Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

14 Az aratás véget érvén Kalászdísz Harasztosi Pál illusztrációja Bodnár Zsuzsanna „Augusztus 20. István. Negyvenes, gyümölcs-, termésjósló nap. Negyve­nesnapnak nevezzük azokat, amelyek­nek időjárásával a következő negyven napé egyezni fog...” ezt olvashatjuk az 1937-ben megjelent Magyarság néprajzában. István-nap. * * * Az aratás, a gabonatermés betakarí­tása a múlt században és a százade­lőn még nagyobb erőfeszítése volt a hazai mezőgazdaságnak, mint napja­inkban, hiszen kézi erővel arattak. Sokszor részes aratókkal tudták idő­ben elvégezni ezt a munkát. Az em­berek távol a faluktól nagyon nehéz körülmények között dolgoztak, és ez tükröződött a munka szüneteiben énekelt jellegzetes dalaikban is: „So­kat arattam 3 nyáron, keveset háítam az ágyon.” Az aratás befejezésének megünnep­lése az egész magyar nyelvterületen ismert, közösségi jellegű szokás. Az aratás befejezése után a részaratók búzakalászból aratókoszorút kötöt­tek. Az aratókoszorúk aratási fona­tok számos formai változatban ké­szültek, az egyszerű kalászcsokortól, lapos, boronaszerű és csigaforma fo­nadéktól egészen a nagy korona ala­kú fonatokig. Saját részre kisebb fonatokat készí­tettek, gazdának, uraságnak nagyob­bat. Az aratókoszorút ünnepélyes me­netben a földesúr, gazda elé vitték. A gazda, gazdaasszony, földesúr víz­zel öntözte meg, melynek bőség, eső­varázsoló célja volt. Megköszönték az aratókoszorút és áldomást ittak, gyakran étellel is megvendégelték az aratókat. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. Az aratási fo­natot következő vetésig megőrizték, akkor belemorzsolták a magokat a vetőmagba, hogy a jövő aratás is si­keres legyen. Volt ahol a madarak­nak adták, a legszebbeket templom­ban, kápolnában helyezték el. Az ara­tóünnep szervesen csatlakozott az aratás befejezéséhez, amelynek az ide­je változó volt. A múlt században te­hát nem volt az aratóünnepnek meg­határozott napja, sőt úgy tűnik, hogy maga az aratóünnep a századfordu­lón, az aratósztrájkok, agrárszocialis­ta mozgalmak idején háttérbe szorult. Erről tanúskodik Darányi Ignác föld­művelésügyi miniszter 1901-ben kia­dott felhívása, melyben felszólította a földbirtokos társadalmat az aratóün­nep ősi szokásának felélesztésére. Ez­után már nem csak az volt a jelentő­sége az aratókoszorúnak, amit eddig bemutattunk. Az egyszerű parasztün­nep jelképes tárgyából a nemzeti ün­nep, augusztus 20-a, Szent István nap­ja jelképei közé lépett. Az aratóünnep ugyanis több helyen augusztus 20- hoz, tehát az aratás befejezésétől füg­getlen, de ahhoz közelálló időpont­jához kötődött. A kenyérnek fontos szerepe volt mind az aratás végezté­vel, mind az aratóünnepeken. Az új búzából készített első kenyér kultikus vonatkozását mutatja, hogy az új ke­nyérből a koldusnak is juttattak. A koldusnak adott alamizsna pedig any- nyi, mint az elsőből adott áldozati adomány. Napkelet • A KM ünnepi melléklete Újjászületett falképsorozat A Szent Korona és a Szent Jobb története P. Szabó Ernő István király ne hagyd hogy orozva (Or­szágodat idegen felossza / Védd meg Szent Jobb s fényességes ostya — olvasható a fo­hász annak a falképnek az egyik sarkában, amelyet Aba-Novák Vilmos festőművész, a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentősebb alkotója festett a székesfe­hérvári városháza falára. A mű az 1938- as Szent István Emlékév helyi eseményei­ről emlékezett meg, azokról az események­ről, amelyekhez kapcsolódva szintén nagy­szabású falképsorozatot festett Aba-Novák Fehérvárnak, a romkerti mauzóleumba: kétszázharminc négyzetméteres szekkpja Szent Istvántól Horthy Miklósig a magyar történelem számos kiemelkedő jelentőségű szereplőjét, eseményét mutatja be: a Szent Korona és a Szent Jobb történetét. — Pontosabban mutatta — helyesbít Hernádi György festőrestaurátor, aki im­már évek óta foglalkozik a fehérvári ké­pek helyreállításával. — Hiszen ezt a fal­képsorozatot a szándékos emberi pusztítás és az időjárás éppen úgy tönkretette, mint ahogyan bevakolták a művész szegedi fres­kóját a Hősök Kapuja boltozatán, vagy ahogyan öt réteg glettes festékkel borítot­ták a fehérvári városházán lévő művet. A rendszerváltozás előtti évtizedekben alig- alig történhetett valami helyreállításuk ér­dekében. A Romkert szekkói esetében a megőrzés első lépéseit Németh Gábor fes­tőművész-restaurátor tette meg, aki a mos­tani helyreállítási munka művészeti veze­tője is. Utána azonban megint hosszú csönd következett. A hatvanas évek eleje után majd harminc évvel kapott megbízást Hernádi György először a városházán lévő képek helyreál­lítására, majd három évvel ezelőtt, a Rom­kertben lévő sorozat feltárására, a marad­ványok konzerválására. Két évvel később kezdődött a munkálatok új szakasza: előbb próbaképpen a mű egytizedét rekonstru­álták, majd a falképsorozat egésze újrate­remtését is elkezdték, sok helyen gyakor­latilag a semmiből. — A falképsorozat jó részén a kartonról átvitt formákat rögzítő vonalas ecsetrajz ma­radt csak meg nyo­mokban — mondja Hernádi György —, a száraz falfelületre fel­vitt szekkó ugyanis sokkal sérülékenyebb, mint a friss vakolatra készülő freskó. A kevés színnyom mellett e vo­nalas ecsetrajz jelentet­te a kiindulópontot a rekonstrukciónál, no meg az a fotódoku­mentáció, amelyet a műemlékes szakembe­rek készítettek nem sokkal a mű felavatása után. Hogy milyen szí­neket használt annak idején Aba-Novák Vil­mos, arról elsősorban a szintén a harmincas évek végén készült vá­rosmajori freskósoro­zat tanúskodik. Ennek restaurálását Németh Gábor végzi, s az álta­la készített színes fo­tósorozat is arra ösz­tönzött bennünket, hogy merjünk minél erőteljesebb színekkel dolgozni. Három mun­katársammal, Haraszti Margittal, Maracskó Izabellával, Varga Haj­dú Eszterrel négy éven keresztül évi három hónapon át több ezer munkaórát fordítottunk rá, hogy a mű 1996 augusztusában újra méltó környeze­tet biztosítson a romkerti mauzóleum kö­zepén álló Szent István-szarkofágnak. A Szent Jobb az országalmával, a Szent Korona magyar hősök, királyok csoport­jaitól körülvéve... Keresztes vitézek és kul­túrát alapozó szerzetesek, névtelen harco­sok-és első pillantásra felsimerhető arcok töltik be a nagyszerű sorozatot, amely — évtizede is aligha hitte volna valaki — a millecentenárium évében újjászületett. An­gelo Acerbi bíboros avatja föl augusztus 15-én. Ősi titkaink faggatója László Gyula ars poeticái László Gyula portréja Erdőst Katalin „Nem történt velem semmi más, minthogy megtörtént bennem az élet.” László Gyula professzor nemes egysze­rűséggel foglalja össze élete esszenciáját. Azzal a küldetéssel született e földre, hogy tudós régészként kutassa a honfoglaló ma­gyar nép életét. S Isten adta művészi tehet­ségével szolgáljon. Szolgáljon, mintegy be­leolvadva a természetbe, hogy felmutassa a világ szépségét. Ősi „titkaink” faggatá­sa s a jelen értékeink megragadása — így teljes korunk polihisztorának munkássága. László Gyula dolgozószobája szentély. Múlt és jelen ölelkezik, testvérmúzsák ad­nak egymásnak találkát. Kötetek százai: a magyar és a világirodalom gyöngyszemei karnyújtásnyira az íróasztalától. Tudós művek, tanulmányok. S a falakon a fest­mények: Nagy István, Rudnay Gyula, Egry József, Szabó Vladimír, saját képek a kor­társakról, Szent Lászlóról, s az érmek, szobrok. Ebben a környezetben érzi magát otthon a művész, a tudós. Lelkiismereti kö­telességének érzi mesterének, Rudnay Gyu­la emlékének őrzését. S az sem véletlen, hogy éppen ő a Rudnay Társaság elnöke. Beszélgetésünk első részében a Mester em­lékét idézte elénk László Gyula. — Rudnayról csak a legnagyobb megha­tottsággal tudok beszélni. Szellemi óriás — Barcsay szavaival —, próféta volt, nem­csak festő. Nála megtanultuk a piktúrát, de főképpen emberségből gazdagodtunk. Megláttuk a szegény ember szeme csillo­gásában a becsületet, a kopott ösvényen a rajta járó embereket. — Rudnay Gyula fennmaradt írásaiban, beszédeiben mindig a magyarságért aggó­dó művész jelenik meg előttünk. Ez mit je­lent számunkra? — Mindig felteszem a kérdést: mi a ma­gyarság, melyik a magyarság, a székelység, a göcsejiek, a palócok, az ormánságiak? Hát ez a gyönyörű, hogy magyarságunk­nak ilyen sokféle színezete van. Rudnay el­sősorban a felvidékieket képviselte. Ho­gyan lehetne Rudnay szellemiségét tovább­vinni? Úgy, hogy ki-ki alkata, egyénisége szerint tegye a maga dolgát. Egyszer az egyik előadásom végén megkérdezték tő­lem: mit üzenek a fiatalabb nemzedéknek? Ma sem tudok jobbat, mint amit akkor mondtam: éljék a maguk mai életét minél gazdagabban, s ezt a gazdagságot keressék a múltban. Az emberi élet minden korban sokszínű volt. Nem ismerek primitív kort. Mai életünket kell élnünk erőink szerint a leggazdagabban, s ebből kerekedik ki a magyarságnak az a minőségi forradalma, amelyet Németh László oly sugalló erővel megírt. — A jelen üzenetét Ön megtalálja a múltban. Régészként minduntalan azt ku­tatja, ami volt, de nyoma veszett. Új gon­dolkodásmódot, új szemléletet hintett el a kutatásban. — A régészek sokáig — de Nyugat-Eu- rópában még sok helyütt most is — csak a feltárt és a megtalált tárgyakkal foglal­koznak. (Tehát övveretek, kengyelek, szab- lyák, nyergek, karperecek...) De a hon­foglaló magyarok például nem kengyelből, szabályából, nyeregből álltak, hanem em­berek voltak. Ennek az emberségnek a megközelítése, életüknek, hiedelemviláguk­nak, szokásainak megközelítése roppant bonyolult kérdés. Elmondok egy példát, hogy én miként kíséreltem megidézni azt, ami biztos, hogy volt, de nyoma veszett. A honfoglaláskori telepeken, temetőkben né­ha juhcsontokat is találnak. A régészek azt mondják a csontok láttán: juhokat tenyész­tettek, s el van intézve. Nem, nincs elintéz­ve, itt kezdődik a komoly munka. A juh­tenyésztésnek, miként a lótenyésztésnek is, igen gazdag a tudásanyaga. E tényből, hogy juhcsontot találtak, ki lehet bontani A Szent Jobb a magyar história alakjaival A szerző felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents