Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-10 / 187. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1996. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT erősen rányomja a bélyegét a pályakezdő versekre. Az azonosulási szándék olyan intenzív, hogy a nagy előd versbeszéde, képei át-átütnek a Ratkó-vers szövetén. (Húszéves apám éneke, Szégyentelenül, Éjszaka, Telet váró). Ratkó gazdag képalkotó fantáziájának működése a tájversekben figyelhető meg leginkább. Érdekes, hogy a szabolcs-szatmári táj ritkán jelenik meg a költeményekben, tárgyuk inkább a táj. (Tavasz, Ősz, Nyári napló, Telet váró) Gyönyörködtet, szemléletességre törekszik, jól mutatja a költő kitárulkozó kedvét, de ritkán hordozza azt a többletjelentést, amelyet Juhász Gyula óta ismerünk. Ratkó József válogatott kötetének összeállításakor szigorú volt korábbi könyveihez. A négy közül az utolsó, a Törvénytelen halottaim elkerülte ezt a szigort. A versek jó része megtalálható ebben a kötetben is, legfeljebb más a „helyi értékük.” Ez a könyv — írja Ratkó — a törvénytelen halottaké, elsőhalott anyámé, s azoké, akiket háborúra ítéltek, rákra, infarktusra és tüdővészre ítéltek. A földbe és égbe temetet- tekről, a szemétdombon elmálló és tűzben szétolvadó halottacskákról, szerelmünk aszályáról szól. Az idő vizsgálata közben találtam rájuk. A hiányukra. Kezük és szívük hiányára.” Ratkó érdeklődését a téma iránt nyilván sok minden magyarázza. A negyven év felé közeledő ember az elmúlással először szembesülő félelmei, találkozás az emberi értékek pusztulásával, a fenyegetettség megszokhatatlan állapota. A halottakat idéző versekhez viszonyítva elenyészően kevés azoknak a lírai daraboknak a száma (és súlya), amelyek felkaRatkó József A hatvanas évek magyar irodalma máig érvényes jelentős alkotásokkal gazdagodott. Az évtized korszakos jelentőségű a magyar irodalom fejlődésében. Nemcsak a művek, hanem az azok körül kibontakozott kritikusi és olvasói viták is fontosak az évtized megítélésekor. • A hatvanas évek nagy eredménye, hogy új költőnemzedékeket is elindított. Az első, kiemelkedő műveket létrehozó alkotókat „Hetek” néven emlegette a kritika. Összetartozásukat nem csupán a közösen megjelentetett antológia jelezte, sokkal inkább az indíttatás, az élménykörök, a világképek közelsége. Személyes sorsukban sok volt a közös vonás: a szegénység mélyvilágából érkeztek, nagy küzdelem volt a hátuk mögött, a megpróbált gyermekkor gyakori motívuma költészetüknek. Közvetlen valóságismeretük adja a versek élményfedezetét. Ratkó József első kötete — Félelem nélkül (1966) egy csapásra a nemzedék élvonalába emelte a szerzőt. Már itt kitapintható volt néhány olyan vonás, amely mindvégig megmaradt: következetes fegyelemmel megtartott etikai magatartás, a megvert sorsú szegények iránti hűség, a felemelkedésre készek tisztelete, a fegyelmezett versbeszéd, az őszinte, tiszta szóhoz való ragaszkodás. Ratkó József nem tartozott a termékeny, sokat publikáló alkotók közé. Két évtized alatt mindössze négy kötete jelent meg. (A Gyermekholmi c. gyermekvers kötetet nem számítva.) Az 1975-ös Törvénytelen halottaim után csaknem egy évtizeddel később látott napvilágot válogatott verseinek a gyűjteménye. Válogatott kötetét két prózai önvallomás keretezi. Az Önéletrajz, a József Atti- la-i Curriculum vitae-hoz hasonlóan számba veszi a megtett út állomásait, s pontosan megfogalmazza az egyéniség külső és belső történéseit. A másik önvallomás — Szűkebb hazám: Magyarország — a felnőtt ember, a szándékok és megvalósulás ívében izzó költő visszatekintése pályájára. A kettő között a lényegi különbség, hogy az utóbbi szemléleti horizontja tágasabb: a személyes sorsba beleágyazódik a nemzedéké, a nemzeté. Ratkó József Félkenyér csillag című, válogatott verseit tartalmazó kötete azzal az elégtétellel is szolgálhat, hogy igazi lírai értéket ritkán felmutató mai költészetünkben jó versek sorát kínálja. Mindig izgalmas feladat megnézni, kitől tanult a költő, kinek a szellemi jelenléte hatott ösztönzőleg világképének formálódására. Ratkó esetében József Attilát kell főképpen említenünk. A származás, a sors rokonsága, a korai élmények hasonlósága Elek Emil felvételei varó szenvedélyeink közül a legfontosabbak közé tartozóról vallanak. A szerelem Ratkó hangján ritkán szólal meg, és ennek oka van: „... nekem a szerelem merész, / halálig tartó összeesküvés, / gyönyörű páros lázadás, / a zsarnok elmúlás / ellen: örök harc, konspiráció — / ha róla szólna, elnémul a szó, / mert páromat én el nem árulom.” (Éjszaka). Mégis, ebből a témakörből kerül ki a kötet egyik legszebb verse, az elemi tisztaságú Egy ágyon, egy kenyéren. Ratkó József fegyelmezett versbeszédű költő. Pontosan fogalmaz, képeit kemény kőből faragta az idő s a költő. Nem nyelvteremtő művész, inkább arra találni példát, hogy elfelejtett szavainkat, beszédfordulatainkat újra a fény elé engedi. Nyelvközege a kimondás bátorságát segíti. Istvánról szóló drámája, amelyet a nyíregyházi színház 1985-ben mutatott be nagy sikerrel, mindenesetre arról tanúskodik, hogy sok mindenről akar még beszélni. A drámai történet 1031-ben kezdődik, amikor az államalapítás gyakorlatilag megtörtént, a király által létrehozott mechanizmus alapvetően hibátlanul működik. De a mélyben még égnek, izzanak a visszafolytott indulatok. Meghalt Imre herceg, aki egyedüli folytatója lehetne a nagy király életművének. István önvizsgálatra kényszerül. Feleletet kell adnia arra a kérdésre, hogy továbbhaladhat-e a magyarság azon az úton, amelyet ő kijelölt a számára. S egyáltalán: valóban helyes-e ez az út? Lesz-e folytatója az elkezdődött munkának? Mekkora esélye van ennek a szorongatott népnek a megmaradásra? Látszólag alig történik valami Ratkó drámájában, de a mélyben, a „víz alatti áramlás” jegyében annál több. Istvánnak a jövő biztató ígérete nélkül kell döntéseit meghoznia. A „kizökkent” időt már helyretolta: a magyarságot Európa népei közé emelte. De magánéletének tragédiája megmutatja a sebezhető embert. Egy időre elhomályosul az uralkodó alakja, s csak a gyermekét sirató apát látjuk, aki a „nincs a teremtésben vesztes csak én” kozmikus fájdalmával arra kényszerül, hogy részt vegyen a pártharcok ideget és velőt emésztő leszerelésében. S közben megmagyarázza az államirányítás alapelveit. Mert a jó szóra, értelmes hitre egyaránt szüksége van a magyarságnak. A szövegben István egyértelmű főhőse a darabnak, a színp időn már kétpólusúvá válik a játék: Istv in mellett egyenrangú hős az óbéli ember. Elsősorban Holl István kimagasló játékának köszönhető ez: „A gúnytól a gyöngédségig mindent végtelen egyszerűséggel fejezett ki. Maszk nélkül, csak hangja, tartása és kivételes szug- gesztivitású tekintete dolgozott, de minden megszólalás mögött világnyi bölcsesség, erő, jelentés izzott.” (Berkes Erzsébet) Csikós Sándor István királya energikusabb annál, mint Ratkó jelzi: fiatalos, lendületes. Csikós a személyiség belső izzására, a gyászban megrendült ember rajzára helyezi a nagyobb hangsúlyt. Bölcsességéről — láthatóan — nem tudja meggyőzni a környezetét, amelyik inkább hallgat a nyerJelenet a Segítsd a királyt! című előadásból (Csíkos Sándor, Holl István, Bárány Frigyes) sebb indulatra és erőszakra, mint az ész fegyelmező intéseire. A történelmi hitelesség, a couleaur locale követelményét Ratkó magas művészi színvonalon teljesíti. A dráma mai magyar nyelven szól a nézőkhöz, de úgy, hogy elfelejtett szavaink, beszédfordulataink közül sokat hangsúlyossá tesz, s ezáltal megmutatja a nyelvi tisztaság elérésének egyik útját is: vissza forrásainkhoz! Ratkó József két évtizedes költői pályáján 1970-ig kétévenként követték egymást a kötetek, azóta lírai vers ritkán születik a költő műhelyében. A művek esztétikai színvonala magas fokú igényességről tanúskodik. Ratkó „hűségese a dalnak”, költői világképe alig változott az idővel, legfeljebb a hangsúlyok rendeződtek át költészetében. Ennek a lírának a tartó pillérei már első kötetében láthatóak voltak: elkötelezettség, hűség, közéleti felelősség- érzet, szenvedélyes igazságkeresés. Egy ágyon, egy kenyéren Egy ágyon, egy kenyéren, szemünkbe hulló fényben, ' tétovázó sötétben, szerelem fenyvesében, egy földön, egy hazában, égve egyforma lázban, hidegben, nyárt lángban egyforma szó a szánkban, torkot fájdító perben tanúként egymás ellen, homlokod melegében, homlokom melegében, ■: , < zárva eleven keibe, lélekben összenőve, gyönyörű csecsemőnkre, ráhajlunk az időre. Ratkó József lefordította Szophoklész Antigonéját. Meditálhatunk azon, hogy filológiai szempontból pontos-e a fordítás. De bennünket a parányi nézőtéren, amely szeretettel körülöleli az előadást, ez nem nagyon érdekel. Azt néhány mondat után halljuk, hogy jelentős tehetség van benne, mert nem kerülgeti az ismert fordítás szavait, hanem öntörvényű világot épít fel. Nyelvi világot, amely elsősorban a Ratkó Józsefé, de amelyik magába olvasztotta a költő élettapasztalatait, a nyelvről való gondolkodását. Ratkó fordítása „illik a szájba”, természetesen követi a természetes beszédet, alig ad alkalmat az üres pátoszú deklamálásra. Abból indul ki, hogy bármennyire is régen zajlott le a Labdakidák története, bármennyire is két részre oszlott a világ: emberire és istenire, az emberek azért a mindennapi életüket élték. A sorsfordító tragédiákra is emberi válaszokat adtak: felemelőt, katartikusat, vagy megalázóan kisszerűt. A fordítás mégsem lesz prózaivá: magas fokú líraisággal telítődik, sőt elkerüli azt is, amit Ratkónak ebben az időben írott művei nem mindig, hogy kibeszélje a maga fájdalmát. Jelen van a fordításban a fordítói alázat: „Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne rontsam el. Antigoné fénye — akár a felkelő napé — nőttön nő a múló időben... amilyen esendő és múlandó az élet, éppoly időtálló, örökéletű lehet az ember műve. Különösen akkor, ha az a mű olyan, amilyennek lennie kell. Vétek volna bármit is hozzátenni vagy elvenni belőle... Igyekeztem úgy dolgozni, hogy ne vétkezzek...” Nagy István Attila Félkenyér csillag Hatvan évvel ezelőtt született Ratkó József
