit a szocreál produktumok döntő többségében felfedezhetjük. Az egy kaptafára készült képzőművészti alkotások között azért akad több, kvalitásos darab, mivel a legjobbak sem mentesültek a szocre- álos elvárások terhe alól, tehetségüket viszont még a primitív kompozíciók elfedő mechanizmusán keresztül is meg tudták villantani olykor-olykor. A nyíregyházi Városi Galériában nemrég kivételesen érdekes kollekciót láthattunk egy kétes emlékű kor dokumentumaiból. Közülük mutatunk be néhányat. Czene Béla: Hazánk javára, magunk hasznára Csaba Kálmán: Tanulókör Harasztosi Pál reprodukciói A kövek tartják magukat Kállai János A barabási polgármestert a hírkényszer hozta szerkesztőségünkbe. Daróczy Pál — majd később kiderül: Pali, csak így, lazán, majdnem mindenkinek; nem szereti, ha urazzák — az első falusi szántóverseny sikerének örömét akarta közzétenni lapunkban; tudatni országgal-világgal: azért lehet összefogni, okosat, hasznosat csinálni még ebben a veszettül felpörgött, elszi- lánkosult, sokszor teljesen széthullottnak érzett világban is. Az agilis, szimpatikus, közvetlen faluelső invitálása tulajdonképpen szép, őszi kiruccanásra szólt: szőlőhegy-szemlére, szüretelőzetesre, pinceszerre; bámészkodó ismerkedésre az ukrán határtól mindössze másfél-két kilométernyire meghúzódó, ősrégi településsel. — Bizony, itt már a honfoglalás előtt laktak — tájékoztat az amatőr régész, hely- történész, muzeológus, gyűjtő Beregszászi Feri bácsi. — Dokumentumok tanúskodnak messzi múltunkról. A leleszi levéltárban (Kárpátlaja) voltak erre vontakozó iratok. Már 1200 körül említik a falut. A közeli homokbányában gepidák nyomaira bukkantak a régészek. Most, a református templomunk restaurálásakor megtalálták az eredeti építmény kőkapuját; valamikor az utolsó Árpád-házi királyok idején emelhették. — Három falu — Gelénes, Vámosatya ^ A munkaképes lakosság 465 főt számlál, de lehetősége dolgozni csupán 82 embernek van. .99 — körjegyzősége székel Barabáson — fordítja vissza az idő kerekét a polgármester, miközben elbúcsúzunk a Beregszászi portától, melyet beleng a frissiben főtt, szuroksűrű szilvalekvár illata. — Elkezdődött a népességfogyás mifelénk is. Idén hat kisgyerek született, tizenhárom polgártársunk pedig örökre itthagyott bennünket. Kilencszázhatvanhárom főre apadtunk. Sok az öregünk, kevés a fiatalunk. Igaz, a statisztika még nem jelez vészhelyzetet, házak sem maradnak sokáig üresen; jönnek a határon túlról, viszonylag sokan áttelepülési szándékkal. Az aktív, munkaképes lakosság 465 főt számlál, de lehetősége dolgozni csupán nyolcvankét embernek van; leginkább az önkormányzat és intézményei adják a foglalkoztatási helyeket. Munkanélküli-segélyben, jövedelempótló támogatásban százharmi- can részesülnek. Amikor három jelölt közül — jelentős különbséggel — megválasztottak polgármesternek, nem sejtettem, mire vállalkozom. Gürcölök, hajtok, kilenc- száz ember gondjával-bajával kell naponta megbirkóznom. Itt, barátom, nincs fáj- ront, folyamatos és végtelen a munkaidő. Az olimpia idején rájöttem egy fura párhuzamra a sportolók és a mi szereplésünk között. A versenyzők négy évig készülnek, s két héten át hozzák a rekordokat; nekünk, önkormányzati vezetőknek van egykét hónapunk rákészülni a dolgokra, s az^ Az önálló gondolkodás hiányzik, ezt korábban senki sem igényelte a barabásiaktól. .99 után négy évig állandóan spiccen kell lenni. Mert mindenki tudja: van képviselő-testület, nem egy ember hozza a döntéseket. Mégis azt hiszik: amit a polgármester mond, annak úgy kell lennie. Tűzeset, családi perpatvar, anyagi krízis... Még éjszaka is felzörgetnek, hogy segítsek. De, hát ez a legnehezebb! Küllemre — csak úgy, ide-oda bóklászva a faluban — nem látszanak a szegénység sebei, sokkal szembetűnőbb az urbanizáció több jellemzője. Kisebb-nagyobb boltok, butikok, diszkont, péküzem, presszó, telefonfülkék, orvosi rendelő, privatizált gyógyszertár, iskola, óvoda és mindenfelé takaros, ha nem is vadonatúj házak. Mozgás, forgalom, kocsik ki-bepakolása. Ne feledjük: határátkelőnél vagyunk. A sok modernizációs tény mellett azért szemet szúr valami: a gazdátlanság, a leépülés lenyomatai, amerre csak a mezőgazdasági termelőszövetkezet hajdani létezésére lát az ember. Na, meg amit hall. Mindeki a maga szája íze szerint kerekíti a mondandóját, de egyben közös a hang: baj, nagy a baj a néhai Lenin, a mostani Beregtáj té- esz körül. Aki keményebben teszi le a vélt igazát, azt mondja: nem felszámolás, vagyonfelélés zajlik jó ideje. Mert termelő tevékenységet nem folytat a kimúlóban levő szövetkezet. — Nekem ez tabu téma — jegyzi meg önironikusan a polgármester —, mivel valaha szintén a téeszben dolgoztam. A mostani igazgatóval — jóllehet én már mint válallkozó vele együtt hoztam létre az első kft.-t a faluban — finoman fogalmazva: nem felhőtlen a kapcsolatom. Azt se kérdem tőle, merre van Namény...! Volt léüzemünk is — nem jött be, pedig volt benne fantázia. Munkát adott az embereknek. De a sporoni Kenfer Kft. elfelejtett fizetni, ezért most a Határker Kft. sem tud fizetni a Beregtáj-nak. A mai napig pereskedünk. Visszatérve még egy villanásnyira az említett felszámolásra. Az, hogy ide jutott a dolog, nem egyetlen személy hibájául róható fel. Az önállóság, amit a rendszerváltáskor a legnagyobb jónak hittünk, felkészületlenül érte az emberek döntő többségét. Az önálló gondolkodás hiányzik a legjobban. Ezt korábban senki sem igényelte a barabásiaktól. Most meg, ha átverik, félrevezetik őket, csak mosolyognak a benfentesek. Én mint a faluért felelős vezető csupán annyit kértem: tudjak róla, ha valamit értékesítenek a felszámolás során. Sajnos, nem vagyok tájékozottabb az ügyekben, mint a lakossság; márpedig az alig tud valamit. Javaslatom volt: Gelénes, Vámosatya és Barabás egy- egy utódegységet működtessen a felszámolt téeszből. A nagy cég helyén a három kis részleg élhetne, működhetne, termelhetne. Nem! — jött a válasz az igazgatóságtól. Rámfogták: én akarom szétbomlasztani a szövetkezetét. A volt téesz-névadó Vlagyimir Iljics felugrana a mauzóleumban, ha látná, merre-miként alakulnak a dolgok! Az itteniek húzzák mindenképpen a rövi- debbet a játék végén; a Beregtáj igazgatótanácsában egyetlen barabási sincs. Az, hogy a legnagyobb munkaadó, a szövetkezet nem működik, az önkormányzatnál csapódik le: a tartós munkanélküliségben. ■ ^ Az egykor 600 embert foglalkoztató gazdaság széthullásáról semmi jó nem mondható, yy Barabás éves költségvetése 60 millió körüli. Ebből bevétel 54 milliónál valamivel több, a kiadás közel 66 millióra rúg. A forráshiány közelíti a 12 milliót. Szerencse, hogy a kompenzációt megnyerték a forráshiánypótló pályázaton. A bevétel a helyi adókból, valamint a központi normatívákból származik. A kommunális adót kivetették: ingatlanonként évente 4500 forint. EbRÁCZ OLIVÉR: A vádlott szót kér Fábry Zoltán: A vádlott megszólal című írásának (1968) újra lapozgatásakor. Fábry Zoltán, az antifasizmus, a vox hu- mana elkötelezett írója, számtalan igaz ügyben szólalt meg. Megtehette: hosszú évtizedeken át volt vádlott, s akkor még nem sejthette, hogy — halála után újabb évtizedekkel — egyesek szemében újra vádlott lesz. Hullagyalázásos ledöfésre szánt „szent tehén”. Mindezeken okulva, én nem szólalok meg: csupán szót kérek. Törpeügyben. Mert mi, Hófehérke csetlő-botló kis törpéi ma már korántsem azon méltatlankodunk: ki evett az én tányérkámból?... Azon jajongunk, kesergünk: ki ette meg mindazt, aminek tányérkánkon kellene lennie? Ó, nem az elegantiae arbiter, Petronius által megzengett Trimalchio híres lakomájára gondolok — semmi: kotlóstyúk alatt kitöltött pávatojás, semmi: sült disznóból kibuggyanó, ízes hurkák, kolbászok — ez itt most jóval szerényebb, szegényesebb és komolyabb Satyricon. Ünnepi játékok, hetérák nélkül. Holott — mindig nagyon szerettem játszani. A gyerekek játéka — szívderítő látvány. Labdáznak, homokvárakat építenek, elmélyülten, buzgón, mert ez a dolguk. A gyerekek játéka — alkotó munka. Amikor a gyerekek játszanak, komolykodó, fontoskodó kis arcocskájukat elnézegetni: szívdobogtatóan szép. Amikor a felnőttek játszadoznak, az már veszélyesebb. Természetellenes, sokszor félelmetes. Mert a felnőttek nem homokvárakat: gyakran légvárakat építenek, s nem labdával; olykor emberfejekkel gurigáznak. S játékaikon nem mindössze arról van szó, hogy a triga- vagy kvadrigaversenyeken a kékek vagy a zöldek pártja győz-e, s hogy az arénában melyik gladiátor nyeri el a babérkoszorút, aranyérmet. A gladiátor, már az ókorban is, csak a felfelé tartott, vagy a lefelé fordított hüvelykujjat nyerhette el. Vae victis. De mi, Hófehérke kis törpéi nem vágyakozunk az arénába, kocsiversenyekre sem. Nem óhajtunk sem a kékek, sem a zöldek pártjához tartozni. A magam részéről semmi esetre sem. Serdületlenebb koromban feltétlen nőpárti voltam: úgy éreztem, minden fiatal, csinos nőt pártolnom kell. Érettebb koromban családpárti lettem: mindig úgy tudtam, a család a társadalom alapvető alapköve. A politikai pártok nem érdekeltek. Áz volt az elvem, amit még boldogult gyerekkoromból hoztam magammal: ki-ki maga mesterségét folytassa, folytassa... Én a magamét próbáltam folytatni, de nem hagyták, az első világháborút követő években, kiskölyök koromban, megmagyarázták nekem, hogy a háború lényegében azért tört ki, mert kacska Vilmos császárnak gyarmatokra volt szüksége. (Kinek nincsen? Én például szívesen bekebelezném Tahitit, Hawaiit gyarmatnak. De nehogy bárkinek eszébe jusson nacionalizmussal, sovinizmussal, nemzet- vagy hazaárulással vádolni, sietek leszögezni: az említett szigetcsoportokat kifejezetten tulajdon gyarmataimnak szeretném megszerezni. R. O. magántulajdonban lévő gyarmatai. Vízumkötelezettség nincsen. Államnyelv, államvallás: ki-ki maga mesterségét folytassa...) A második világháborút már tevékenyen éltem át, noha nem önkéntesen, és korántsem lelkesen. De Hitlernek Lebensraumra volt szüksége: nekem is mennem kellett, hogy segítsek megszerezni. Nem szereztem meg. Nos, de aztán beütött a Béke. Végre folytathatom hivatásom gyakorlását. Hát — jó sokáig nem folytathattam. Előbb tucatnyi, szigorú kérdőívet kellett kitöltenem. Voltam-e ilyen meg olyan párt, pártok tagja? Nem voltam. Voltam-e ilyen meg olyan, önkéntes, fegyveres alakulatok, nyilas különítmény, Hlinka gárda, ilyesmi tagja? Nem voltam. Voltam-e, ne, nem voltam. Nem loptam, raboltam, gyilkoltam, felebarátomnak sem házát, sem mez, /ét, sem bármiféle jószágát sohasem kívántam. De ez már nem tartozik ide. Az azonban igen, hogy a különféle kérdőívek kitöltése után kiderült: osztályidegen vagyok! Csak így, egyszerűen: osztályidegen. Azt sem
