Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-21 / 194. szám

1996. augusztus 21szerda HATTER Olajat fakasztó szántóföldek A térségben termett napraforgót is feldolgozza a szövetkezet új üzeme Nyéki Zsolt Lövőpetri (KM) — Megyénk nevét egyre gyakrabban em­legetik az olajszakmában is, bár itt a földeken a kutak he­lyett napraforgótáblák bó- kolnak. s a szántóföldi nö­vényből nyert étolaj legfel­jebb az ember energiagaz­dálkodását segíti. De hogy ez sem mellékes dolog, az is jel­zi: térségünkben folyamato­san nő a napraforgó vetéste­rülete, feldolgozására űj üze­meket építenek. Az idei termést már Lövőpetri- ben is leadhatják a gazdálko­dók, akik ismerős telepen talál­ják meg az új feldolgozót: az Új Március Mezőgazdasági Ipari és Kereskedelmi Szolgál­tató Szövetkezet kezdte meg ebben az évben az étolaj gyár­tását. Kényszermegoldás A sárga virágával a „műkedve­lő” laikusokat is megnyerő napraforgó hódít megyénkben, bár tény: térségenként eltérő kép tárul a szemlélődő elé. Míg Szatmárcseke és Tiszakóród határában például már augusz­tus közepén hatalmas bugák próbálták meg — kevés siker­rel —követni a nap járását, ad­dig Tiszadob felé csak a tányé­rok színében gyönyörködhetett az átutazó. Lövőpetri és kör­nyéke szerencsére jó termést ígérő környék, ezért nem vélet­len, hogy a hónap második fe­lében sietve végzik az utolsó simításokat, és érthető türel­metlenséggel sürgetik még né­hány gép leszállítását is. Az azonban bizonyos: a termést fogadja a szövetkezet. — Tulajdonképpen kény­szermegoldás volt ez a minden lépésében átgondolt és tisztes jövedelemmel kecsegtető be­ruházás — mutat körbe az áta­lakított épületben a szövetke­zet elnöke, Szőke Ferenc, aki a szövetkezet megalakulásának előzményeire utalt ezzel. A Szabolcsbákai Búzakalász Mezőgazdasági Szövetkezet­ből 1992-ben kiválással jött létre Lövőpetri önálló szövet­kezete, amely kemény árat fi­Az új szerzemények egyike a hántológép zetett az önállóság kivívásáért. Tagjainak száma száznál is több, de az aktív dolgozói ke­ret csupán 15 embert számol. A kevés üzletrész miatt a vagyo­ni osztozkodásnál csak a hasz­nált, elöregedett gépekre, esz­közökre támaszkodhattak, ezekkel indult meg a munka a 200 hektáros területen. Keresett végtermék A szántóföldi művelés a térsé­gi hagyományokat tükrözi, a kalászosok mellett kukorica- és napraforgótáblák árulkod­nak gondos gazdáról, de egy kisebb juhállománnyal az ál­lattenyésztés is képviselteti magát a szövetkezeti profil­ban. Ám gyorsan kiderült: ez mind együttvéve sem elegendő a tagság tisztességes megélhe­téséhez, találni kellett valami­lyen más tevékenységet, ami tisztességes jövedelemhez jut­tatja az embereket. Itt jött annak felismerése, hogy a térségben évről évre egyenletesen növekszik a nap­raforgó vetésterülete, ez pedig komoly mennyiségű alapanya­got produkál az élelmiszeripar számára. A szövetkezet veze­tősége előbb fejben játszott el egy feldolgozó megépítésének gondolatával, majd a tervek el­készítése után kiderült: kisebb átalakítással az egyik kihasz­nálatlan épületben könnyen berendezhető egy olyan üzem, ahol hidegsajtolásos eljárással napraforgó-étolaj állítható elő. Ez a módszer — szemben a nagyüzemi melegsajtolásos el­járással —: biológiailag értéke­sebb, koleszterinszegény vég­terméket produkál, megőrzi az értékes vitaminokat és más beltartalmi anyagokat, ezért Nyugat-Európa országaiban nagy karriert futott be, s kere­sett a fogyasztók körében. A gyártás során keletkező melléktermék kiváló abrakta­karmány és tápkeverék, a ma­gas növényi eredetű fehérjetar­talmának köszönhetően a szó­ja drága importjának kiváltásá­ra. Szinte jelzésértékű, hogy az elképzelések megfogalmazá­sával együtt megjelent a Me­gyei Fejlesztési Ügynökség pályázati kiírása is, amelyben támogatást ígért a térségi fejlő­dést segítő beruházók számára. Integrátori verseny Azzal hogy a szövetkezet a tér­ségi növénytermesztés számá­ra teremt felvásárlói hátteret, a helyi alapanyagot helyben dol­gozza fel, korszerű termék gyártását indítja be, a PHARE Kísérleti Program Alapjának bizalmát is elnyerte. Az első szállítmányok foga­dására készülő üzem egy sze­A szerző felvétele zonban 500-600 tonna napra­forgó feldolgozására képes, az itt előállított étolajat elsősor­ban exporttal szeretnék értéke­síteni, hiszen az igényesebb nyugati piac keresi az egészsé­gesebb élelmiszereket, s per­sze az új eljárás során nyert új íz még szokatlan a hazai fo­gyasztók számára. A hidegsaj­tolásos módszerrel kapott éto­laj szokásosnál nyersebb íze azonban kisebb technológiai beavatkozással (aktívszenes szűréssel) elsimítható, s így a legigényesebb próbát is kiállja. A beruházás a későbbi fejlesz­tések lehetőségére is tekintettel volt, több présgéppel indul a gyártás, ez minimálisra csök­kenti a meghibásodásból eredő leállások veszélyét. A 10 ember foglalkoztatását megoldó üzemben eleinte napi 1500 liter étolaj palackozására nyílik lehetőség, ezeket saját márkanévvel hozza majd for­galomba a szövetkezet. Az vi­szont tény: nem lesz könnyű az alapanyag beszerzése, hiszen a termelések előfinanszírozása — amelyet ma már minden na­gyobb termeltető cég vállal — komoly forgóeszköz, legalább 25 millió forintos, bármikor felhasználható tőkére van szükség. Az előzetes piaci fel­mérések szerint a végtermékre nagy a kereslet. A hegyeket szerette vol­na látni. Ahogy a szik­lák összefonódnak, s résein kitülemkedve igyekszik a fény felé cserje, fa és min­den más. De mégis a síkság maradt, s a mészköveket sze­retőfenyők, tölgyek és bükkök helyett az akác, főleg a nyár­fák, s azok között is a fehér­nyárfa. Különös története van en­nek a fehérnyárfának. Nem­csak azért, mert az ő keze ül­tette. s rajta hintázva csepe­redtek fel a gyerekek. Nézi a kettéhasított törzset, melyen holta után is mozgo­lódnak a rügyek, a fehér bel­ső részt. Mintha a holtágból kifogott hal fehér húsát néz­né. A görcsöket, mely az ága­kat tartotta, megkeményedve ott guggoltak a fehér húsban. Zsigmond megvakarta az üstökét. Hogy lesz ebből tek­nő? Tán még folyni is fog ott, ahol az ágak csomói vannak. Jegenyenyárfa lenne jó, vagy kanadai. De hol vannak már azok a nagy törzsű nyárfák? Melyeknek oly sima a kérgük, hogy nem kell attól tartani, hogy ágcsomóik tönkreteszik a minőséget. Az ám, a minő­A fehérnyárfa ség. Arra mindig büszke volt Zsigmond. Sosem adott ki a kezéből olyan teknőt, mely folyt, netán hosszában ketté­repedt, vagy megette a ragya, a nehéznyavalya. De az ág­csomók most megelevened­nek, ahogy emeli a fejszét, s a formát kiagyalva eltervezi az első csapást. Nyárelő, pirkad a folyó fe­lől. A holtág egykedvűen ring. Aztán surrogni és nyom­ni kezd a víz. Indult a botért, hogy talán most a kárász meg a rablók. De alig ért fel, már látta, hogy itt nem akármi­lyen nyomás van. Rebesget­ték, hogy jön az árvíz. Ember- emlékezet óta erre még nem volt. Véd a zsilip, meg a gát. Elhessegette a gondolatot. Legalább felfrissül a víz, úgyis eluralta már alaposan a nád, meg a sás, hatalmas zsombéktelepeket képezve. És persze a fűlencse, mely úgy rátapadt a vízre, mint a kom­ló indája az égerfára. Szinte egyetlen. szúnyogos fertő az egész. O már csak tudja, hi­szen a vályogház ott van a parton, s annyit kell a sok re­pülő, sipákoló muzsikus ellen füstölni, hogy néha már unja. Inkább ő muzsikálna kopott cincogóján, mely annyi lako­dalomban húzta a talpaláva- lót. Valami hajtotta a városba, munkát kell a bandának talál­ni. Kora hajnalban átgyalo­golt a másik faluba, ahonnan a vicinális berobogott vele a városba. —Akkor számítok rátok!— hallja most is a kőkerítés mö­gött a gazda hangját. —Az én rokonságom mulatós, ezek két napig is járják. —Nem fogsz csalódni ben­nünk, testvér! — hajbókolt Zsiga még a kapufélfának is. Hirtelen nyilallott bele, hogy menni kellene. De vonat nincs. Gyalog messze van. Az országút tele vart menekülők­kel. kavargás mindenütt. Egy traktor pótkocsijára csak fel­kapaszkodott. — Ember, hát nem tudja, hogy árvíz van? — hallja mindenünnen. — Költöztetik a falvakat. A hídon, az egyetlen hídon, mely a holtágon átvezet, már hömpölyög a víz. Katonák állják útját. — Nem lehet átmenni, ké­rem! Víz van mindenütt. — De ottmaradt mindenki. Az asszony, a gyerekek... A motorcsónak sebesen szelte a vizet. — Merre? — kérdezi a ka­tona. És ő mutatott a fehérnyár­fa felé. Most is hallja a sikol­tozásukat, ahogy az ágakon ültek, foggal-körömmel ka­paszkodva. Végigcirógatja a fejsze élét, s hallja, ahogy a törzs szinte feljajdul a szerszám éles vasától. Mennyi verítéket elhullattak valamikor az asszonyok, mire bedagasztot­ták az egész hétre való tésztát. M a már nem dagaszta­nak. A teknő is csak öncélúan készül, legfeljebb disznóságot sóz­nak bele. ha lesz, aki megve­szi. A lecsonkolt törzs hoz ta­lán új sarjai. Zsiga tudja, hogy hozni fog. Mert a termé­szet rendje a folytonos megú­julás. Életművek Balogh József • • U lök a terem végében, s hallgatom az indo­kolást. Egyiknél me­gyénk kulturális, történeti örökségének. hírnevének gyarapítása érdekében ki­fejtett munkássága, életmű­ve elismeréseként; aztán a megye tudományos életé­ben, különösen a gyümölcs- termesztés terén kifejtett négy évtizedes, magas szín­vonalú szakmai és tudomá­nyos tevékenységéért. Kellene folytatni a sort azzal, aki a megye kórus- mozgalmában kifejtett, ma­gas fokú hivatástudattal és elkötelezettséggel végzett szervező és irányító tevé­kenységéért, vagy a megye egészségügyében eltöltött négy évtizedes munkálkodá­sáért kapott elismerést, de ezekből a példákból is kellő­képpen kiolvasható: egy ün­nepi alkalom több ember­nek azért válik még szebbé, mert hatalmába kerítheti az az érzés, hogy nem dolgo­zott hiába, mások is fel­figyeltek munkájára, hogy egy munkahely, egy tele­pülés, egy megye is ki akar­ja fejezni köszönetét azért, amit élete legterméke­nyebb szakaszában kisebb vagy nagyobb közösségért tett. Volt néhány fiatal, s né­hány középkorú is a kitünte­tettek között, többnyire azonban őszülő halántékú emberek ültek az augusztus 20-i ünnepi, megyei közgyű­lésen a kitüntetettek számá­ra fenntartott székeken. A nevek elhangzását vastaps- sal ünneplő közönség azon­ban nem azt a következtetést vonta le ebből, hogy feltétle­nül meg kell öregedni ah­hoz, hogy valakit elismerje­nek. Fontosabb üzenete is volt. s van az őszülő halán­tékot figyelembe vevő válo­gatásnak. És ezt most hat évvel a rendszerváltozás után már a köz egyetértésé­vel találkozó gyakorlatként értékelhetjük. Mert ebből derül ki, hogy nem politikai állásfoglalást, nem rendszerhez, rendsze­rekhez alkalmazkodást is­mernek el kitüntetésekkel és díjakkal. Hanem a munkát, a teljesítményt, a közremű­ködést, az önzetlenséget, melyet az emberek akkor nyújtanak, amikor eszükbe sem jut, hogy ezért egyszer majd kitüntetés jár. Kisasszony! Túlságosan elsodródott a kíváncsi férfi­szemek elől Ferter János rajza Lobogó zászlók Nagy István Attila L obognak a zászlócs­kák a szélben, tépi őket a fel-feltámadó szél. Lengenek a zászlók, sú­lyos testüket alig tudja meg­mozdítani a könnyű szél. Lobognak a dinnyeárusok­nál, a használtautó-keres­kedéseknél, a magán tüzép telepeken, és másutt. De ott, ahol igazán kellene, alig. Járom a várost, figyelem ezt a modern kőrengeteget, ahol a mai ember csak a füs­töt kaszálja az elhagyott lu­cerna helyett, keresem a zászlókat. Nemcsak tekin­tettel, hanem a fülemmel is: hátha meghallom a dobo­lást, az ünnep kötelező ria­dóját, amely figyelmeztet, hol a helyünk. Más az ünnepi készülő­dés, a hivatalos tervezgetés, a protokollmesterek gon­dossága. S megint más, ami­kor elindulunk, hogy meg­mártózzunk a gondolatban, amely a honfoglalást idézi, az elődök tetteit, amellyel hazát szakítottak ki a térből és az időből. Sokan még addig a gon­dolatig sem jutottak el, hogy kitűzzék a zászlót a lépcső- ház falára. Pedig láttam olyan háztömböt, ahol min­den bejárat fölött négy zász­lónak volt hely. Legalábbis ott rozsdásodott a helye... Vajon miért maradt üresen mindegyik? Nincsenek ház­mesterek, privatizálódott a szív és a gondolat, és abban nincs helye már a közösségi érzésnek és tettnek? Vannak persze napi har­cok, olykor egy családon belül ellentétes politikai ér­dekek feszülnek egymásnak. De talán mégis kellene, hogy legyenek olyan alkal­mak, amikor nem a széthú­zás, hanem az összetartás a legfontosabb. Akár most is, a millecentenáriumon. Ha száz év múlva, amelyet a jelenben élők közül aligha él meg valaki, a múlt kutató­ja utánanéz annak, mit csi­náltak elődei ezen a ritka évfordulón, bizonyára ta­nácstalanul áll majd. Arra gondol, vajon miért volt olyan kevés a tett, s olyan sok a szó? A közterületeken lobogtak a zászlók. De ahol nem írta ezt elő semmilyen rendelet, mintha elfeledkeztek volna róluk. , f y TtJI g ül ÉW

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents