Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-05 / 182. szám
1996. augusztus 5., hétfő HÁTTÉR Legyen a beteg elégedett A Jósa András megyei kórház törekvései • Kérdőív és tájékoztatás Nyíregyháza (KM - K. É.) — Az elvárás egyre nő, az egészségügyre fordítható pénzek összege pedig egyre csökken. Miközben a betegek a magas színvonalú ellátást, a szép szót, a korszerű gyógyítást kérik és remélik a doktoroktól, a gazdasági megszorítások e területet sem kerülik el. Ezt az ellentmondást sem megélni, sem feloldani nem könnyű, ugyanakkor tény az is: tetszik, nem tetszik, az egészségügy, a gyógyítás is egyfajta szolgáltatás, ha úgy vesszük áru, melyet a lehető legjobban kell eladni. Csakhogy, itt nem akármilyen portékáról, hanem emberekről, emberek egészségéről van szó. Érthető tehát, ha a legfőbb törekvés az, hogy a vevő—ezúttal a beteg—elégedett legyen. Dr. Havasiné Kása Emőke vallja ezt, aki a Jósa András Megyei Kórház PR szervezője, irodavezetője, s tavaly január óta munkálkodik azon, hogy a fenti cél megvalósuljon, a gyógyítás mindenki megelégedésére szolgáljon. Az ember(ség) fontos — Rendkívül érdekes ez a munka, melyet hosszú tanárkodás után elvállaltam, mert úgy gondoltam, mind a kórháznak, mind a betegeknek tudok segíteni. Aktivitásomra, szervezőkészségemre itt igen nagy szükség van, s szerencsére az emberekkel is könnyen, gyorsan tudok kapcsolatot teremteni. Mindezek a tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy az intézmény és a hozzánk kerülő emberek között megfelelő kommunikációs kapcsolat teremtődjön — kezdi a bemutatkozást a mosolygós, szimpatikus fiatalasszony. A PR tevékenység — public relations — komoly szaktudást, alapos felkészültséget igényel. Az értelmező szótár szerint a tevékenység nem más, mint „vállalatok, intézmények munkájának és szolgáltatásainak folyamatos népszerűsítése és ismertetése a tömegtájékoztatási eszközök segítségével, sokoldalú felhasználásával”, ami egyben átgondolt, beható reklámozás. Működnie kell egyrészt belsőleg, a kórházi dolgozók és a menedzsment között, másrészt külsőleg, a betegek, a lakosság és a kórház dolgozói között is. Az iroda, s Havasiné Kosa Emőke közreműködésével próbálják meg csökkenteni azt a szakadékot is, amely eddig az intézmény és a háziorvosok között létezett. Ezt a célt szolgálja például az a kis füzet, amely a kórházban működő járóbeteg szakrendelések és speciális rendelések listáját tartalmazza, s amit a napokban vehetnek kézhez a címzettek. A füzet mellett egy levelet is találnak majd a háziorvosok, amely a PR iroda létezéséről értesíti őket, s melyben számos, munkájukat könnyítő információt, adatot találnak. Többet, jobban — A betegek érdekében történt az intézkedés is, amelynek eredményeként ma már minden kórházi dolgozó köpenyén kis tábla található, melyen neve és beosztása szerepel. Azt gondolom, ez a módszer szolgál arra, hogy kilépjünk a névtelenségből, vállaljuk nyíltan tetteinket és cselekedeteinket. Tarthatatlan ugyanis, hogy mi mindent tudni akarunk a hozzánk kerülőkről, ők viszont mindeddig alig tudtak rólunk valamit. A minél magasabb szintű betegellátást, a kórházba kerülők érdekeit szolgálja az a kérdőív is, mely a kórház vezetőinek egyetértésével úgynevezett betegelégedettségi vizsgálat céljából készült, s melyet névtelenül tölthetnek ki az érintettek. Az íven található kérdések igencsak beszédesek. Arra várnak választ, milyen körülmények között gyógyul a beteg, ismertették-e vele jogait és kötelességeit, az adott osztály életével kapcsolatos napirendet, mennyit kellett várnia orvosra, nővérre, milyennek találja a mosdók, fürdőszobák tisztaságát? Rákérdez arra is, elégedett volt-e például az étkeztetéssel, s része volt-e a gyógyulásához szükséges nyugalomban? Mivel a betegek legtöbbször az információk hiányára panaszkodnak, bizonyára örömmel olvassák majd azokat a kérdéseket, amelyek azt firtatják, kellőképpen bevonták-e őket orvosaik a gyógykezelésbe, a döntések meghozatalába, s betegségükkel kapcsolatban felvilágosítást nyújtottak-e nekik? — A betegelégedettségi vizsgálat összegzésétől igen sokat várunk, mert a benne foglaltakat éppen a nálunk fekvők érdekében tudjuk majd hasznosítani. Igaz, ma még nem mindenki érzi ennek súlyát. s akadnak olyan páciensek is, akik tolakodásnak veszik a kérdezősködést. A mi törekvésünk az, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy valaki átlépi a kórház kapuját, úgy érezze, itt minden érte, miatta történik. Hiba lenne persze azt hinni, hogy mindezek mögött csupán érzelmek vannak, s nem rejtőznek szakmai érvek is. A dolog végkimenetele igen lényeges, hiszen az új finanszírozási rendszerben, ha nem is vérre, de pénzre megy a dolog: az állam kasszájából a betegek számával arányosan érkeznek az egyes kórházakba a forintok, s ha a beteg odamegy, ahol elégedett. Ha nincs beteg, nincs pénz sem, a tét tehát nem kicsi. Az információ, a tájékoztatás pedig e témakörben valóságos slágerterméknek, fő árucikknek számítanak. Ezért is születik meg rövidesen a betegtájékoztató füzet, melyet valamennyi osztályra, valamennyi fekvőbeteghez eljuttatnak, s amelyben a házirendtől kezdve egészen a telefonálási lehetőségekig terjednek majd az információk. Nem könnyű — A tapasztalatok felhasználásával legfőbb törekvéseinket szeretnénk megvalósítani: azt, hogy kórházunk ne csak szakmailag tartozzon a legjobbak közé, de a hozzánk kerülőknek se legyen panaszuk, ne egy egészségügyi futószalagon, hanem szinte családban érezzék magukat. A tárgyi feltételek megteremtése, a műszerek, berendezések folyamatos korszerűsítése mindennapi feladatunk. Ez persze nem kis pénzbe kerül, de az illetékesek szándékával és elkötelezettségével párhuzamosan előteremtésük, megszerzésük rendre sikerül. Úgy gondolom azonban a gépek, műszerek csak a kisebbik felét jelenthetik a gyógyításnak, a nagyobb súly az itt dolgozók, az orvosok, ápolók, szakdolgozók vállára nehezedik. Az emberség, a megfelelő hozzáállás szerintem a legfontosabb. — Ez persze nem könnyű feladat, de sikerülnie kell. Jómagam annak vagyok a híve, hajót csinálunk, beszéljünk róla, ha esetleg hibáztunk, ismerjük el és igyekezzünk mihamarabb kijavítani azokat. Mindnyájunk, de leginkább a betegek érdekei miatt... PmiíiiéSiS M edvepuszi. így hívják azt az idétlen gyermekjátékot, ami tönkretette Juli néni életét. Hátulról térddel belebikáz- tak, eltörött a lába. Azóta is sántít, lassan már hetven éve. Sohasem szerettem őt igazán. Szigorú volt a végtelenségig. Ha botjára támaszkodva kilépett a házból, még a galambok is behúzták a nyakukat. Csakúgy, mint apám, nagybátyáim, a meglett férfiak. Gyermekkorom boszorkánya volt ő. Hajlott hátáról már csak a macska hiányzott, állán a csúf szemölcsön szőrszálak lifegtek. A hideg rázott, ha meg kellett csókolni. Minden találkozáskor kétszer is... Vérbeli hajcsár volt. Olyan, aki úrnak született, csak a Jóisten elfelejtett hozzá módot adni neki. Egy egész hadsereget elkommandíro- zott volna, de csak mi voltunk kéznél. Mind féltünk tőle. Nem sokat törődött mások érzelmeivel. Ártatlan gyerekésszel azzal mentegettem magam előtt: bizonyára sokat csúfolták kiskorában, azért 1 Egy padlás emléke kérgesedéit meg a lelke. Aztán rám nézett azzal a hideg, savószínű szemével, s én rögtön feledtem a bicegő, szánni- való kislányt, aki valamikor Juli néni volt, és a szeretet csírái megfagytak bennem. Nekünk, gyermekeknek mindent megtiltott. Nem bírtuk ezt megszokni. Hiszen a régi szép falusi szünidőkben, amikor összeverődött a banda: unokatestvérek, barátok, becsavarogtuk a határt, mindenhová felmásztunk, hogy aztán leugorhassunk — ma már félnék, nyakam szegem —, de ha beléptünk Juli néni kapuján, mintha falnak ütköztünk volna. A kertből nem szedhettünk gyümölcsöt, nem kapaszkodhattunk fel a tengerikas oldalára, nem lógázhattuk lábunkat a tornác párkányáról, nem volt szabad a mázsa súlyaival játszanunk, csak szigorú kísérettel nézhettük meg a virágokat. De ami a legszörnyűbb volt: nem mehettünk fel a padlásra. Sokáig ábrándoztam arról, egyszer mégis fellógok oda. Úgy éreztem, ott valami hatalmas titok lappang, azért őrzi sárkányként a feljárót. Fekete, vasalt kincsesládát képzeltem a szúette gerendák árnyékába. Más és más csodákat álmodtam a tető alatt kavargó porba. Soha nem jutott eszembe: miféle varázslatos holmija lehetne egy öreg- asszonnynak, aki alig járt a kerítésen túl egész életében. Az évek jöttek, mentek. Míg én lótottam-futottam, csodákra bukkantam, majd újra elveszítettem azokat, addig nénikém körül megállt az idő. Néha, két rohanás között, el-elfogott a sárga irigység: milyen nyugodt élete van az öreglánynak tévé, rádió, újságok nélkül. A világ szenzációi el sem jutnak hozzá, a pártviszályok eltörpülnek amellett, hogy a verebek elcsipegetik a tyúkok elől a kukoricadarát. Azt hittem, így lesz az idők végezetéig. A nene matriarchaként eligazítja a sorsunkat, s még az unokámat is vele fogjuk riogatni. De túl szép lett volna így. A Mindenható — akihez imádkozva lemorzsolgatta unalmas, szürke, egyhangú életét, melyben egyedül az jelentett neki némi felüdülést, ha nekünk keresztbetehetett — összezavarta agyában a mát és a tegnapot, az évszakokat, a rég elhalt embereket és mai szomszédait. Károgó hangja bocsánatkérő suttogássá halkult, haragvó tekintete a világra rácsodálkozó gyermek nézésévé szelídült. Ma már egymás mellett ülhetnénk a tornác párkányán a galambokkal, letarolhatnám az összes virágot, miután le- mázsáltam magam kilónyi eperrel a hasamban... De valahogy nincs már kedvem hozzá. Inkább leülök a névtelen árnyakkal beszélgető, a harmincfokos forróságban is három pulóverben vacogó Juli nénjé mellé, s csöndesen bólogatok képtelen kérdésére: igen, elsöpörtem a havat. A padlásra se mentem fel azóta sem. Mert most már tudom: a Titok itt rejlik, ebben a vézna anyókában, akiben összeku- szálódott az Idő. Borban az igazság Sípos Béla / ó bor, jó egészség. De micsoda egészség! Öregapáinkat konzerválta a napi fél liter, liter bor. Amolyan jóféle nyíri vinkót mindig szívesen ittak, nem vetették meg egy-egy zsírosabb falat után, meg szomjúság ellen is kiváló volt a homoki. A vége felé pedig már csak az tartotta bennük a lelket, s ha mást nem is, de a napi borfejadagot azt kötelezően magukhoz vették. Sírig tartó barátság kötődött ember és bor között. Ma? Ki tudja mit iszik a harmadik évezred küszöbén az emberfia. Bort? Valamilyen borízű puncsot? Netán bornak eladott löttyöt? Nem tudni. Tán még egy jót berúgni sem igen lehet tőle, pontosabban úgy fejbe veri a gyanútlan embert az ilyen lőre, hogy ugyancsak ember legyen a talpán, aki másnap kisebb fejfájással megússza az alkohollal való találkozóját. Mert—nem árulok el vele titkot—lelketlen,pénz- sóvár emberek a gyors meggazdagodás reményében már a bort is hamisítják. Először csak fagyállóval dúsították jó néhányon, persze nem a minőség, hanem a nagyobb jövedelem reményében. Rájöttek a turpisságra. Azután az ügyes termelők (nem őstermelők!) is hamar rájöttek: változtatni kell a stratégiájukon. Ez pedig abból áll, hogy legújabban víz, cukor, borseprő, egy kevéske élesztő, na meg borkősav keverékéből pillanatok alatt előállítják az új bort. (A tisztességes ember ezt úgy mondaná: bor hamisítványt.) így két héttel a műveletet követően már piacra dobhatják a műitalt, olcsóbban, mint a rendes bort, de még mindig óriási haszonnal. Üzletággá fejlődött ez kérem szépen, mert valahol Bács-Kiskunban, ott ahol korábban olajszőkítést végeztek, most borhamisításra használják a tartályokat. Mit mondjak. Minden ilyen manipuláció ellenkezik a becsületes emberek elveivel. A borfogyasztók zöme élvezni akarja azt az egy-két pohár elfogyasztott italt. S eddig úgy tartottuk, borban az igazság, de vajon melyik borban? Mindenesetre egykoron nagyapámtól úgy hallottam, szőlőből is lehet bort készíteni. Drágám! Ahogy a hotel parkolóját nézem, sajnos az éjszakát nemigen itt töltjük el... Ferter János rajza mjm ......— .....mi.'„m . >' ÉjJl > Mont mert tar M Lépés az ajánlat felé Nyéki Zsolt j yakas nép a ma- Í\J gyár, ezt mondják JL V rólunk a külföldiek, s hogy állításukba szorulhat némi igazság, arról a legváratlanabb helyszínen győződhet meg a honfitárs. Itt van például a munkanélküliség ügye. A munkáját megtartók társadalma hol őszinte, hol kényszerű sajnálkozással veszi tudomásul, hogy az eltartottak köre egyre nagyobb, s tetszik- nem tetszik alapon adózik jövedelméből. Már éppen elkönyvelné, a megénekelt balsors számára ezt a terhet szabta ki, amikor egy érdektelenségbe fulladó hirdetés után felkapja a fejét. Mert azért azt nehéz elhinni, hogy a megyeszékhely vonzáskörzetében a tízezres nagyságrendű munkanélküliekből nem jön össze ötven ember egy olyan munkára, amelyre bárki betanítható, s megfelelő szorgalom esetén az országos átlagkeresetet adja. A külső szemlélő ilyenkor két szélsőség között vívódik, s nem tudja eldönteni, melyik állítás jár közelebb az igazsághoz. Az egyik nézet szerint a munkanélküli egy sajnálatra méltó ember, aki önhibáján kívül tölti otthon a napjait, míg mások azt mondják, aki dolgozni akar, az talál is munkát. A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy bármelyik séma megállhatná a helyét, de azért egy kiértesítő körlevél nyomán felkeltett érdeklődés mindenképpen elgondolkodtató. Mert gyakran előfordul, hogy az előbb említett feltételekkel felkínált munkalehetőségre a válasz az: ezt én nem csinálom, én nem állok a szalag mellé. Hát itt van a magyaros nyakasság, amelyet nem tör meg az évekig tartó kirekesztettség és nélkülözés sem. Itt nem elvekről és az önbecsülés feladásáról van szó, ez csupán első lépés, amelyet senki nem tesz meg a másik helyett, a válogatáshoz pedig legalább két ajánlat kell. r\ R m i/ Ilii i: ff *L * 2 »Tm « is Jjpll ur. ricívcisme i\oíci tmoKe Balázs Attila felvétele
