Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-13 / 189. szám

1996. augusztus 13., kedd HÁTTÉR A munkanélküliség gyógyítása Herbária-tervek a kamilla, hárs, csipkebogyó gyűjtésére, termesztésére Budapest-Nyíregyhá­már nem gyűjthető. Afelől érdeklődtünk Laskay Lászlónál, a Herbária megyénkben szakelőadójánál, hogy most mit gyűjtsenek. Elmondta jelenleg fo­lyik a kultúrnövény­ként termesztetett gyógynövények be­gyűjtése, felvásárlása, amelynél nagyon nagy gondot kell fordítani a fajtatisztaságra. Piaci igények A vadon termő gyógy­növények felvásárlá-' A csipkebogyó gyűjtése és fogyasztása egyaránt hasznos sában azonban jelen­Balázs Attila felvétele jeg SZünet van, hiszen azokból (csalánfű, zsurló pél­za-Nagyhalasz (ISB, KM — Gy. L.) — A program hosz- szabb távon több száz alacso­nyan képzett, tartósan mun­kanélkülinek kínál jó megél­hetési lehetőséget. A Herbá­ria Rt. már el is készítette a pályázatot a Közmunka Ta­nács részre. A jelenlegi ta­pasztalatok szerint egy-egy rendszeres gyógynövény­gyűjtő vagy termesztő — aki mögött természetesen általá­ban az egész család áll — ké­pes kistermelőként évi 500- 800 ezer forint adómentes jö­vedelemre is szert tenni. A begyűjtés megkezdése előtt természetesen mindenkinek fel kell venni a kapcsolatot a cég legközelebbi üzemével, a terü­leti szakelőadóval. (Hajdú-Bi- harban a debreceni Kaskötő Ferenccel Szabolcs-Szatmár- Beregben a nyíregyházai Las­kay Lászlóval, Borsod-Abaúj- Zemplénben pedig a boldog­kőváraljai Garabecz Sándor­ral vagy a szomolyai Berecz Lászlóval). Hagyomány A Herbária Rt. múlt heti buda­pesti sajtótájékoztatóján Sop­roni Tamás elnök arról beszélt, hogy a gyógynövények (ka­milla, hárs, csipkebogyó stb.) gyűjtése és termesztése Ma­gyarországon a nagy hagyo­mányú, de hanyatló ágazatok közé tartozik. A nyolcvanas években azon­ban a tradicionálisan ebből élő, vagy ezt kiegészítő keresetként felhasználó emberek — lassan kiöregedtek. Ugyanakkor a hozzá nem értő gyűjtés, illetve később a privatizáció után sok­szor parlagon hagyott és elha­nyagolt földterületek miatt a parlagfű elterjedése Magyaror­szágon katasztrofális mérete­ket öltött. A parlagfű irtása, il­letve a vadon termő gyógynö­vények félkultúrában való visszatelepítése fontos köz­egészségügyi és ökológiai fel­adat. A Herbária Rt.-nek az egész országot behálózó felügyelői, felvásárlói hálózata van. Ki­lenc megyei felügyelő mintegy 110-120 felvásárlási hely munkáját tudja szervezni. A rendszeres gyűjtők és termesz­tők komoly többletjövedelem­re is szert tehetnek. A Herbária most arra készül, hogy a szervezetten begyűjtött gyógynövényeket garantált áron vásárolná fel. A többlet értékesítésére a cég 30-40 szá­zalékos piacbővítési üteme nyújthat biztosítékot. A Herbá­ria az ország azon pontjain, ahol a térséget a munkanélkü­liség a leginkább sújtja, a mun­kaügyi központokkal és az ön- kormányzatokkal összehan­goltan különféle feladatokra alkalmazna munkaerőt. Szervezetten A szakszerű begyűjtést azon­ban meg kell tanulni, s az is lé­nyeges szempont, hogy a gyógynövények semmilyen mérgező anyagot sem tartal­mazhatnak, azaz távol kell őket gyűjteni a forgalmas utaktól, a vasúttól és az ipari létesítmé­nyektől. A cég minőségbizto­sítási rendszerével ugyanis minden tételt ellenőriz. A vadon termő gyógynövé­nyek jelentős hányada jelenleg dául) csak annyit tudnak fölvá­sárolni, amennyire piaci igény van. Igaz, hogy három hete még 15-20 fajta gyógynö­vényre volt kereslet, mivel a piaci igényeket kielégítették, le kellett ezeknek a felvásárlá­sát állítani. A gyógynövények közül most már az augusztus végétől esedékes csipkebogyó begyűj­tésére készüljenek —javasolta a szakember. Bár a Herbária megyékben nem vásárol fel bodzabogyót (csak Tolna megyében), a nagyhalászi Florexim Gyógy- és Fűszernövény Export-Im­port Kft.-nél még tart ennek a felvásárlása. Persze arra nyo­matékosan szeretnénk felhívni a gyűjtők figyelmét, hogy ne forgalmas utak mentén gyűjt­senek, mert ott ólomszennye­zett a növény. Előnyugdíj még másfél esztendeig Budapest (MTI) — Még csak­nem másfél évig, 1997. decem­ber 31-ig igényelhetik a nyug­díj előtt álló munkanélküliek az előnyugdíjat. Bizonytalan­ságot okozott, hogy az elmúlt egy év alatt többször is szóba került e gyakran igényelt ellá­tási forma megszüntetése, áta­lakítása nyugdíj előtti munka­nélküliségi-segélyre. A közel­múltban a Magyar Közlöny 56. számában jelent meg a nyug­díjkorhatár emeléséről szóló törvény. Ez a jogszabály ren­delkezik az előnyugdíjról is, meghatározva, hogy azt 1997. december 31-ig igényelhetik az érdekeltek. Jogosultságot szerezhetnek a hároméves előnyugdíjra azok, akik az előírt feltételek­nek megfelelnek, és kérelmü­ket jövő év december 31 -ig be­adják. A teljesítendő feltételek között található, hogy az öreg­ségi nyugdíjkorhatár betöltésé­hez legfeljebb három év hiá­nyozhat. Az előnyugdíjat csak az kérelmezheti, aki legalább hat hónapig munkanélküli-já­radékban részesült, és rendel­kezik az öregségi nyugdíjhoz szükséges szolgálati idővel. Az előnyugdíjat csak akkor kaphatja meg a munkanélküli, ha számára nincs megfelelő munkahely. Az előnyugdíj megfelel a szokásos nyugdíj­nak, összegét a Munkaerőpiaci Alap utalja át a társadalombiz­tosításnak. Nőknél, amennyi­ben 1996. december 31-ig jo­gosultságot szereznek az elő­nyugdíjra, az öregségi nyug­díjkorhatár 55 év. Amennyi­ben 1997. január 1. és decem­ber 31. közötti időszakban, ak­kor az 57 év. A férfiaknál az előnyugdíj szempontjából az öregségi nyugdíjkorhatár 60 év. A kár évfordulót is ünne­pelhetnénk, hiszen ke­rek fél évszázada, hogy kinyomtatták az elsőt, a magyar forintot. No, nem az első volt, mert történelmünk során volt már forint. Talán egy kicsit jobb kivitelű, eset­leg aranyból nagy Anjou-ki- ; rályunknál, meg a történelem viharaiban másféle értékkel, de volt. Nekünk mégis valahogy ez az igazi. Mert ezen nőttünk fel, ennek változtatták a for­máját, a címleteit, s amikor megjelent, értékállósága sen­kiben sem hagyott kétségeket. Mert kellett, hogy megjelen­jen. Jómagam gyerekkorom­ban is (akkor még rézből volt a húszfűié rés) egy abszolút mértékre emlékszem, mindig a kenyér árához mérte apám, s számomra ez a mértékegy­ség valahogy megmaradt, el­kísért. Még akkor is, amikor egyesek külföldre készülve korsó sörökben számolták ér­tékét, meg a dollárhoz viszo­nyítva, mely először kétjegyű, aztán háromjegyű lett. Egy viszont maradt, minden kö­rülmények között a fdlér. Hát legendákat lehetne er­ről a fülérről is beszélni. A kétfilléről, ahogy a svájcisap­Forint és fillér ka villámhárítójára húztuk, vagy az ötfilléres, innen néz­ve szerény, de akkor gyönyö­rűnek tűnő kivitelét tekintve. Mert akkor adtak is érte vala­mit. Meg aztán nem is nagyon volt mihez hasonlítani, kül­földi pénzérmék csak egye­seknek voltak. így ők jutottak hamarabb orkánkabáthoz, meg mindenféle külföldi áru­hoz. Ez a fdlér manapság nem nagyon kell. Olyan, mint a nagy költőnk által emlege­tett vashatos. Az ember csak legyint, amikor vissza akar­ják adni a boltban, netán kér­nek tőle. Valahogy mindenki szabadulni akar a fillértől. Vajon miért? Nálunk — gon­dolom másutt is — jókora adag felhalmozódott belőle. Mert rossz szemmel nézték ha ezzel akart fizetni az ember. Hát gyűjtöttük, hogy majd egyszer beváltjuk. Most még a koldusoknak sem kell. Igaz, hogy az új forintérme sem, pedig az csak fele akkora mint a régi. Ma már az utcán is ritkán hajlanak le érte. Pe­dig valamikor. Az ember haj­lamos az emlékekre. Amikor ötven fillér volt egy fagylalt, s két tízfillérért biztostűt lehe­tett venni, hogy a bicikli ne kapja be a nadrágszárat (már akinek volt biciklije). Mára a bicikli ára divatos szóval „rongyokban” mérhető, s ugyanolyan elérhetetlen, mint akkor. Szidjuk is ezt a forintot, „pöstiesen szólva”, mert mindig ebből van a legkeve­sebb. S bizony az sem érde­kelne bennünket, hogy az ér­téke mennyit változott a: el­múlt fél évszázad alatt, csak sok legyen belőle. Márpedig amiből sok van, szemléletmó­dunkban nincs is értéke. Ezért vagyunk így a fillérrel és szeretnénk megszabadulni tőle. Nemcsak azért, mert rö­videsen kivonják a forgalom­ból, s ezzel államilag is bizo­nyítják használhatatlansá­gát, hanem azért, mert a múl­tunktól igyekezünk megsza­badulni. Attól a múlttól, mely fel­emelt (lehetett volna más is? Jobb is?) valahová eljutta­tott, s ennek részese volt fize­tőeszközünk a forint és a fil­lér. Mára szinte minden cím­lete megújult. Van ezüst két­százasunk, mely szinte telje­sen eltűnt. Adnak viszont szép, sárga fémszázasokat, melyek alaposan húzzák az ember zsebét. így aztán sze­retne megszabadulni tőle. Van amikor olyannyira, hogy húszas gyanánt ad túl rajta. Talán méltó is lenne egy ilyen jubileumhoz a megújulás. De engem most mégis valami más tart izgalomban. Nem a hasonlítás, hogy milyenek a nyugati, vagy a keleti pénzek, hol van közöttük a forint, mennyire konvertibilis, hogy hamisítják (pech, ha az em­ber begyűjt belőle), hanem az Apám féle összehasonlítás: a búzaár, s vele a kenyéré, mert rövidesen az új kenyeret is ünnepeljük.-m- ogy mennyire méltó e M—t nagy ünneplésben a A A magas kenyérár, s a forintosítható megélhetés, ez már csak részletkérdés, mert a nagy kérdés akkor is eldőlt és most is. Hogyan élünk. Ezen érdemes lenne elgon­dolkodni. Az a helyzet, hogy mi máson gondolkodunk el ha már ez a forint egyszer a kezünkbe kerül. Vajon mire költsük, mert annyi mindenre kellene... Szénanátha «■m004M«MH0WN0HK»»Hi4Oí9C«0(4W0W«KKC«00M(­Nagy István Attila •w- -r alaki azt mondta, 1 / hogy az idei nyár V kedd délig tart mind­össze. Az idősebbek már megedződtek, némi ön­gúnnyal azt is hozzáteszik— mióta ismerik a Murphy- törvényeket —: az idő min­dig olyankor romlik el, ami­kor az ember kiveszi éves szabadságát. Minden nehézség ellenére vártuk a nyarat, a kezdődő, majd megszűnő napsütéssel együtt, kerestük a vízpartot, örültünk a virágoknak. Az­az, hogy... Sajnos egyre többen van­nak, akik rettegve várják a tavasz, természet virágba borulását, s akkor igazán boldogok, ha hidegebbre fordul az idő. Nem, nem vá­gyakoznak ők a sarkokra, sokan a nyári sítúrát sem engedhetik meg maguknak. Sőt! A virágokat is nagyon szeretik, imádják a túrá­zást. De amikor megjelennek az első pollenek a levegő­ben, eltorzul az arcuk, és et­től kezdve hónapokon át szenvednek az allergiától. Nem törvényszerű, hogy így legyen. Csakhogy mi, magyarok nem igen ismer­jük a megelőzést, nálunk az egészség nem érték, amire vigyázni kell. Jobban fél­tünk egy harmincéves Szo­kó! rádiót, mint magunkat. Egy társasház udvarán hatalmas területen virágzik a parlagfű. Mondom az egyik lakónak. Bizony, bi­zony nagyon elszaporodtak, fűzi hozzá. Ennyi. A lekaszá­lása senkinek sem jut az eszébe. Pedig lehet, hogy holnap az ott lakók szeme lábad könnybe. Szomorúvá tesz a dolog, de nem csodálkozom, mert a Magyar Televízió regge­li hírműsorában elhangzó pollen-jelentés is tréfálkozó hangnemben közli az ese­ményeket. Mintha szórakoz­tatni akarna, ahelyett, hogy a védekezésre, a megelőzés­re nevetne. Megtehetné, hi­szen a televízió eljut min­denkihez. A szénanáthában szenvedőkhöz ugyanúgy, mint azokhoz, akik csak ez­után lesznek betegek. Tudja kisasszony, én inkább maradok a sör mellett... mert csak ez dob fel Ferter János rajza Üt az óra(szám) frontvonalban — majdnem küzdőt írtam! — sorsának alakulását aggodalommal fürkésző pedagógus? Nos, egy közvéleményku­tatás szerint egy híján száz százalékuk már most szep­tembertől kívánatosnak tar­taná a kötelező óraszámnö­velést — hozzátéve: az ez­zel természetesen együttjá­ró anyagi kompenzációval egyszerre. Ez szintén logi­kus. Mint ahogyan az is: a do­logban legközvetlenebbül érintettek — azok, akik­nek korántsem mindegy jut- e katedra szeptemberben, marad-e szék-asztal-szek- rényrész számukra a tanári szobában — szeretnének mielőbb tisztán látni, hogy lépni tudjanak, ha netalán átképzésre, más munkahely keresésére kényszerülnek. A jelenlegi koncepció-terve­zetek lehetőség-vázlataiból ugyanis nehéz kihámozni, hol, kikre, milyen teendők ellátására — és főként: hány emberre! — van szük­ség, ha üt az óra. Megyénkben, mint hír­lik, 1000-1600 (hatalmas szám!) prognosztizált „ped- útilapu” kikézbesítése vib­rál a bizonytalanság hori­zontján. Jó lenne hinni, hogy csak tűnő, nyár végi délibáb! Kállai János A ugusztus közepén járunk. Akárhogy csűrj ük-csavarjuk, csomagol ez a gyakran hi­deglelős nyár, araszol fe­lénk az új oktatási ciklus: az 1996/97-es tanév. A vakáció napjai tűnnek, s a hírek pe­dagógus-elbocsátásokról ; költségfaragásokról, ösz- szevonásokról, intézmény­megszüntetésekről semmit sem vesztettek komor han­gulatokat inspiráló erejük­ből. Egyes becslések szerint országosan 8-10 ezer óvó­női, tanítói, tanári státusz leépéítésével kell kalkulál­ni, mások szerint ennek a duplája is kikerekedhet a je­lenleg is zajló folyamat vé­gére. Még július elején látoga­tott megyeszékhelyünkre a Művelődési és Közoktatási Minisztérium államtitká­ra. Futólag jegyezte meg — egyéb mondandójának mintegy kiegészítéseként: a várható álláshely felszámo­lások nem a pedagógusok immár törvényileg előírt óraszámemelésével (18-ról 20-ra) hozhatók közvetlen összefüggésbe, jóllehet, a pluszfeladatok kevesebb tanerőt feltételeznek. Ez lo­gikus. Mit mond erre a r> » * i/ J 4 /«I í j»I * I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents