Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-06 / 157. szám
10 1996. JULIUS 6., SZOMBAT TAUÓZÓ Életrajzok, életművek Manapság számos olyan irodalomtudományi irányzat van, amelyik másodrendűnek tekinti az írói életrajzokat. A lényeges valóban a mű, de annak megértéséhez még akkor is hozzásegíthet az életrajz alaposabb ismerete. S nemcsak az életrajz nagy összefüggései, egyértelmű utalásai lehetnek jelentőségteljesek, hanem olykor a mellékesnek tűnő mozzanatok is. A filológusi aprólékosságon lehet gúnyolódni, de néha egy apró adat fényében válhat világosabbá valami lényeges a művekből is. S az adatoknak nemcsak a szigorú tényszerűsége, hanem legendaképző volta is figyelmet érdemelhet. Ezért is különösen hasznos Albert Zsuzsának az a legendasorozata, amely eredetileg a rádióban hangzik el, majd az egyes részek különböző folyóiratokban jelennek meg. A júniusi Tiszatáj beszélgetői Nemes Nagy Ágnesre emlékeznek, szép egyensúlyt teremtve meg az ember és a művész között. A költő az objektív líra kiemelkedő rangú és kezdeményező hazai mestere volt, tudatosan szakított tehát az életrajzias költészettel. Inkább esszéinek egy része volt vallomásos jellegű. Ennek a költői objektivitásnak azonban nemcsak ellenpontja, hanem kiegészítő része is mindaz, amit irodalomtörténész- és költőtársak elmondanak, amit nemzedéktársak és tanítványok megfigyeltek. ■ A Németh László 95. születésnapján rendezett emlékünnepségen mondotta el Jókai Anna azt az esszébeszédet, amely a Hitel júniusi számában olvasható. Németh László életműve máig megosztja azokat is, akik behatóan megismerték, de azokat is, akik csak publicisztikus szinten hallottak róla egyet-mást. Azon vita aligha lehet, hogy az e századi szellemi élet egyik legnagyobb hatású alkotója, e hatás pozitív voltát azonban többen megkérdőjelezik. Noha kétségtelen tény, hogy neki is voltak téves nézetei, a lényeget azonban abban a következetes igényben, életprogramban kell keresnünk, hogy megoldás után kutatott a magyarság sorsproblémáira. S mindezt nem a nemzetbe bezárkózva, hanem régióban és emberiségben gondolkozva tette, enciklopédikus műveltséggel. Jókai Anna ezt a személyiséget állítja a középpontba, a minőség gondolatának megfogalmazóját és következetes hirdetőjét, s okkal, hiszen pontosan tudjuk, hogy a közelmúltban és a jelenben, ha lennének mai Németh Lászlók, nekik is a minőség — az emberi-, az élet-, a munkaminőség — hiányát és ugyanakkor nélkülözhetetlen célképzetét kellene elénk állítaniuk a mennyiség bűvöletével megvert korunkban. Az Alföld júniusi számában beszélget Németh G. Béla irodalomtörténésszel — akit idén tüntettek ki Széchenyi-díjjal — Szirák Péter. Az életút-interjú a kis dunántúli falutól az Eöt- vös-kollégiumon át az egyetemi katedráig ívelt. A júliusi számban Halasi Zoltán, Háy János, Szepesi Attila, Tandori Dezső verseit, Fábián László, Zeke Gyula prózáját közlik, a számot Lacza Márta rajzai illusztrálják. Nagyon komoly játékok Beszélgetés Margócsy Istvánnal kritikai kötetének megjelenése alkalmából Margócsy István Nagy Gábor (ISB) felvétele Dombrovszky Ádám Nagyon komoly játékok címmel egy-két hónapja jelentette meg a Pesti Szalon Könyvkiadó Margócsy István irodalomkritikai munkáinak gyűjteményét. A Nyíregyházáról származó szerző ma a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem XVIII.-XIX. századi (Bessenyeitől Petőfiig) magyar irodalomtörténeti tanszékének adjunktusa. A kötet tanulmányai viszont (Esterházy, Spiró, Tandori, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Parti Nagy Lajos stb.) kizárólag a mai magyar irodalom tárgyköréből valók. — Irodalommal foglalkozni egy megszakítatlan dolog — mondja, amikor e kettősségre rákérdezek. — Nincs olyan, hogy régi vagy új. A könyv nem mondja meg, hogy él-e a szerző, vagy sem. A régi és az új irodalom szorosan összetartozik, megvilágítja egymást. H Mégis, mintha az olvasók fejében a régi és a modern irodalom teljesen szétválna. — Egy rossz szokás választja el a régi és a mai irodalmat. A emberek úgy tekintik, hogy a régi irodalom muzeális dolog, a mai pedig talán nem is annyira méltó a figyelemre. Kicsit viccesen ezt úgy szoktam mondani, hogy a halott író mindig okosabb nálunk, a mai írónál meg mi vagyunk okosabbak. Ez persze így nem igaz, mert ugyanúgy kellene a régi irodalmat is történetileg és kritikailag nézni, mint a mai irodalmat. Hiszen a két dolog egyébként is nagyon szervesen összefügg. Í1 Nyilván Ön ezt meg is teszi, hiszen kritikusként is foglalkozik a régi irodalommal. — A régi magyar irodalommal szemben is ugyanolyan bíráló megjegyzéseket szoktam megengedni magamnak. Úgy gondolom: attól, hogy meghaltak „szegény régiek”, még nem biztos, hogy mindenki okosabb volt nálunk, és attól, hogy ők nagy klasszikusok, ugyanúgy bírálhatók. Ugyanúgy viszonyba kell lépni velük, mint ahogy viszonyba lépünk a mai magyar irodalommal. A szinkron irodalommal szemben megszoktuk, hogy válogatunk benne ízlésszempontok és irányzatszempontok alapján. Kiválasztjuk, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem tetszik, s esetleg még a szerzőnek is megmondjuk: mit „csináljon” másképp. Nos elvileg ugyanígy kellene lenni a régi magyar irodalommal, hiszen ott is nagyon sok író-költő ugyanolyan vitákban, zavaros irányzatos elkülönülésekben fogalmazta meg a maga mondanivalóját, mint ahogy manapság teszik a — mivelhogy ismerőseink — sokkal „gyarlóbb” szerzők. □ A régi irodalmat — mint mondta — muzeálisnak gondolják, a modernnek pedig csekély az olvasottsága. Ha valami népszerűnek mondható, akkor az talán épp a XIX. század vége és a XX. század első felének irodalma. — Nehéz kérdés. Azt az irodalmat, amit mi az iskolában megtanultunk, s népszerűként vettünk át, a maga korában ugyanúgy egy vékony réteg olvasta, mint a mai szinkron irodalmat. A legendás Nyugat folyóirat példányszáma a csúcsidő- szakban 1500-at tett ki. Az egy mítosz, hogy a Nyugat egész Magyar- országot lefedte. Egy vékony rétegnek, a mo- dernitás iránt elkötelezett értelmiségnek volt a folyóirata. Ehhez képest a legmodernebb magyar irodalom nem áll rosszul, hiszen sokkal több nem csekély példányszámú folyóirat jelenik meg egymás mellett, s ezeknek azért van olvasóközönsége is. □ Az imént pedig mosolygott, amikor „olvasói igényről” szóltam. — Jó, hát az egy külön kérdés: mi az igény. A modern irodalommal kapcsolatban tömegigényről beszélni naivitás. Sőt: egyáltalán az irodalomról így beszélni az. Ámuldoztam, amikor valaha is komolyan mondogatták, hogy egyszer csak mindenki színvonalas irodalmat fog majd olvasni. Ez nyilvánvalóan egy félig- meddig manipulativ politikai irányzatnak volt a jelszava, amiből néhány író nagyon jól megélt. Tényleges fedezete ennek soha nem volt. Most a tömegkultúra időszakában pedig egy teljes nemzetet, népet lefedő irodalomról beszélni — álom. □ Nem érzi, hogy e tömegkultúra időszakában még inkább háttérbe szorul az irodalom? Ki olvas ma verseket? Nem „irodalombarát” időket élünk. — A költők azt hiszik, hogy régebben „költészetbarátabb” volt a világ. Nos, ennek tisztázására is jó az irodalomtörténet. Ha az ember utánanéz, akkor kiderül, hogy a legendás Petőfi Sándor, akinek a verseit a nép úgymond az utcán „fütyö- részte”, saját korában ezer példányban nem fogyott el... Nem gondolom, hogy régebben népszerűbb lett volna a színvonalas irodalom. Csak más típusú volt a magas irodalom intézményes eloszlása, elismertsége. A költészet ma nincs rosszabb helyzetben. Ó De hogy ne csak a „magasröptű irodalomról” beszéljünk, végül engedjen meg egy személyes kérdést, ami az Ön nyíregyházi kötődéseit firtatná. — Nagyapám a 10-es években költözött a városba. Éppen ezért nekem családi kötődéseim ma is vannak. De 18 éves koromban eljöttem Szabolcsból. Ma már nem ismerem az ottani folyamatokat. Mikor szüleimnél látogatóban vagyok Nyíregyházán, fájdalommal tölt el, ha látom, hogy átépítenek egy-egy régi utcát, s az végleg eltűnik. De ennél több kötődésem ma már nincs. Nem gondolom például, hogy fel kellene venni engem egy Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei írók lexikonába. Tény, hogy a mostani főszerkesztőhöz jártam annak idején úttörőként újságíró szakkörbe. De lassan harminc éve eljöttem, feleségemmel, 16 éves fiammal Budapesten élek. A pezsgés időszakában sokat dolgoztam a Kulin-féle Mozgó Világba, alapító szerkesztője lettem a 2000 című folyóiratnak, az egyetemen tanítok. Ebben az értelmiségi környezetben vagyok már otthon. A kötet címlapja Rivalda: Alain Delon Hemingwayként „Ha minden remény elhagyna, ha mindent elveszítenék, képes lennék arra a halálra, mint ahogy Hemingway és Romain Gary végezte. Az öngyilkosságra.” Alain Delon válaszolta ezt, amikor a legutóbbi filmszerepe kapcsán, Ernest Hemingway alakjának megformálására készülve kérdezték. A filmet Mexikóban forgatják, és a forgatókönyvírót a két említett személy tisztelete inspirálta. A történet 48 óra alatt játszódik. „Mostanában sokat foglalkozom a családommal, a feleségemmel és a két gyermekemmel. Nem akarom elveszíteni a felejthetetlen pillanatokat. Nem fogadok el bármilyen szerepet, arra már semmi sem kényszerít.” Alain Delon 61 éves, sikeres művész és üzletember. Tehát semmi sem indokolná, hogy tragikus módon zárja le az életét. Ettől függetlenül kijelölte a sírhelyét is: házának parkjában kell majd eltemetni, a kutyáival együtt. Családi idill a Delon famíliánál MTI-Press felvétel Napkelet • a am hu végi melléklete
